A magyar népet régebben sohasem tekintették gyávának. Árpád honfoglaló magyarjai, az Anjouk seregében vitézkedő, a tatárok, a török, a Habsburgok ellen halált megvető elszántsággal harcoló elődeink semmi esetre sem nevezhetők bátortalanoknak. Igaz, nagy költőink - közöttük Berzsenyi és Kölcsey - már a 19. század első felében nemzetünk fejére olvasták elkényelmesedését és elgyávulását. A magyarság Berzsenyi szerint „rút szibarita váz”, Kölcsey pedig saját kora magyarjait megvetésre méltó, a nagy elődökhöz méltatlan népségnek tartja. Csakhogy a magyarság „enyészete”, a „nemzethalál” felett borongó költőink szavaira alaposan rácáfoltak az 1848/49-es forradalom és szabadságharc csodálatos haditettei. Nemcsak Petőfi mutatott rá akkoriban a magyarok elképesztő hősiességére. És valóban nagyszerű teljesítmény volt, hogy egyedüliként, utolsóként, a végsőkig folytattuk a küzdelmet a hatalmas túlerővel szemben az „újra csendes” Európában.

De még az első világháborúban sem érte az a vád a magyar katonákat, hogy gyáván viselkedtek volna. Az első világháborút követő összeomlás és „patkánylázadás” során tanúsított tehetetlenségünk elsődleges oka sem az volt, hogy nem mertünk szembeszállni a Károlyi köpönyege mögül előbújó bandával és a véres kezű kommunistákkal. Maguk a kortársak is inkább a nemzet „bénultságával”, „kimerülésével”, „megzavarodásával” magyarázták a 1918/19-ben bekövetkezett összeomlást és tragédiát. A második világháború folyamán akadtak ugyan aggodalomra okot adó jelenségek a hadseregben és a hátországban is, de azt korántsem lehet állítani, hogy a magyar katonaság teljes egészében csődöt mondott volna. A kommunista és liberális propaganda hazug állításaival szemben ugyanis katonáink döntő többsége híven teljesítette kötelességét, és az otthon maradottak legnagyobb részének is helyén volt a szíve és az esze. A megingások és bizonytalankodások döntő oka a zsidó propaganda következménye volt, amely kezdettől fogva azt hirdette, hogy a magyarság harca „értelmetlen”, a „háború megnyerhetetlen”, de egyébként is hazánk kormánya „rossz oldalon áll”, és a „demokratikus” és „humanista” nyugati hatalmakkal szemben a „tömeggyilkosságokat végrehajtó” „náci és fasiszta rezsimeket” támogatja. A magyar hősiesség és bátorság felejthetetlen példáját adták azok a magyar katonák, akik az utolsó leheletükig védelmezték Budapestet a bolsevista ármádiával szemben.

És aligha mondható gyávának a magyarság 1956-ban mutatott csodálatos teljesítménye alapján. Hiszen sok százezer ember vett részt a demonstrációkon, csatlakozott a különböző forradalmi szervezetekhez akkor, amikor roppant bizonytalannak tűnt a felkelés sikere, kudarc esetén pedig mindenkinek súlyos megtorlásokkal kellett számolnia. És micsoda elképesztő bátorság kellett az utcákon szembeszállni a szovjet tankokkal! Melyik kommunista megszállás alatt álló ország lakói robbantottak ki olyan hevességű forradalmat, mint a magyarok? Ami 1956-ban történt, az éppenséggel a magyar nép kivételes elszántságát és bátorságát bizonyítja.

Természetesen 1956 óta történt egy s más. A forradalom nyomán nagyon sok bátor ellenálló hagyta el az országot, és a kádári „gulyáskommunizmus” is tovább hajlította a magyarság gerincét. Sok igazság abban a vélekedésben, mely szerint 1956 a magyarság „utolsó nagy fellángolása” volt, azóta azonban az elénk szórt üveggyöngyökért „eladtuk a lelkünket az ördögnek”. Való igaz, rengeteg gyáva és gerinctelen ember él körülöttünk, aminek oka az önző, fogyasztói életszemlélet térnyerése, a vallásból táplálkozó közösségi, hősies életszemlélet szertefoszlása, a nemzeti érzés és összetartozás elleni évtizedek óta zajló agymosó kampány, a megalkuvó, gerinctelen magatartás jutalmazása a gyarmatosítók és kollaboránsaik részéről. Azonban hasonló jelenségek minden idegen megszállás alatt álló, gyarmati sorba süllyesztett országban előfordulnak. Vajon például a csehek, a lengyelek vagy a németek bátrabbak lennének nálunk? A cionista birodalom melyik alávetett népe lázadt fel fegyveresen az elnyomóival szemben? Mondhatnánk, a görögök huzamosabb ideje tartanak utcai megmozdulásokat, mint mi, azonban őket sokkal keményebb és váratlanabb csapás sújtotta a „nemzetközi pénzvilág” részéről, mint minket. De mennyivel bátrabbak nálunk a románok vagy a bolgárok? Egyik nép sem lázadt fel az ereje teljében lévő szovjet birodalom ellen (az 1989-es román „forradalom” idején a kommunizmus már az összeomlás küszöbén állt), és a románok is, a bolgárok is pisszenés nélkül tagozódtak be a cionista „új világrendbe”, és különösebb ellenállást sem tanúsítanak az őket is sanyargató karvalytőkével szemben. A szerbek kétségkívül bátran küzdöttek uralkodó szerepük megtartásáért a délszláv régióban, azonban ott is létezik egy meglehetősen erős „nyugatos” politikai tábor, mi több, az EU és a NATO felé is régóta kacsingatnak. Szerbia mindamellett valóban ellenállóbb a cionista törekvésekkel szemben, mint mondjuk hazánk, de egyrészt déli szomszédunknál nem él annyi „liberális”, mint nálunk, másrészt pedig az ortodox felekezet több védettséget biztosít a számukra, mint a cionista befolyás alá került katolicizmus és protestantizmus.

Miközben tehát Balla Józseffel együtt én magam is - úgy a mindennapi életben, mint a nagypolitikában - elképedve és undorodva tapasztalom a gerinctelenség, talpnyalás, behódolás, gyávaság ezernyi jelét, egyúttal szeretném leszögezni: más népek is gyávák. De mondhatnám úgy is, nem vagyunk mi sem gyávábbak másoknál. Valóban jó lenne, ha a gyermekeket több önfeláldozásra, bátorságra, sőt hősiességre nevelnék, és igazán hasznos lenne az egész nyugati civilizáció számára, ha a fogyasztói idiotizmus helyett a közösségi összetartást és a szolidaritást előtérbe helyező, keresztény és nemzeti alapokon álló világszemlélet határozná meg életünket. Csak hát mindaddig, amíg a cionista vezetésű globális nyugati birodalom létezik, az uralkodó életfelfogás nem fog megváltozni.

De még az a most sem csekély „bátorságadag” is elég lenne komoly történelmi változások előidézéséhez, amellyel a legtöbb nyugati nép – közöttük a magyar – rendelkezik. Ami azonban hiányzik, az nem más, mint a világban zajló valóságos folyamatok ismerete és megértése. Állítom, hogy sok, a saját vagy gyermekei jövőjéért, sőt a haza sorsáért aggódó, tettre kész ember van körülöttünk. Sokan közülük azonban oly mértékben félrevezetettek és agymosottak, hogy elképzelni sem tudják: a világ másképp is működhetne, és egyáltalán nem sorsszerű elrendelés az, hogy nekik éjt nappallá téve robotolniuk kell. Az események valóságos összefüggéseit pedig egyáltalán nem látják át, és sejtelmük sincsen arról, kik és milyen céloktól vezérelve hajtják őket a vágóhídra. A magyarság egyébként nem csak a „gyávaság” mértékét nézve nem áll rosszul a nemzetek képzeletbeli versenyében, hanem az „okosság” tekintetében sem, amit az is bizonyít, hogy ez idő szerint Európa egyik legerősebb „szélsőjobboldali” („antiszemita”, „rasszista”, „náci” stb.) pártja éppen nálunk található.

A magyarság tehát elsősorban nem a gyávasága miatt „tette le a fegyvert” (de remélhetően nem véglegesen) a zsidóság előtt, hanem azért, mert a nagy tömegek nem láttak át, és ma sem látnak át a megtévesztő praktikákon, a hol „szocialista”, hol „liberális” és „demokrata”, esetenként „keresztény” és „magyar”, de mindenképpen „modern” és „európai” szólamokon. (Adolf Hitler 1939. január 30-án a Reichstaghoz intézett beszédében nem véletlenül mondta a következőket: „Elmúltak azok az idők, amikor a nem zsidó népek védtelenek voltak a propaganda terén. A nemzetiszocialista Németországnak és a fasiszta Olaszországnak most vannak intézményei, amelyek szükség esetén képessé teszik őket arra, hogy az egész világot felvilágosítsák azon kérdés lényegéről, amellyel számos nép ösztönösen tisztában van, de nincs róla tudományos ismerete.”)

A magyarság legjobbjai nyílt sisakkal mindig is tudtak és mertek is harcolni. A csalás, a félrevezetés, a becsapás révén folytatott háborúzás azonban sohasem volt a kenyerük. De ha valami csoda folytán a nagy tömegek számára megmutatkozna a hazánkat is igába hajtó globális oligarchia és a hazai kollaboráns réteg valódi természete, és lelepleződnének aljas szándékaik, talán kevesebbet beszélnénk a „gyávaságról”.