A partizánok terrorakciójában 33 német katona és két olasz civil vesztette életét, és 110-en sebesültek meg részben vagy súlyosan. A merénylet ötletgazdája és a végrehajtás parancsba adója a kommunista Giorgio Amendola volt, aki a háború után 1946-tól 1980-ban történt haláláig az olasz kommunista párt parlamenti képviselője és 1978-ban államfőjelöltje volt. Priebke, aki a háború után a szövetségesek hadifogságába került, 1947-ben meg tudott szökni. Feleségével 1948-ban Argentínába vándorolt ki, ahol új egzisztenciát épített fel maguknak. A Via Rasella kommunista merénylőit soha nem vonták felelősségre. Bár a háború után az olasz katonai bíróságok kétségbe vonták a merénylet jogszerűségét, ez az ügy is az 1946-os általános amnesztia alá került, mellyel Olaszország állampolgárai számára végleg pontot akart tenni ezen időszak jogi értelemben kétes eseményeire.

Bár ezzel az ügy büntetőjogilag le lett zárva, 1994-ben az akkor már 81 éves Erich Priebke a Simon Wiesenthal Intézet látószögébe került a halálosan unalmas „nácivadászat” akció során. Egy olasz ügyész újra fel akarta göngyölíteni a Fosse Ardeatine-esetet, és Argentínához kiadatási kérelemmel fordult. Argentína kiadta Priebkét, akit 1996-ban az illetékes olasz katonai bíróság elé állítottak, ahol újfent felmentették, hiszen ugyanezzel az üggyel kapcsolatban már volt egy per és felmentés, melyet 1952-ben a Legfelsőbb Bíróság megerősített. Az alapjog és az általánosan elfogadott európai jogi alapelvek szerint senkit nem lehet ugyanazért a vétségért kétszer bíróság elé állítani, kivéve persze – ezt már megszokhattuk itthon is –, ha az ügy „zsidó érzékenységet” érint. A felmentés ellen azonban akkora nemzetközi médiakampány indult meg, hogy az akkori olasz igazságügyi miniszter az éppen felmentett Priebkét újra elfogatta. Ami ettől kezdve történt, annak inkább a politikához, mint a jogállamisághoz van köze. Merthogy az utóbbival köszönő viszonyban sincs. Priebkét újra bíróság elé állították, ezúttal egy civil büntetőbíróság elé, ez pedig 1998-ban életfogytiglani börtönre ítélte. 2007-ben az akkor már 94 éves Priebkétt házi őrizetbe helyezték.

Íme, itt újfent szembesülhetünk a liberalizmus mételye által megfertőzött európai jogszolgáltatásra olyannyira jellemző kettős mérce alkalmazásának gyakorlatával. Amit szabad a kommunista gazembereknek, gyilkosoknak és zsidóknak, azt még jogos szankcióként és önvédelemből sem alkalmazhatják ellenük a tradicionális jobboldal képviselői, illetve amennyiben ezt mégis megteszik, bízvást számíthatnak súlyos, szigorúan letöltendő börtönbüntetésre.

2013. október 11-én meghalt a 100 éves, katolikus Priebke, csakhogy Rómában megtagadták tőle a nyilvános gyászmisét I. Ferenc pontifikátusa alatt. Az egyházmegyét hagyományosan a bíboros-vikárius vezeti. Egy nappal Priebke halála után a bíboros-vikárius ordinariátusa hivatalos közleményben tette közzé, hogy a katolikus Priebke számára egyetlen római templomban sem fognak gyászmisét tartani. Ezt követően megszólalt az ügyben a szadista Efrájim Zuroff, a Simon Wiesenthal Központ jeruzsálemi vezetője, zsidó telepes, s a Csatáry Lászlót halálba kergető aljas gazember azt követelte, hogy Priebke holttestét égessék el Németországban, nehogy a temetése neonáci rokonszenvtüntetéssé, sírja pedig zarándokhellyé váljon. Mintha neki bármiféle morális vagy jogi alapja lenne arra, hogy belekontárkodjék egy a forma szerint szuverén állam belügyeibe, illetve hatóságainak intézkedési jogkörébe.

Számunkra teljességgel érthetetlen ez ügyben a katolikus egyház illetékes főpapjainak állásfoglalása. Egyáltalán, fel nem tudjuk fogni, vajon mi lehet az oka annak, hogy míg cégéres rablógyilkos gazembereknek az akasztás, elgázosítás, villamosszék, illetve az életfogytig tartó fegyházbüntetés letelte után megadatik a végtisztesség, ebben a végső kegyeleti aktusban a Harmadik Birodalom, illetve szövetségesei számos politikai és katonai vezetője nem részesülhetett. Gondoljunk csak Hitlerre, aztán a Moszad által az összes létező nemzetközi jogi norma lábbal tiprásával Argentínából elrabolt és abszolút törvénytelen módon izraeli bíróság elé állított, majd a zsidók által meggyilkolt Adolf Eichmannra vagy éppen a brit titkos ügynökök révén 1987-ben megölt Rudof Hessre. Éveken keresztül német és más nemzetiségű hazafiak zarándokhelye volt Rudolf Hess sírhelye Wunsiedelben, ahol végakarata szerint nyugodott - ezt pedig nem tűrhette a bosszú népe, ezért a sírhelyet egykor bérbeadó egyházközség 2011 júliusában zsidó parancsra úgy döntött, hogy felszámolja Hitler egykori helyettesének, az 1941 tavaszán békemissziója teljesítése során brit fogságba esett német államférfinek a sírját.

Visszatérve Erich Priebke kálváriájához, a matuzsálemi korban elhunyt német hazafinak az 1944-es „vétségénél” volt egy jóval kapitálisabb, megbocsáthatatlanul súlyos „bűne”: tagadta az ún. holokausztot. A 2013 nyarán, röviddel halála előtt készített, olasz nyelvű, majd abból németre, innen pedig Tarnóczy Szabolcs által magyarra fordított, hírportálunk által közölt interjúban Priebke egyebek mellett a következő eretnek nézeteit fejtegeti a zsidó kérdés vonatkozásában: „az első világháború befejeződése után és versailles-i szerződés igája alatt, a Kelet-Európából Németországba történő zsidó bevándorlás szabályos katasztrófához vezetett, kiváltva ezek óriási tőkefelhalmozását néhány éven belül, amíg a weimari köztársaság idején a német nép túlnyomó többsége nagy szegénységben élt. Ebben a klímában az uzsorások megsokszorozták vagyonukat, és a zsidókkal szembeni frusztráció érzése növekedett.” A koncentrációs táborokat illetően ezt jegyzi meg Priebke: „Ami a koncentrációs táborokban a gázkamrák jelenlétét illeti, még mindig a bizonyítékokra várunk. A táborokban a foglyoknak dolgozni kellett. A munka miatt napközben sokan elhagyták a tábort, és este jöttek vissza.” Az angolszászok nevezetes, 1945-ben Bergen-Belsenben forgatott propagandafilmjének keletkezésének hátteréről Priebke az alább következőket osztja meg olvasóival: „A film1945 áprilisában készült, mely időben a bergen-belseni befogadó tábor a járvány által elpusztult, és már a szövetségesek kezében volt. A speciális propagandacélokra készült felvételeket a brit rendező, a horror mestere, Hitchcock készítette. A cinizmus, az emberiesség értelmének hiánya, melyet még ma is e képek kapcsán gondolnak, elképesztő. Évek óta tv-képernyőkre vetítve, egy mélybenyomású háttérzenével, szörnyű jelenetek összekapcsolása a gázkamrákkal, melyekhez semmi közük sincs, ez a nézők gátlástalan, alattomos becsapása.”

A fentebb közölt, Priebke által hangoztatott nézetek éppen elegendőknek bizonyultak ahhoz, hogy a zsidók és a cionista szellem által uralt euroatlanti civilizáció államaiban megtagadják a német hazafitól a végtisztesség megadását. Teszik ezt a mai politikailag korrekt hivatalosság képviselői úgy, hogy más vonatkozásban vallják az ókori görög írók és bölcselők által megfogalmazott tételt, miszerint a halottat minden körülmények között megilleti a végtisztességhez való jog és a méltó nyughely. (Interpretációjukban kommunistákról, bűnözőkről, deviáns és aberrált társadalmi kiscsoportokról van szó.) A temetés megtagadását, a holttest meggyalázását a hellén felfogás a történeti korban mindig bűnnek, az istenek ellen irányuló cselekedetnek érezte. Már az európai irodalom első klasszikus remekművéből, az Íliászból ismerjük azt a motívumot, hogy a gyűlölt ellenség holttestét temetetlenül hagyják. Ezzel fenyegeti Akhilleusz is Hektórt párviadaluk kezdetén, majd legyőzvén őt, napokon keresztül harci szekere után kötve vonszolja a trójai hőst. Azonban épp az isteni törvény miatt végül kiadja Hektórt atyjának, s a temetési gyászszertartásra a harcoló felek 52 napos fegyverszünetben állapodnak meg. Szophoklész Antigonéjában is el kell temetni Kreón király szigorú parancsa ellenére a szülővárosára – egyébként joggal, hiszen testvére megszegte atyjuk végakaratát – haddal támadó Polüneikész földi maradványait. Nos, ez a bármilyen hatalmi szóval felülírhatatlan örökérvényű rítus a tengelyhatalmak bármely vezető államférfiát, katonai vezetőjét kétségbevonhatatlanul megillette volna 1945-ben és azóta is, bármikor távozott is az élők sorából.

A zsidókérdés mellett a mai cionista rezsimek másik, kiemelt fontosságú, immár páneurópai léptékűvé váló etnikai kisebbségi problémája a cigányügy. E tekintetben meglehetős vihart kavart nemrégiben egy brit politikus, David Blunkett lényegretörő szociológiai miniatűrje a cigányság antiszociális életmódjáról és integrációs képtelenségéről, illetve az ebben rejlő távlati veszélyekről.

A világtalan brit exminiszter a The Daily Mail című brit lapnak nyilatkozva egyebek között arra figyelmeztetett, hogy erőszakba torkollhatnak a brit lakosság és a beözönlő cigányok közötti egyre fokozódó ellentétek. Blunkett az interjúban arra is utalt, hogy Sheffield városának lakói és a betelepedett „romák” közötti kulturális szakadék sokkal nagyobb, mint például az őslakos fehér britek és a pakisztániak között. „A roma fiatalok olyan környezetből jönnek, amely kulturálisan még jobban eltér (más bevándorló etnikumokhoz képest) a britekétől, mivel gyerekeiket nem járatják iskolába, a mindennapi élet bevett normáit nem tartják be. Mindez a jelenkori magyarországi fejlemények tükrében semmiféle további magyarázatot vagy kommentárt nem igényel.

S mit is fűzhetnénk hozzá a vak munkáspárti brit politikus tökéletes éleslátásról tanúskodó helyzetelemzéséhez? Mindössze talán annyit, hogy – visszatérve kezdő gondolatainkhoz és civilizációnk klasszikus gyökereihez – már az ókori görög mitológiában és szépirodalomban is a testileg vak jós volt az igazi szellemi, spirituális Látó, a bekövetkezendő tragikus események, kataklizma előhírnöke. Miként Szophoklész Antigonéjában Teiresziász, aki a hübrisz vétségét elkövető Kreónnak jó előre megmondja, hogy zsarnoki rendelete nyomán a katasztrófa elkerülhetetlen, s az elhunytakért váltságul fiát fogja elveszíteni, s palotáját csakhamar nők és férfiak sírása tölti majd be.

S végezetül: a halottakat még a 21. században is el kell temetni az örök isteni törvény és az emberi morál alapján. Horribile dictu, s mivel nem vagyunk a kettős mérce hívei, még az „utolsó esélyes” Zuroffot is, ha – remélhetőleg hamarabb, mint utóbb – eljön a kegyelmi pillanat, s a „nácivadász” révbe érkezik: alászáll a pokol fenekének legmélyebb bugyrába.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info