Bécsből érkezett hír szerint Málnási Ödön 1970. február 17-én, ottani lakásán összeesett és meghalt. Rövid nekrológ keretében nehéz megemlékezni róla, mert nyugtalan élete felölelte a ferencjózsefi időktől kezdve egészen emigrációs működéséig terjedő széles horizontot.

Mint egri kispap kezdte pályafutását, majd a novíciusi reverendát a K. u. K. hadsereg egyenruhájával cserélte fel, és saját életrajza szerint mint zászlóaljparancsnok szerelt le 1918 októberében. Ugyancsak saját életrajza szerint mint főhadnagy küzdött Kun Béla vörös hadseregében — nem annyira a kommunizmusért lelkesedve, mint inkább, hogy kiverjék a cseheket a Felvidékről. Ez így is volt, mert harctéri érdemeiért később vitézzé avatták, és vitézi címet kapott.

1924-ben summa cum laude filozófiai doktor lett, de megszerezte a jogi és államtudományi doktorátust is. Először egyháztudományi munkákat írt mint egri középiskolai tanár, és több egyházi kitüntetést is kapott munkája elismeréséül. Egyik tudománypolitikai értekezése 16 nyelven jelent meg, amiért a Francia Tudományos Akadémia magas kitüntetését kapta.

Irodalmi munkássága mellett állandó útkeresésen volt — a szocializmus felé. Egy ideig tagja volt a magyar szociáldemokrata pártnak, de nem találta helyét, és nagy fordulattal Szálasi Ferenc Hungarista Mozgalmához csatlakozott. Értékelték nagy tudását és képzettségét, s rövidesen a hatalmasan fejlődő párt főideológusa lett. Ebben az időben jelent meg sok vihart kavart munkája, A magyar nemzet őszinte története — amiért az ügyészség vádat emelt ellene, és egy évig a szegedi Csillag börtön foglya volt.

Kiszabadulása után összeütközésbe került a párt vezetőségével, s egy Szálasi Ferenccel történt rövid beszélgetése után kizárták a pártból — anarchista elvei miatt. Nem sokkal ezután inkább hevületére, mint a józan észre hallgatva, a baloldali vizekre jutott Magyarságban minősíthetetlen támadást intézett Szálasi és a Hungarista Mozgalom ellen, majd belépett a Volksbundba, és annak egyenruhájában dokumentálta erdélyi szász származását.

1944. október 15-e után újból visszatért a nyilasokhoz, mert a Szálasi-féle Fehér lap mindent megbocsájtott neki. Az összeomlás után Németországba menekült, de az amerikaiak őt is kiadták Rákosiéknak, és otthon 10 évi kényszermunkára ítélték. Az '56-os szabadságharc után Amerikába akart emigrálni, de Klár Zoltánék nyomására nem kapott letelepedési engedélyt — s azóta az osztrák fővárosban — Bécsben élt.

Eleinte részt vett a nemzeti emigráció munkájában. Megírta a Magyar mártírok című könyvét, majd a Hídfő kiadásában újból megjelent fő műve, A magyar nemzet őszinte története. Lassan azonban mindjobban balra tolódott, és mivel a jobboldali emigráció nem tudta biztosítani életkörülményeit — újabb írásaiban a jelenlegi magyar kommunista rendszert próbálta igazolni.

Haza szeretett volna menni, de neve még 25 év távlatából is magán hordta a nyilas jelzőt, és továbbra is persona non grata maradt Kádárék számára.

Nyugtalan, szélsőséges élete volt. Nem talált sehol sem nyugalmat, mert a szívében a gyűlölet nagyobb volt a szeretetnél. Tegnapi barátait — egy elejtett szó miatt — ellenségévé tette, és óriási tudása az utóbbi időben személyeket támadó pamfletek írásában merült ki.

Hevülékeny, szenvedélyes természete miatt nem voltak barátai, és még azokat is elidegenítette magától, akik tisztelték benne a nagy tudóst, és akikkel együtt dolgozott a Hungarista Mozgalomban.

Egyedül, magára hagyatva érte őt utol a halál, egy szobából álló, rideg bécsi lakásában.

A Magasságos Mindenható adjon neki nyugalmat nyugtalan, zaklatott élete után.

Korábban írtuk: Vitéz Málnási Ödön hungarista politikusra emlékeztek Egerben