Paradox módon viszont, ami miatt talán egy kicsit többet vártam a filmtől, mint mondjuk a Haragtól, az pontosan azért volt, mert, amint azt a címből adódóan sejthetjük, ezúttal a csendes-óceáni hadszíntér lesz a cselekmény helyszíne, így a történetből kimarad a Német Birodalom, amelyet mindig a leglelkesebben szoktak különböző módokon lealázni. A várakozásomnak megfelelően Hitler neve is csak egyszer merül fel a filmben, történetesen a legelején, a történelmi helyzet rövid felvázolása során.

Amíg a Harmadik Birodalom és európai szövetségesei kemény harcokat folytattak a szovjet ellen, illetőleg Nyugat-Európában is igyekeztek megőrizni a rendet, addig az Egyesült Államokban sokáig nem volt egységes álláspont arról, hogy részt vegyenek-e a háborúban, s ha igen, milyen mértékben. Az amerikai közvélemény jelentős része nem akart háborúzni, de a „megfelelő” gazdasági, politikai körök (a „megfelelőt” értsd jól), végül mégis belerángatták a nagyhatalmat a konfliktusba. Ennek menetéről Marschalkó Lajos Világhódítók című munkájában kiválóan ír, ezt mi most nem részletezzük. 1941. december 7-ével azonban minden megváltozott (ez persze még így sem magyarázat arra, az USA-nak mi keresnivalója volt az európai hadszíntéren). Ekkor támadták meg ugyanis – hadüzenet nélkül – a japánok az Egyesül Államokat, a helyszínen, Pearl Harbourban pedig elpusztult az amerikai csendes-óceáni haderő jelentős része. Akik egy kicsit tovább látnak az orruknál, mint ami a hivatalos történetírást illeti, számos érdekes kérdőjel van mindmáig az esettel kapcsolatban, de a film kedvéért most fogadjuk el, hogy minden úgy zajlott, ahogy azt később a győztesek megírták.

A film fő feszültségforrását – a sajnos nagyon is klisére épülő karakterek részvételével – a holnaptól való félelem és bizonytalanság adja, hiszen az USA számára korántsem volt egyértelmű, ki fogja végül a csendes-óceáni térséget uralni. A japánok Pearl Harbour után mind vízi, mind légi egységek területén is komoly előnyben voltak, ez pedig a kezdeményezés lehetőségét biztosította számukra. A kezdeti előny a midwayi csata során, 1942. június 4. és június 7. olvadt el véglegesen, ahol a japán hadiflotta katasztrofális vereséget szenvedett az amerikai háborús gépezettől. Japán innentől kezdve végig védekezésre kényszerült a csendes-óceáni térségben, extra terheket róva ezzel az európai szövetségeseikre is.

A Midway című film a pár hónap alatt eltelt összes fontos és kevésbé fontos mozzanatot megörökíti, azonban ehhez pontosan azokat a már „jól bevett” papírmasé karaktereket kapjuk, akikhez már annyira jól hozzászoktunk. A szerelmi szálak nem kapnak különösebben nagy jelentőséget, a vízi és légi csaták viszont eszméletlenül látványosra és izgalmasra sikeredtek. Külön öröm volt tapasztalni, hogy a japán fél motivációit, főbb karaktereit is bemutatták, méghozzá EMBERI módon. Ez persze játékidőben érezhetően kevesebb volt, mint az amerikaiaké, de a lehetőségekhez képest én nagy előrelépésként éltem ezt meg. Ráadásul ez nem is volt annyira részrehajló, amint azt várnánk. Az általunk olyan jól ismert, legendás japán fegyelem, küzdeni tudás és akarás, a „győzelem vagy halál” szó szerinti értelmezése és az ehhez társuló nemes létszemlélet mind-mind helyet kapnak a filmben. Számomra a legmegragadóbb jelenet kétségkívül az volt, amikor egy sérült japán repülőgép visszafordul és kamikaze akciót hajt végre egy amerikai hadihajó ellen. Az az őszinte csodálkozással vegyes értetlenség az amerikai katonák arcán már visszahozta a mozijegy árát.

A klisés amerikai karakterek tekintetében sem mehetünk el amellett, hogy az esetükben is katonákról beszélünk, akik a hazájukért harcoltak, haltak meg, még akkor is, ha meggyőződésünk szerint nem a jó ügyet szolgálták. Végtére is arról, hogy ködös érdekcsoportok mesterkedései révén végül az egész világháborúba belekeveredtek, az aligha lehetett a katonák hibája. Ennélfogva az ő emlékük előtt is tisztelettel adózunk, ahogy azt hadi cselekmények során illik. Talán meglepetésként hathat, de ezt maga a film is megteszi a legvégén, őszinte és kellemes meglepetést okozva nekem.

Összességében az eddigieknél fényévekkel korrektebb háborús filmet kaptunk, megvallom őszintén, hogy sokkal rosszabbra számítottam, mikor besétáltam a vetítésre. Feltettem magamnak az egymillió dolláros kérdést is, miszerint a recept vajon működne egy német-amerikai, az európai hadszíntéren játszódó konfliktus ábrázolása esetén is? Ha a szándék meglenne hozzá, miért ne? Az amerikai önfényezés, amely végül abba fullad, hogy a történelmi karaktereket kissé szürkén és egysíkúan ábrázolják, persze itt sem marad el, de ezt jóval könnyebben megbocsájtottam a Midway című filmnek, mint például a Haragnak, vagy akármelyik „hőskorban” készült amerikai háborús filmnek.

Ja, és még valami! Végre egy rohadt szó nem esik a holokausztról, bizonyítva azt, hogy lehet háborús filmet készíteni az „örök téma” nélkül is. Mondhatnánk azt, hogy ezen nincs semmi meglepő, hiszen a cselekmény 99%-a a Csendes-óceánon, vagy a part közvetlen térségében játszódik, de őszintén, bármilyen vélt vagy valós távolság mikor zavart bárkit is, ha erről a témáról kellett beszélni? Ezúttal ez elmaradt. Igaz, helyette pótlékként kaptunk a végén egy laza adagot abból, a japánok miket tettek vagy nem tettek Kínában (erről a tengeri flotta aligha tehetett), amíg az amerikai háborús bűnökről persze mélyen hallgattak. Ne csodálkozzunk! Azért a kellemes meglepetések ellenére mégiscsak egy amerikai filmről beszélünk. Hovatovább a történet legalább minden téren kvótamentes maradt, így nem találkozunk sem jó fej néger „nemzeti hőssel”, sem pedig „transzvesztita” repülőgép-pilótával sem. 2019 olcsó vigasza.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info

Ui: Aki a Japán Birodalmi Haditengerészet „játékszereiről” szeretne egy kiváló és részletes írást olvasni, az itt megteheti.