A mai Magyar Nemzet Osváth W. László tollából származó, többek között a dél-afrikai fehérüldözést vázoló cikket jelentetett meg. Kapcsolódó anyagként ajánljuk EZT; további hivatkozások ITT.
Hogy miért kell kiemelten figyelnünk Dél-Afrikára? Jelenkori helyzete világosan megmutatja, hogy mi vár ránk, ha többségbe kerülnek nálunk a deviánscigányok, és azok maradnak a mai “szintükön”. Senki sem fog segíteni nekünk. Mohácsi, Hell István, Békés Bence és a többi rasszistázó szemétláda (linkek ITT) már elintézte, hogy a nyugati médiafogyasztó rasszista állatokként tartja számon a magyarokat, és egy könnycseppet sem hullat majd, ha a cigányok velünk is úgy bánnak majd, mint a dél-afrikai niggerek a búrokkal.
Tessék erre gondolni akkor is, ha az MSZP vagy a Zsidesz mellé teszik jövőre az X-et. Az MSZP cigánypolitikájának “eredményeit” látjuk. A Zsideszről meg gyakorlatilag naponta derül ki (lásd pl. a tegnapi Schmidt Mária-anyagot és a benne szereplő konkrét hivatkozásokat), hogy ők sem fognak radikálisa(bba)n (mondjuk olasz/szlovák/svájci/amerikai-módra) viszonyulni a kérdéshez. Azaz: megy majd tovább az ország eldeviánscigányosodása, élhetetlenné válása, amelynek csak két végkifejlete lehet: Dél-Afrika vagy a polgárháború. Egyik sem túl vonzó lehetőség.
Az eredeti cikk (mivel hivatalosan online még nem érhető el, beszkenneltük; ez azt is jelenti, hogy először, természetesen, nálunk olvasható):
Elkülönülve - Veszélyeztetett nyelvvé vált az afrikaans?
Bár a világ egyik legfiatalabb, alig háromszáz éves nyelvét, az afrikaanst egyelőre nem fenyegeti a kihalás veszélye, napjainkban nem kedveznek a feltételek sem használatának, sem használóinak. Dél-Afrikában ugyanis a fekete elit az egykori elnyomók nyelvének tekinti, a hollandok viszont, az apartheid öröksége miatt, nem sietik el, hogy az általuk tökéletesen értett búrokat nyelvközösségükbe visszafogadják.
Mindig azonos a „forgatókönyv": három-négy vagy éppen több felfegyverzett fekete férfi behatol a kiszemelt farmra, az ott- tartózkodókat — korra és nemre való tekintet nélkül, kegyeten kínzások után — megöli, majd a gazda kisteherautójával elmenekül a helyszínről.
Dél-Afrikában az apartheid vége és a Mandela-féle Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) hatalomátvétele, 1994 óta mindennapossá váltak a fehér farmerek elleni bestiális támadások. Számítások szerint ez idő alatt 12-13 ezer támadásra került sor, a tomboló erőszaknak több mint háromezer halottja van, így a földművelést és gazdálkodást nyilvánították a legveszélyesebb foglalkozásnak az országban: kétszer olyan kockázatosnak számit, mint a rendőröké.
Az okokról megoszlanak a vélemények. A kormány és a hivatalos szervek nem foglalkoznak kiemelten a jelenséggel, általában egyszerű rablásnak állítják be a fehér földtulajdonosok leölését, és ezt az elképesztően rossz közbiztonság számlájára írják (az ötvenmillió lakosú Dél-Afrikában a statisztikák szerint naponta átlagosan ötven gyilkosság történik).
Az érintettek nagy része ugyanakkor célzott, rasszista támadásokról, hovatovább szervezett etnikai tisztogatásról beszél, többek közt azzal érvelve, hogy a kegyetlen vérengzések 25 százalékában az elkövetők semmit sem vesznek el az áldozatok életén kívül. A fehér gazdák amiatt panaszkodnak, hogy míg az apartheid idején a fél világ Dél-Afrikával volt elfoglalva, az utóbbi években feltűnő hallgatás övezi a kegyetlen emberirtást, amelyet Thabo Mbeki korábbi elnök, Nelson Mandela egykori harcostársa egyszer „a forradalom zárószakaszának" nevezett.
Az áldozatok túlnyomórészt az afrikánerek, korábbi nevükön búrok közül kerülnek ki. Ez a körülbelül három és fél milliós népcsoport 1994 előtt az ország elitjét képezte, és az apartheid fő haszonélvezőjének számított (maga az apartheid szó is afrikaans eredetű, jelentése: elkülönültség), mára viszont — fenyegetett — kisebbséggé vált. Tagjai közül nagyon sokan hagyták el az országot az utóbbi tizenöt évben.
Egyes felmérések szerint a kedvezőtlen körülmények miatt mára az ország mezőgazdaságának motorját jelentő búrok több mint fele hagyott fel a földműveléssel, nemrég pedig arról szóltak a hírek, hogy a kanadai kormány első ízben adott menekültstátuszt egy dél-afrikai fehérnek arra hivatkozva, hogy hazájában rasszista támadásnak van kitéve.
Hollandul a búr annyit tesz: földműves, paraszt. A mai Dél-Afrikában 1652-ben jelentek meg az első hollandok, a VOC, vagyis a Holland Kelet-indiai Társaság emberei, hogy megállóhelyet építsenek ki keletre tartó hajóik számára. Az itt megtelepedő népség meglehetősen vegyes volt: a hivatalnokok és matrózok nagy része holland, a zsoldos katonák túlnyomórészt németek és skandinávok, no meg Franciaországból menekült hugenották. A társaság nyelvi politikája igencsak szigorú volt, és minden alkalmazottjának előírta, hogy tanuljon meg hollandul. Sőt ugyanezt várta el az Afrikából és keletről származó rabszolgáktól, valamint a környéken élő, a céggel valamilyen módon kapcsolatba kerülő bennszülöttektől is. A bábeli kavalkádból a hollandra a megtévesztésig hasonlító, ám rengeteg jövevényszóval tarkított új nyelv született — a későbbi afrikaans. Ekkor még szimplán hollandnak hívták, bár az arra vetődő anyaországi utazók már 1671-ben feljegyezték, hogy az ott hallott beszéd korántsem hangzik ugyanúgy, mint Európában.
Tehát a VOC-nak, amelyet szokás a világ első multinacionális vállalatának is nevezni, nem csupán számos fűszer megismerését, a részvénykibocsátás feltalálását, valamint a ma is használatos könyvviteli technikák alapjait köszönhetjük, hanem egy új nyelvet is, amely máig hatmillió fehér, félvér és fekete anyanyelve az afrikai országban, s ezzel ez az állam harmadik legnagyobb nyelve, egyben a tizenegy hivatalos nyelv egyike. Ha ehhez hozzávesszük a szomszédos országok, főként Namíbia afrikaans nyelvű lakosait, illetve a diaszpórában, elsősorban Angliában és Ausztráliában élő afrikánereket, nagyjából tízmillió afrikaans nyelvű emberről beszélhetünk.
Ráadásul, mivel az apartheid idején az angol mellett az afrikaans volt Dél-Afrika hivatalos nyelve, egészen a legutóbbi évekig az afrikai ország lingua francájaként is szolgált. Anthony LoBaido újságíró szerint, aki a World Net Daily nevű hírportál tudósítójaként éveket töltött az országban, az afrikaanst még ma is szinte mindenki megérti, tartozzék bármely törzshöz vagy népcsoporthoz. „Amikor Nelson Mandelát elnöknek választották, beiktatási beszéde egy részét afrikaansul mondta el. Ott- tartózkodásom alatt soha nem találkoztam senkivel, se fehérrel, se félvérrel, se indiaival, se feketével, aki kimondottan gyűlölte volna ezt a nyelvet."
Egy forrásunk, Siegfríed Huygen szerint ennek ellenére az afrikaans helyzete korántsem mondható rózsásnak.
— A fehér kisebbség sorsa ma a fekete elit toleranciájától függ — mondja érdeklődésünkre a Stellenbosch Egyetem történészprofesszora. — Márpedig a fekete elit, azt hiszem, tisztában van vele, hogy egyelőre szükségük van a fehérekre a szakértelmük miatt. A fehérek nélkül pillanatok alatt összeomlana a gazdaság, hacsak nem vennék át az üzemeltetését az egyre nagyobb számban beáramló kínaiak. De egyelőre ebből a szempontból biztosak a fehérek pozíciói. Ugyanakkor ez az afrikaansról már korántsem mondható el. Igaz, hogy az afrikaans is hivatalos nyelv, ám a mindennapi gyakorlatban ma már szinte kizárólag az angolt használja mindenki, nem utolsósorban a fekete gazdasági- politikai elit is. Még nagyobb baj, hogy a félvér középosztály — akik pedig gyerekként még afrikaansul beszéltek otthon — ugyancsak kezd áttérni az angolra. Vagyis a nyelvet beszélők közül egyre többen morzsolódnak le, miközben az afrikaans modernségben, használhatóságban is egyre kevésbé tud versenyezni az angollal.
Augusztusban nyilatkozatot tett közzé az Afrikaans Nyelvi Bizottság, amelyben az ellen tiltakozik, hogy az ország felsőoktatási minisztere kijelentette: az afrikaansul oktató Stellenbosch Egyetem visszaél a nyelvhasználattal, hogy diákokat zárhasson ki. Az afrikaansok felháborodásának oka főként az, hogy míg az ő, egyébként állami támogatás nélkül fenntartott egyetemeiken kérés esetén biztosítanak tolmácsolást és fordítást, a többi felsőoktatási intézményben szinte kizárólag angolul lehet tanulni. Mindeközben, tudjuk meg a professzortól, a búrok is egyre inkább „elangolosodnak"; sportjuk nem a futball, hanem a rögbi, és a krikett, európai őshazájuknak sokan nem is Hollandiát, hanem Angliát tekintik.
Pedig nem volt ez mindig így. Az önálló államra vágyó, s azt időlegesen meg is teremtő búrok a tizenkilencedik században kétszer is háborút vívtak a korabeli Fokföldön nagy erőkkel jelen lévő, a terület ásványi kincseit megszerezni kívánó angolokkal. Az elsőt (1895) megnyerték, a másodikat (1899-1902) elvesztették — nem kis részben a britek kegyetlen leleménye, a koncentrációs táborok felállítása miatt, ahová a frontokon küzdő búr parasztok asszonyait és gyermekeit zárták. Kisebb-nagyobb ellentétek továbbra is fennmaradtak, ám később, 1948-tól a mintegy két és fél millió angol és a négymillió afrikaans anyanyelvű fehér szövetségben „üzemeltette" a feketéket elnyomó rendszert.
A hollanddal közeli rokon afrikaans esélyeit jó ideig az „anyaország" sem növelte, sőt. 1994-ig épp Hollandia volt az apartheid egyik legelszántabb bírálója, és a rendszer fennállása épp elég ok volt ahhoz, hogy hollandok generációiból ölje ki a testvériségérzés csíráit is, annak ellenére, hogy a két nyelv beszélői mind a mai napig gond nélkül megértik egymást. A második angol-búr háború idején még kiváló kapcsolatok és elsöprő szimpátia száz év alatt, a kilencvenes évek közepére gyakorlatilag lenullázódtak, és a két nyelv és beszélőik közötti kapcsolatok csupán az utóbbi években kezdenek újraalakulni.
Marc le Clercq, a holland nyelvi unió (Taalunie) illetékese lapunknak elmondta, természetesen tisztában vannak a két nyelv közötti rokonsággal, és mivel az afrikaans státusa mind Afrikában, mind Hollandiában jelentős változáson esett át, ma már újra keresik az együttműködés lehetőségeit. Felvetésünket, miszerint a holland politika ma egyre inkább prioritáskent tekint a kérdésre, felismerve a — flamanddal együtt — körülbelül húszmilliós európai nyelvterület további öt-tíz milliós afrikaans közösséggel való kibővítésének politikai-gazdasági jelentőségét, Le Clercq nem cáfolta, de nem is erősítette meg. Ez nem csoda, hiszen rendkívül kényes kérdésről van szó: a dél-afrikai kormány hevesen ellenez minden fehéreket támogató s ezzel közvetve a fekete elitet gyengítő nemzetközi kezdeményezést. Az érzékenységre egyébként minden okuk megvan a feketéknek: nyilván élénken emlékeznek még azokra az időkre, amikor fehér uraik a meglehetősen sajátos búr bibliaértelmezés szerint tekintettek rájuk, s annak megfelelően is bántak velük. Az idősebb afrikánerek körében még ma is mérvadónak elfogadott Szentírás-felfogás teljesen logikusnak tűnő módon „bizonyítja" Ádámtól Noén és Dávid királyon át napjainkig, hogy a kiválasztott nép a fehér, míg a feketék és a többi bőrszín hordozói nem nevezhetők embereknek.
Keretes anyag: Egy búr, egy kun
A magyar történelemben nem sok szerep jutott a búroknak, de egy érdekes epizódot mindenképp érdemes megemlíteni. 1919. április 4-5-én, a tanácsköztársaság idején a brit birodalom képviseletében egy egykori harcos afrikáner, később a britek szolgálatába szegődött, a háborúban is érdemeket szerzett tábornok, Jan Smuts látogatott Budapestre, hogy tájékozódjon a kommunisták szándékairól. Bryan Cartledge Trianon egy angol szemével című könyvében a következő olvasható a vizitről: „Vonattal érkezett Budapestre, kétszer találkozott Kun Bélával saját vasúti kocsijában, amelyet nem volt hajlandó elhagyni, így akarta a gyanúját is elkerülni annak, hogy elismeri a kommunista rezsimet. […] Smuth […] arra a következtetésre jutott, hogy Kunt nem szabad komolyan venni, és hogy a rendszere nem marad fenn sokáig."
Hogy miért kell kiemelten figyelnünk Dél-Afrikára? Jelenkori helyzete világosan megmutatja, hogy mi vár ránk, ha többségbe kerülnek nálunk a deviánscigányok, és azok maradnak a mai “szintükön”. Senki sem fog segíteni nekünk. Mohácsi, Hell István, Békés Bence és a többi rasszistázó szemétláda (linkek ITT) már elintézte, hogy a nyugati médiafogyasztó rasszista állatokként tartja számon a magyarokat, és egy könnycseppet sem hullat majd, ha a cigányok velünk is úgy bánnak majd, mint a dél-afrikai niggerek a búrokkal.
Tessék erre gondolni akkor is, ha az MSZP vagy a Zsidesz mellé teszik jövőre az X-et. Az MSZP cigánypolitikájának “eredményeit” látjuk. A Zsideszről meg gyakorlatilag naponta derül ki (lásd pl. a tegnapi Schmidt Mária-anyagot és a benne szereplő konkrét hivatkozásokat), hogy ők sem fognak radikálisa(bba)n (mondjuk olasz/szlovák/svájci/amerikai-módra) viszonyulni a kérdéshez. Azaz: megy majd tovább az ország eldeviánscigányosodása, élhetetlenné válása, amelynek csak két végkifejlete lehet: Dél-Afrika vagy a polgárháború. Egyik sem túl vonzó lehetőség.
Az eredeti cikk (mivel hivatalosan online még nem érhető el, beszkenneltük; ez azt is jelenti, hogy először, természetesen, nálunk olvasható):
Elkülönülve - Veszélyeztetett nyelvvé vált az afrikaans?
Bár a világ egyik legfiatalabb, alig háromszáz éves nyelvét, az afrikaanst egyelőre nem fenyegeti a kihalás veszélye, napjainkban nem kedveznek a feltételek sem használatának, sem használóinak. Dél-Afrikában ugyanis a fekete elit az egykori elnyomók nyelvének tekinti, a hollandok viszont, az apartheid öröksége miatt, nem sietik el, hogy az általuk tökéletesen értett búrokat nyelvközösségükbe visszafogadják.
Mindig azonos a „forgatókönyv": három-négy vagy éppen több felfegyverzett fekete férfi behatol a kiszemelt farmra, az ott- tartózkodókat — korra és nemre való tekintet nélkül, kegyeten kínzások után — megöli, majd a gazda kisteherautójával elmenekül a helyszínről.
Dél-Afrikában az apartheid vége és a Mandela-féle Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) hatalomátvétele, 1994 óta mindennapossá váltak a fehér farmerek elleni bestiális támadások. Számítások szerint ez idő alatt 12-13 ezer támadásra került sor, a tomboló erőszaknak több mint háromezer halottja van, így a földművelést és gazdálkodást nyilvánították a legveszélyesebb foglalkozásnak az országban: kétszer olyan kockázatosnak számit, mint a rendőröké.
Az okokról megoszlanak a vélemények. A kormány és a hivatalos szervek nem foglalkoznak kiemelten a jelenséggel, általában egyszerű rablásnak állítják be a fehér földtulajdonosok leölését, és ezt az elképesztően rossz közbiztonság számlájára írják (az ötvenmillió lakosú Dél-Afrikában a statisztikák szerint naponta átlagosan ötven gyilkosság történik).
Az érintettek nagy része ugyanakkor célzott, rasszista támadásokról, hovatovább szervezett etnikai tisztogatásról beszél, többek közt azzal érvelve, hogy a kegyetlen vérengzések 25 százalékában az elkövetők semmit sem vesznek el az áldozatok életén kívül. A fehér gazdák amiatt panaszkodnak, hogy míg az apartheid idején a fél világ Dél-Afrikával volt elfoglalva, az utóbbi években feltűnő hallgatás övezi a kegyetlen emberirtást, amelyet Thabo Mbeki korábbi elnök, Nelson Mandela egykori harcostársa egyszer „a forradalom zárószakaszának" nevezett.
Az áldozatok túlnyomórészt az afrikánerek, korábbi nevükön búrok közül kerülnek ki. Ez a körülbelül három és fél milliós népcsoport 1994 előtt az ország elitjét képezte, és az apartheid fő haszonélvezőjének számított (maga az apartheid szó is afrikaans eredetű, jelentése: elkülönültség), mára viszont — fenyegetett — kisebbséggé vált. Tagjai közül nagyon sokan hagyták el az országot az utóbbi tizenöt évben.
Egyes felmérések szerint a kedvezőtlen körülmények miatt mára az ország mezőgazdaságának motorját jelentő búrok több mint fele hagyott fel a földműveléssel, nemrég pedig arról szóltak a hírek, hogy a kanadai kormány első ízben adott menekültstátuszt egy dél-afrikai fehérnek arra hivatkozva, hogy hazájában rasszista támadásnak van kitéve.
Hollandul a búr annyit tesz: földműves, paraszt. A mai Dél-Afrikában 1652-ben jelentek meg az első hollandok, a VOC, vagyis a Holland Kelet-indiai Társaság emberei, hogy megállóhelyet építsenek ki keletre tartó hajóik számára. Az itt megtelepedő népség meglehetősen vegyes volt: a hivatalnokok és matrózok nagy része holland, a zsoldos katonák túlnyomórészt németek és skandinávok, no meg Franciaországból menekült hugenották. A társaság nyelvi politikája igencsak szigorú volt, és minden alkalmazottjának előírta, hogy tanuljon meg hollandul. Sőt ugyanezt várta el az Afrikából és keletről származó rabszolgáktól, valamint a környéken élő, a céggel valamilyen módon kapcsolatba kerülő bennszülöttektől is. A bábeli kavalkádból a hollandra a megtévesztésig hasonlító, ám rengeteg jövevényszóval tarkított új nyelv született — a későbbi afrikaans. Ekkor még szimplán hollandnak hívták, bár az arra vetődő anyaországi utazók már 1671-ben feljegyezték, hogy az ott hallott beszéd korántsem hangzik ugyanúgy, mint Európában.
Tehát a VOC-nak, amelyet szokás a világ első multinacionális vállalatának is nevezni, nem csupán számos fűszer megismerését, a részvénykibocsátás feltalálását, valamint a ma is használatos könyvviteli technikák alapjait köszönhetjük, hanem egy új nyelvet is, amely máig hatmillió fehér, félvér és fekete anyanyelve az afrikai országban, s ezzel ez az állam harmadik legnagyobb nyelve, egyben a tizenegy hivatalos nyelv egyike. Ha ehhez hozzávesszük a szomszédos országok, főként Namíbia afrikaans nyelvű lakosait, illetve a diaszpórában, elsősorban Angliában és Ausztráliában élő afrikánereket, nagyjából tízmillió afrikaans nyelvű emberről beszélhetünk.
Ráadásul, mivel az apartheid idején az angol mellett az afrikaans volt Dél-Afrika hivatalos nyelve, egészen a legutóbbi évekig az afrikai ország lingua francájaként is szolgált. Anthony LoBaido újságíró szerint, aki a World Net Daily nevű hírportál tudósítójaként éveket töltött az országban, az afrikaanst még ma is szinte mindenki megérti, tartozzék bármely törzshöz vagy népcsoporthoz. „Amikor Nelson Mandelát elnöknek választották, beiktatási beszéde egy részét afrikaansul mondta el. Ott- tartózkodásom alatt soha nem találkoztam senkivel, se fehérrel, se félvérrel, se indiaival, se feketével, aki kimondottan gyűlölte volna ezt a nyelvet."
Egy forrásunk, Siegfríed Huygen szerint ennek ellenére az afrikaans helyzete korántsem mondható rózsásnak.
— A fehér kisebbség sorsa ma a fekete elit toleranciájától függ — mondja érdeklődésünkre a Stellenbosch Egyetem történészprofesszora. — Márpedig a fekete elit, azt hiszem, tisztában van vele, hogy egyelőre szükségük van a fehérekre a szakértelmük miatt. A fehérek nélkül pillanatok alatt összeomlana a gazdaság, hacsak nem vennék át az üzemeltetését az egyre nagyobb számban beáramló kínaiak. De egyelőre ebből a szempontból biztosak a fehérek pozíciói. Ugyanakkor ez az afrikaansról már korántsem mondható el. Igaz, hogy az afrikaans is hivatalos nyelv, ám a mindennapi gyakorlatban ma már szinte kizárólag az angolt használja mindenki, nem utolsósorban a fekete gazdasági- politikai elit is. Még nagyobb baj, hogy a félvér középosztály — akik pedig gyerekként még afrikaansul beszéltek otthon — ugyancsak kezd áttérni az angolra. Vagyis a nyelvet beszélők közül egyre többen morzsolódnak le, miközben az afrikaans modernségben, használhatóságban is egyre kevésbé tud versenyezni az angollal.
Augusztusban nyilatkozatot tett közzé az Afrikaans Nyelvi Bizottság, amelyben az ellen tiltakozik, hogy az ország felsőoktatási minisztere kijelentette: az afrikaansul oktató Stellenbosch Egyetem visszaél a nyelvhasználattal, hogy diákokat zárhasson ki. Az afrikaansok felháborodásának oka főként az, hogy míg az ő, egyébként állami támogatás nélkül fenntartott egyetemeiken kérés esetén biztosítanak tolmácsolást és fordítást, a többi felsőoktatási intézményben szinte kizárólag angolul lehet tanulni. Mindeközben, tudjuk meg a professzortól, a búrok is egyre inkább „elangolosodnak"; sportjuk nem a futball, hanem a rögbi, és a krikett, európai őshazájuknak sokan nem is Hollandiát, hanem Angliát tekintik.
Pedig nem volt ez mindig így. Az önálló államra vágyó, s azt időlegesen meg is teremtő búrok a tizenkilencedik században kétszer is háborút vívtak a korabeli Fokföldön nagy erőkkel jelen lévő, a terület ásványi kincseit megszerezni kívánó angolokkal. Az elsőt (1895) megnyerték, a másodikat (1899-1902) elvesztették — nem kis részben a britek kegyetlen leleménye, a koncentrációs táborok felállítása miatt, ahová a frontokon küzdő búr parasztok asszonyait és gyermekeit zárták. Kisebb-nagyobb ellentétek továbbra is fennmaradtak, ám később, 1948-tól a mintegy két és fél millió angol és a négymillió afrikaans anyanyelvű fehér szövetségben „üzemeltette" a feketéket elnyomó rendszert.
A hollanddal közeli rokon afrikaans esélyeit jó ideig az „anyaország" sem növelte, sőt. 1994-ig épp Hollandia volt az apartheid egyik legelszántabb bírálója, és a rendszer fennállása épp elég ok volt ahhoz, hogy hollandok generációiból ölje ki a testvériségérzés csíráit is, annak ellenére, hogy a két nyelv beszélői mind a mai napig gond nélkül megértik egymást. A második angol-búr háború idején még kiváló kapcsolatok és elsöprő szimpátia száz év alatt, a kilencvenes évek közepére gyakorlatilag lenullázódtak, és a két nyelv és beszélőik közötti kapcsolatok csupán az utóbbi években kezdenek újraalakulni.
Marc le Clercq, a holland nyelvi unió (Taalunie) illetékese lapunknak elmondta, természetesen tisztában vannak a két nyelv közötti rokonsággal, és mivel az afrikaans státusa mind Afrikában, mind Hollandiában jelentős változáson esett át, ma már újra keresik az együttműködés lehetőségeit. Felvetésünket, miszerint a holland politika ma egyre inkább prioritáskent tekint a kérdésre, felismerve a — flamanddal együtt — körülbelül húszmilliós európai nyelvterület további öt-tíz milliós afrikaans közösséggel való kibővítésének politikai-gazdasági jelentőségét, Le Clercq nem cáfolta, de nem is erősítette meg. Ez nem csoda, hiszen rendkívül kényes kérdésről van szó: a dél-afrikai kormány hevesen ellenez minden fehéreket támogató s ezzel közvetve a fekete elitet gyengítő nemzetközi kezdeményezést. Az érzékenységre egyébként minden okuk megvan a feketéknek: nyilván élénken emlékeznek még azokra az időkre, amikor fehér uraik a meglehetősen sajátos búr bibliaértelmezés szerint tekintettek rájuk, s annak megfelelően is bántak velük. Az idősebb afrikánerek körében még ma is mérvadónak elfogadott Szentírás-felfogás teljesen logikusnak tűnő módon „bizonyítja" Ádámtól Noén és Dávid királyon át napjainkig, hogy a kiválasztott nép a fehér, míg a feketék és a többi bőrszín hordozói nem nevezhetők embereknek.
Keretes anyag: Egy búr, egy kun
A magyar történelemben nem sok szerep jutott a búroknak, de egy érdekes epizódot mindenképp érdemes megemlíteni. 1919. április 4-5-én, a tanácsköztársaság idején a brit birodalom képviseletében egy egykori harcos afrikáner, később a britek szolgálatába szegődött, a háborúban is érdemeket szerzett tábornok, Jan Smuts látogatott Budapestre, hogy tájékozódjon a kommunisták szándékairól. Bryan Cartledge Trianon egy angol szemével című könyvében a következő olvasható a vizitről: „Vonattal érkezett Budapestre, kétszer találkozott Kun Bélával saját vasúti kocsijában, amelyet nem volt hajlandó elhagyni, így akarta a gyanúját is elkerülni annak, hogy elismeri a kommunista rezsimet. […] Smuth […] arra a következtetésre jutott, hogy Kunt nem szabad komolyan venni, és hogy a rendszere nem marad fenn sokáig."
