Ezzel a „felismeréssel” bizonyára nem vagyok egyedül, a jelenség oka pedig végtelenül egyszerű. A megfelelési kényszer, a politikai korrektség, a társadalmi csoportok megsértésének félelme hamarabb kinyírják a humort, mint bármi mást, így a nyugati (kiváltképpen amerikai) filmgyártásban elvétve készítenek jó vígjátékot, vagy egyáltalán olyat, amely önállóan megállja a helyét, és nem más műfajjal vegyül össze.

A Csupasz pisztoly eredeti, 1988-as változatát (mellesleg az első filmet megelőzte egy rövid 1982-es tévésorozat is, de ez más címet viselt – a szerk.) a még gyerekkoromban láttam először, azóta meg már sokszor. Abszurd, több ízben groteszk humora igazából a kezdetektől betalált nálam, így nem volt kérdés, hogy a most készült rebootra is kíváncsi leszek, különösen az uborkaszezonban.

Az ember ösztönösen óvatosan bánik az újrakeverésekkel, különösen, ha Hollywoodról van szó. Az utolsó pillanatig nem teljesen értettem, milyen ötlettől és vágytól vezérelve nyúltak épp a Csupasz pisztolyhoz, melynek nem csak a humora nem biztos, hogy népszerű lesz 2025-ben, de ráadásul központi eleme a rendőrség, melynek a 80-as, 90-es években még bőven volt romantikája, ám az utóbbi évek példátlan támadássorozata (BLM, Defund the Police) rendesen megtépázta a hírnevét. Ehhez pedig még hozzáadódott abbeli „félelmem”, hogy lehet-e Leslie Nielsen helyébe Liam Neesont, Priscilla Presley „helyébe” pedig Pamela Andersont illeszteni Beth Davenportként.

Aztán elkezdődött a film és minden aggodalmam eloszlott. Kezdjük ott, hogy a reboot valójában egy folytatás, hiszen az apja örökébe lépő, annak minden áron még a túlvilágra is bizonyítani óhajtó Frank Drebin Jr. kalandjait követjük nyomon, s mint így, Akiva Schaffer rendező tisztelettel bánt az alapanyaggal. Számos egyértelmű visszacsatolással találkozunk, de van benne olyan is, melyeket csak a keményvonalasabb rajongók fognak felismerni, és itt ragadnám meg az alkalmat arra is, hogy figyelmeztessek mindenkit: nem érdemes rögtön kirohanni a moziból, miután véget ér az alig 85 perces játékidő.

Leslie Nielsen magasra tette a lécet az eredeti filmekkel, de Liam Neeson kétség kívül megállja a helyét „juniorként”, még akkor is, ha a színészre gondolva nem a vígjáték az a műfaj, amely elsőre beugrik – legalábbis nekem. Remek párost alkotnak Pamela Andersonnal, a legviccesebb jelenet számomra egyértelműen az volt, amikor Drebin sötétítő függönnyel eltakart lakásán tartózkodnak, Kevin Durand gonosz karaktere pedig távcsővel figyeli őket. Rég nevettem ekkorát moziban.

A poénok jelentős része működik, ez az arány nagyjából 80-85% volt az én meglátásom szerint. Ami nem működött, azt szubjektív módon én nem találtam viccesnek (van ilyen), a maradékot pedig a nyelvi akadályok számlájára lehet írni. Remek a szinkron, de vannak viccek, amit egész egyszerűen nem lehet másik nyelvre lefordítani (ha jól emlékszem, ez néhol probléma volt az eredeti trilógiában is).

Az egyik produceri székben Seth MacFarlane-t találjuk, aki a legtöbbeknek a Family Guy atyjaként lesz ismerős, és gyanítom, hogy a néhány kissé talán túlságosan elnyújtott poén (ettől még viccesek) az ő számlájára írható, biztos vagyok benne, hogy sajnos lesznek olyanok, akiknek némelyik túl hosszú lesz.

Maga a történet nem nagy megfejtés, de az alkotók egyébként mesterien hasznosították a 21. század aktuális témaköreit. Nagy szerepet kap az óriási léptékekben fejlődő technológia, vagy az a sokat hangoztatott „szóbeszéd” is, hogy a szupergazdagok egy előre felépített, rejtett erősségben élnék túl a világvégét. A különbség itt az, hogy Danny Huston techmágnás főgonosza, aki ezt az összeomlást elő akarja idézni egy olyan szerkezettel, amely mindenkit megvadít (így akarja „tiszta lappal” újraindítani a világot, amely jó áthallás a „great reset” irányába), így hőseinkre hárul, hogy megmentsék a világot.

Végül pedig egy személyesebb szál. Nem vagyok biztos benne még most sem, de a film első jelenete mintha utalás (esetleg tisztelgés?) lett volna Christopher Nolan A sötét lovagjának szintén nyitójelenete előtt. Nolan Batman-trilógiáját mind a mai napig a kedvenceim között tartom számon, az ominózus bankos jelenet A sötét lovagból pedig úgy általában is az egyik kedvenc filmes jelenetem. Már a Csupasz pisztoly nyitánya alatt is volt egy olyan érzésem, hogy ez bizony annak a megidézése, egy későbbi, őrsön játszódó párbeszéd (kiderül, hogy az elkövetők nem ismerték egymást), csak még inkább megerősített benne. Nyilván ezen a ponton elfogult vagyok, de ez nálam egyértelmű telitalálat volt, még akkor is, ha a Csupasz pisztolyban megörökített változat kissé talán túljátszott volt.

A 2025-ös Csupasz pisztoly messze nem hibátlan, de még így is az elmúlt évek egyik legjobb vígjátéka (nem mintha olyan nagy lenne a konkurencia…), merész, helyenként komolyan lerázza a politikai korrektséget, meg meri bontani az aktuális trendeket, ami mindenképpen hatalmas piros pont. Nem mondom, hogy mindenki számára emészthető ez a fajta humor (a régi trilógia sem volt mindenki számára az), s bizonyos jeleneteket egész egyszerűen túljátszottnak, esetleg túlnyújtottnak éreztem, de aki amúgy egy pörgős, nem túlgondolós, vicces akcióvígjátékkal akar lazítani a nyáron, annak mindenképpen csak ajánlani tudom.

Azt pedig remélem, hogy a Csupasz pisztoly talán fordít a trendeken, és több jó vígjátékot kapunk a jövőben, mert a politikai korrektség és a woke első áldozata mindig a humor lesz. Nem hiába mondják többször is a film alatt: régen minden jobb volt.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info