Nemrég jelent meg Paksy Zoltán zalaegerszegi történész-levéltáros új könyve „Istóczy Győző és a magyar antiszemita mozgalom (1875-1892)” címmel. A nem túl terjedelmes kötetben szó esik a tiszaeszlári ügyről is. A közismerten liberális szerző természetesen mindig antiszemitizmust orront, ha valaki a zsidóságról vagy annak egyik szegmenséről mond kritikát, ezért meglepő mindaz, amit könyvének 146. oldalán ír arról, „mi történhetett az ominózus napon Solymosi Eszterrel?”
Bevezetésül ejtsünk néhány szót a szerzőről. Paksy Zoltán történész-levéltáros a Zala Megyei Levéltár munkatársa, másodállásban pedig politikus. Kezdjük az utóbbival.
 |
Paksy Zoltán az országos politikában eddig tehát nem rúgott labdába, ezért képességeit helyben, Zalaegerszegen kamatoztatja a város képviselőtestületében. Természetesen nem nyert egyéniben, csupán kompenzációs listáról lett városatya.
 |
Az idézett szavak jól mutatják, milyen dohos szellemiséget képvisel Paksy Zoltán. Nem akarok hosszabban foglalkozni idézett nyilatkozatával, csupán két példa kiemelésével fogom bizonyítani, mennyire alapos és elfogulatlan „történész” az LMP színeiben vitézkedő úr.
 |
MN: Amikor a veszprémi térségben a zsidók deportálása befejeződött, megtiltotta (értsd: Mindszenty József, az akkori veszprémi püspök), hogy a hatóságok által kívánt Te Deumot megtartsák – olvasható több helyütt. Ez igaz?
PS: A hálaadó istentiszteletet megtartották, erre vannak forrásaink, ugyanakkor minden bizonnyal nem Mindszenty celebrálta. /…/
Már a kérdésben is butaság szerepel, Paksy úr azonban nem korrigál. A hatóságok semmit sem kívántak, mert akkor a nyilasok még nem voltak hatalmon. De nézzük Paksy válaszát. Miért volt szükséges úgy fogalmazni, hogy „minden bizonnyal” nem Mindszenty mondta a misét? Hogy kerül ide az ő neve? Miért nem mondta el válaszul a valóságot, ködös fogalmazás helyett? Paksy úr többször is előszeretettel hivatkozott Balogh Margit monumentális Mindszenty-monográfiájára, ebben az esetben azonban kivételt tett. Pedig Balogh Margit nagyon alaposan körbejárta ezt a történetet, s állításait dokumentumokkal támasztotta alá. Megtudjuk például, hogy az említett „nyilasmise” napján Mindszenty József veszprémi püspök „tüntetően távolmaradt”, meglátogatta az ajkai üveggyárat, bauxitbányát stb. Mindszenty csak másnap értesült arról, hogy a ferencesek két kérését figyelmen kívül hagyták. A megyéspüspök ugyanis azt kérte, a nyilasok ne egyenruhában menjenek a templomba, s a mise végén ne csendüljön föl a Te Deum. Mindszenty sajátos megoldást választott: mivel nem volt joghatósága a ferences házfőnök fölött, tehát nem utasíthatta semmire, ezért a házfőnök elöljáróját, a tartományfőnököt tájékoztatta a történtekről. A tartományfőnök meg is pirongatta a veszprémi házfőnököt, Pulyai Lambertet, akit a háború után Mindszenty kérésére el is helyeztek Veszprémből. Balogh Margittól azt is megtudjuk, hogy a megrótt ferences házfőnök egyébként a rendházban „menedéket nyújtott rászorulóknak”. Ahogy Balogh fogalmaz: „egyes adatok szerint 500 ember számára nyújtott menedéket a rendház”. (A történet és az idézetek lelőhelye: Balogh Margit: Mindszenty József. I. kötet. Bp., 2015, 360-363.o.) A fenti tényeket röviden elmondhatta volna Paksy Zoltán, de nem tette. Nem nehéz kitalálni, miért.
A történész másik nagy „dobása” az interjúban Mindszenty legitimizmusával kapcsolatos. Idézem:
Mindszenty előtt egy középkorias, nem demokratikus monarchia eszménye állt. Ráadásul hercegprímási kinevezése után is legitimista marad, és magát az ország első közjogi méltóságának tekintve 1945-ben meghívta a trónra Habsburg Ottót.
Mindszenty valóban legitimista volt, s mivel 1945-ben hazánk még királyság, az alkotmány értelmében (a király, a kormányzó) távollétében ő volt az ország első közjogi méltósága. A Paksy-félék poshadt demokráciája tényleg távol állt tőle, mert Mindszenty (mint minden éplelkű ember) elutasította az anarchista liberalizmust. A második mondat végén viszont olyasmit olvasunk, amitől még a papír (vagy a képernyő) is elpirul. Mindszenty „meghívta a trónra Habsburg Ottót”, mondja Paksy doktor. Hol erre a bizonyíték, kedves Paksy úr? Hol a meghívó levél vagy távirat, egyéb megsárgult dokumentum? Ezt a bugyuta vádat ugyanis Rákosi-Rosenfeld Mátyás és bandája sulykolta a közvéleménybe, s bármennyire fájdalmas ez egy elempés képviselőnek, az a korszak már elmúlt.
Ennyi felvezetés után nézzük meg Paksy Zoltán új könyvét. Istóczy Győzőről és elvbarátairól (akiknek írásait, beszédeit bárki elolvashatja) sok újat nem tudtam meg. Feltűnt viszont, mennyire pongyola magyarsággal fogalmaz a szerző. Az Egyetértés című lap egyik 1882-es cikkét például így kommentálja:
Ezek a higgadt, józanságra intő, magyarázó gondolatok azonban nem nyugtatták meg a társadalmat, mely nagyon gyorsan láthatóvá is vált.
(Paksy Zoltán: Istóczy Győző és a magyar antiszemita mozgalom. Bp., 2018, 145. o.)
Mi vált gyorsan láthatóvá? A társadalom? Azzal a fránya „mely”-lyel van itt baj.
Paksy egy antiszemita képviselőről, Komlóssy Ferencről azt írja, hogy „1881-ben avatták pappá Esztergomban”. (I.m. 198. o.) Komlóssy tényleg katolikus pap volt, a dátum is stimmel, csak az állítmány sántít. Avatni rabbit szoktak, katolikus papot viszont fölszentelnek. Még doktorátus sem kell ahhoz, hogy valaki ne tévessze össze a papot a rabbival.
Paksy részletesen ír az 1882 szeptemberében, Drezdában megtartott antiszemita kongresszusról, amelyre a magyar delegáció egy Solymosi Eszter-képet is elvitt. Paksy megjegyzése:
Az éppen akkor zajló tiszaeszlári per egyébként is a kongresszus érdeklődésének homlokterében állt.
(I.m. 228. o.)
Ez is tévedés. A per 1883. június 19-én kezdődött, háromnegyed évvel az említett kongresszus után.
Néhány oldallal később a kongresszuson elfogadott kiáltványról szólva Paksy így fogalmaz:
A kongresszus a kiáltvány mellett külön foglalkozott az akkor zajló magyarországi tiszaeszlári esettel. (I.m. 233. o.)
Ez a gyöngyszem több szempontból is figyelemre méltó. Itt van ez a „zajló…. esettel”. Az „eset” valami olyasmi, ami „zajlik”, s 1882-ben Tiszaeszláron éppen egy eset zajlott. A másik szépség: „magyarországi tiszaeszlári esettel”. Miért kell ide két jelző? Van talán a világon még egy Tiszaeszlár, Magyarországon kívül?
Végül álljon itt egy hosszabb idézet:
A tiszaeszlári ügyben a nyomozás sokáig folyt, de végül a zsidó fiú vallomásán kívül más bizonyíték nem került elő. 1882. június 18-án tiszai tutajosok révén előkerült egy holttest a folyóból, Tiszaeszlártól lejjebb, de erről eltérő módon vélekedett a vizsgálóbíró és a védelem, ezért az ügyet nem vitte előrébb. A vádirat végül a szüleitől elkülönítve őrzött Scharf Móric vallomására épült, s azt az ügyészség 1883. május 15-én nyújtotta be a nyíregyházi törvényszékhez. Fontos még megemlíteni, hogy az ügyészség, s annak vezetője, Kozma Sándor mindvégig a zsidók ártatlanságát vélelmezte, s ennek a bírósági tárgyaláson is hangot adott, tehát az a furcsa helyzet állt elő, hogy a vád képviselője maga jelezte, hogy nincs meggyőződve a vádlottak bűnösségéről. Ezt a helyzetet aztán az antiszemiták úgy értelmezték, hogy a zsidók befolyásolták, ’megvették’ az ügyészséget.
(I.m. 143. o)
Figyeljük csak meg a talányos fogalmazást: „tiszai tutajosok révén előkerült egy holttest”. Tehát nem a tutajosok hozták megtévesztésül a Solymosi Eszter ruhájába öltöztetett hullát, az csak a Paksy által közelebbről meg nem határozott etnikumú (értsd: pajesztulajdonos) „tiszai tutajosok révén” valahogy „előkerült”. Az idézett szöveg vége azonban fontos. Valóban példátlan eset, hogy egy bűnügy tárgyalásán a vádat képviselő ügyész (Szeyffert Ede királyi főügyész-helyettes) szerepet „téveszt”, s a védelem feladatát látja el. Nem kell ahhoz antiszemitának lenni, hogy a figyelmes szemlélő rosszra gondoljon.
Idézzük fel, hogyan kommentálta a tiszaeszlári bűnügy első tárgyalási napján elhangzottakat a közismerten liberális, filoszemita Budapesti Hírlap. Részlet a lap 1883. június 20-án megjelent vezércikkéből:
 |
Vádbeszéde a sorsot vádolja, mely őt vádolni kényszerít embereket, akiknek ártatlanságáról meg van győződve. Ha rajta állt volna, nyilván ellenkező indítványt adott volna be a vizsgálat végén. Minthogy azonban ma már politikai és társadalmi szükséggé lett e pernek nyilvános letárgyalása – kénytelen az ügyészség meggyőződése ellen vádat formulázni. /…/ A primitív gúnyért, amellyel a vizsgálóbírót, s a törvényszéket megtisztelte, az elnök visszautasító nyilatkozatát provokálta.
(Az első nap. Budapesti Hírlap 1883. június 20., 1. o.)
Szeyffert Ede beszéde végén azt állította, hogy a perbe fogott zsidók „vallásszertartási célból elkövetett gyilkosság gyanújából vannak itt a vádlottak padján”. Korniss Ferenc törvényszéki elnök az ügyészi beszéd után szokatlanul keményen fogalmazott. Először is nem kommentálta, csupán nyugtázta azt a fura tényt, hogy „az előterjesztett vádnál leginkább mentőokok használtatnak”, ugyanakkor visszautasította a Bary József vizsgálóbírót ért vádakat, s kijelentette, hogy (ez a legfontosabb!!!) ennek a bűnügynek semmi köze a vérvádhoz, az egész vizsgálat nem erről szólt. A nyíregyházi tárgyalásnak erről a felütéséről ma nem szokás beszélni.
 |
Annak a sajtóterméknek a tudósítóját, mely magyar bírákról olyan hangon írt, mint ahogy cégéres gonosztevőkről szokás, nem ismerhette el Korniss Ferenc hivatásos újságírónak, aki Mikszáth, Rákosi, Tóth Béla, Günther Antal és a többiek között foglalhatna helyet. Ezért azután az „Egyenlőség”-ben Szabolcsi fokozott gyűlölettel, tajtékzó dühvel támadta Kornisst a végtárgyalás egész folyamán.
(Bary József: A tiszaeszlári bűnper. Bp., 1933, 549. o.)
Az első tárgyalási nap másnapján az Egyenlőség durván nekiment a törvényszéki elnöknek, aki a tárgyalás kezdetekor, a vádbeszéd elhangzása előtt rövid beszédben vázolta a per célját, s hangsúlyozta a bíróság pártatlanságát és függetlenségét. Éppen ezt sérelmezte az Egyenlőség vezércikkírója, egy bizonyos ifj. dr. Neumann Sándor nevezetű tintahéber, aki többek között így „méltatta” a törvényszéki elnök beszédét:
Annyi tény, hogy az oly nő erénye legalábbis kétes, ki erényes voltát minden adott alkalommal bizonygatja. Jobb lett volna tehát Kornis úrnak hallgatni, mert aki szükségesnek tartja a közleményt (sic!) külön megnyugtatni arra nézve, hogy a törvényszék kötelességét fogja teljesíteni, az legalább is beismer annyit, hogy van alapos ok az ellenkezőtől tartani. /…/
Úgy látszik, Kornis úr komolyan vette a dolgot, és miként a nyíregyházi törvényszék eddigelé kézzelfoghatóan egyengette a vérvád útjait, most a nyíregyházi törvényszék elnöke egyengetni kívánja a vérvádnak az antiszemita tábor által remélt jövendőbeli eredményét!
(Ifj. dr. Neumann Sándor: Kornis úr pronuncziamentója. Egyenlőség 1883. június 20. 1-2.)
 |
 |
A kissé hosszúra sikeredett kitérő után térjünk vissza Paksy Zoltán könyvéhez. A történész-levéltáros azt írja, hogy a felmentéssel végződött per után a Scharf család Tisza Kálmán jóvoltából hamis névre (Müller) kiállított útlevéllel elhagyta az országot, de néhány év múlva visszatértek, s 1886-tól Budapesten éltek. (I.m. 152. o., lapalji jegyzet.) Ez az állítás is biceg. A per koronatanúja, aki a saktervédő ügyvédek minden mesterkedése ellenére végig kitartott terhelő vallomása mellett, a gyerekkorú Scharf Móric külföldön maradt, s külföldön is halt meg. Lássuk röviden, hogyan alakult ennek a zsidófiúnak a sorsa.
Az Egyenlőség című zsidólap 1906. szeptember 9-én azzal a hírrel lepte meg olvasóit, hogy Scharf Móric „nősül – és hír szerint - egy milliomos holland leányt vesz feleségül”. (Apró korrekció: a lány nem holland volt, hanem Hollandiában élő zsidó.) Történt ugyanis, hogy egy évvel korábban Scharf megismerkedett egy gazdag leányzóval, akire nagy hatással volt a tiszaeszlári történet, s néhány találkozás után „a fiatalok között forró szerelem keletkezett”. Ez a „szerelem keletkezett” is becses adalék, a hebraizált magyar nyelv ékköve.
 |
Csöndes, hallgatag, visszavonult természetű ember volt, nem szerette a hangos szót. Levelet is nagyritkán írt csak: gyémántköszörűs lett belőle, munkásként dolgozott - igaz, hogy munkástársai közt is az elsők közé küzdötte fel magát -, de odáig nem vitte, hogy önálló műhelyt tudjon berendezni.
(Meghalt Scharf Móric a tiszaeszlári per világhírű koronatanúja. Egyenlőség 1929. április 13., 3. o.)
Hogy mikor hazudott az Egyenlőség? Ki tudja? Az Új Kelet című kolozsvári zsidólap is azt írta, hogy „Scharf Móric szerény viszonyok között élt a szép holland városban, ahol gyémántköszörűs volt”. (A tiszaeszlári vérvád Scharf Móricának hánytatott /sic!/ élete és halála. Új Kelet 1929. április 14., 5. o.) Vélelmezhető tehát, hogy az Egyenlőség az 1906-os házassági hírecskében lódított nagyot.
Az azonban tény, hogy Scharf Móric 1929. március 29-én hunyt el, az Egyenlőség az egyik holland lapban megjelent gyászjelentést is közölte, s az özvegy is megszólalt.
 |
 |
1927 augusztusában Szabolcsi Lajos (a korábban említett Weinstein Miksa fiacskája, aki ugyanolyan hévvel hazudozott a fajvédő lapban, mint egykoron apukája) meglátogatta Amszterdamban Scharf Móricot, aki átadta neki önéletírását. Szabolcsi ezután Párizsba utazott, és itt egy amerikai zsidó lapnak adott terjedelmes interjút. A beszélgetés végén Szabolcsi szót ejtett Scharf emlékiratáról is, amely szerinte nagy föltűnést fog kelteni. Az újságíró szerint „ezek az emlékiratok meg fogják rázni az egész amerikai zsidóságot”, mire Szabolcsi azt válaszolta: „Az európait is, mert ezek az emlékiratok a zsidó történelem egyik legmegrendítőbb dokumentuma”. (Scharf Móric átadta emlékiratát Szabolcsi Lajosnak. Egyenlőség 1927. augusztus 20., 3. o.)
Szabolcsi Lajos hosszabb cikkben számolt be Scharf Móriccal való találkozásáról, felidézte beszélgetésüket. (Szabolcsi Lajos: Megszólal a nagy tanú. Egyenlőség 1927. szeptember 3., 5-7. o.) Hogy valóban úgy történt a találkozás, hogy Scharf valóban olyan bűnbánó képet mutatott, mint ahogy azt Szabolcsi visszaadja, ma már nehezen kideríthető. Azt azonban tudjuk, hogy Scharf önéletírását az Egyenlőség folytatásokban közölte 1927. szeptember 10. és december 3. között. Meglepő, hogy az önéletírás épp akkor szakad meg, amikor a legizgalmasabb részt várnánk. Scharf Móric elbeszéli, hogyan kényszerítették hamis vallomásra a nyomozás során. Megtudjuk például, hogy kihallgatásakor az írnok Péczely Kálmán két fülénél fogva magasra emelte, s a levegőben lóbálta. „Mint egy madár lebegtem a szoba közepén” – olvassuk ezt a preholokauszti csodát a nagy dérrel-dúrral beharangozott emlékiratban (Egyenlőség 1827. november 26., 11. o.), amelynek hitelességét azonban ma már az akadémiai történetírás is megkérdőjelezi. Ezért sem szoktak hivatkozni erre a kétes értékű „dokumentum”-ra az eszlári üggyel foglalkozó történészek. Aki ugyanis elolvassa a Scharf Móricnak tulajdonított iratot, két kérdést mindenképpen feltesz magának. Az első kérdés: miért szakad meg a legfontosabb események, a bírósági tárgyalás és az azt követő történések elbeszélése előtt az önéletírás? A második kérdés: ha valóban kényszerítették a hamis vallomásra a kis Scharfot, hogyan történhetett meg az, hogy a bírósági tárgyalás során soha ellentmondásba nem keveredett, s vissza sem vonta állítólag hamis, erőszakkal kikényszerített vallomását? Miért nem mondta el éppen a bíróság előtt, hogy verték, hamis vallomásra kényszerítették? Csak egy válasz lehetséges: azért, mert senki nem kínozta meg, senki nem cibálta meg a fülét. 1883-ban, a bíróság előtt, Scharf Móric az igazat mondta, az állítólagos emlékirat viszont hazugsággyűjtemény. (Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy Szabolcsi Lajos későbbi önéletrajzi könyvében egy szót sem ejt a Scharf Móriccal való amszterdami találkozásáról, ahogy Scharf állítólagos emlékiratát sem említi a memoárja. Lásd: Szabolcsi Lajos: Két emberöltő. Bp., 1993, 452 o.)
Mindezt vélhetően jól tudja Paksy Zoltán történész-levéltáros is, aki idézett könyvének 146. oldalán elmesél egy lehetséges forgatókönyvet: „mi történhetett az ominózus napon Solymosi Eszterrel”? Tessék figyelmesen elolvasni a szöveget, amelyet eredetiben közlünk:
 |
Paksy szerint ugyanis a zsidó ütéstől (vagy ökölcsapástól) a lány megsérült, talán beverte a fejét, ezért bevitték a zsinagógába, ott próbáltak segíteni a vérző lányon. Talán épp ezt benti műveletet látta a kulcslyukon a Scharf fiú. Látta, hogyan fogják föl egy edényben a lány vérét, ezért is tarthatott ki a vallomása mellett megingathatatlanul. A lány azonban meghalt (liberális nyelven: „ezúttal minden rosszul sült el”), és…. Itt jön Paksy legdöbbenetesebb mondata: „Ezek után a rémült zsidók, mit tehettek mást, valahol elrejtették a holttestet, valószínűleg a Tiszába dobták, vagy elszállították valami távoli helyre.” Ismételjük meg: „mit tehettek mást”. Rettenetes szavak. Megölnek egy kislányt (mert Paksy forgatókönyve szerint nem magától esett el, hanem egy zsidó kéz ütésétől), s a liberális történész szerint ilyenkor mit lehet mást tenni? El kell tüntetni a holttestet, s hazudni kell rogyásig.
Paksy láthatóan hisz az elméletében, hiszen fejtegetését azzal zárja, hogy „a fentiek választ adnak gyakorlatilag minden kérdésre, hogy mi, miért és hogyan történt”.
Tévedés, nem adnak választ minden kérdésre! Mert azt a kérdést is fel kell tenni, miért hazudtak a tárgyaláson a zsidó bűnösök, a védőügyvédek (élükön az öregkorában Isten akaratából agylágyulással sújtott, ezért gyámság alá helyezett Eötvös Károllyal) miért játszottak olyan gyalázatos szerepet, s végül arra is választ kell találni, miért gyalázta kül- és belföldön a zsidó sajtó, a sok-sok zsidó fajvédő szervezet a magyar igazságszolgáltatást, általában a magyarságot.
Mert a már említett nyíregyházi tárgyalás első napján, 1883. június 19-én Korniss Ferenc törvényszéki elnök világosan megfogalmazta, miről van szó ebben a perben:
Az ezen és a következő napokon megtartandó végtárgyalás hivatva van fölemelni a rejtély azon fátyolát, amely Solymosi Eszter hajadonnak Szabolcs megye Tisza-Eszlár községében 1882. évi április első napján történt eltűnését takarja. Ezen főtárgyalás hivatva van megállapítani, hogy ezen eltűnés körül valóban létezik-e bűntény, vagy a jelenlegi vádlottak a nekik tulajdonított bűnös cselekményekkel jogosan terhelhetők-e, avagy, hogy ezen eltűnést kiszámíthatatlan véletlennek, vagy más eddig ki nem puhatolható oknak kell-e tulajdonítani? /…/
A királyi törvényszék minden lehető körülményre gondosan ki fogja terjeszteni figyelmét, keresni fogja a bűnt és kutatni fogja a bűnösöket, de egyszersmind azon részleteket sem fogja vizsgálat nélkül hagyni, melyek lehetetlenítik a bűnt, és kizárják a bűnösséget.
(A tisza-eszlári bűnpör tárgyalása. Budapesti Hírlap 1883. június 20., 1. o.)
A hivatalos zsidóság 1882-83-ban a bűntény eltussolásában volt érdekelt, minden követ megmozgatott azért, hogy ne derüljön ki az igazság. Megakadályozták tehát azt, hogy fölemeltessék a rejtély fátyola, hogy megtudja ország-világ, Solymosi Eszter eltűnése „körül valóban létezik-e bűntény”? Paksy Zoltán szerint (még ha nem mondja is ki) létezett a bűntény, tehát a felmentő ítélet jogi nonszensz. Gondolatkísérlete lehetséges forgatókönyv, s az mindenképpen örvendetes, hogy a vádlottak bűntelenségében ő sem hisz. A probléma csupán az, hogy nem vonta le a megfelelő következtetéseket. Nem mondta ki expressis verbis, hogy ami történt, gyilkosság volt (vagy legalább gondatlanságból elkövetett halált okozó súlyos testi sértés, ha ragaszkodunk a jogiasabb és finomkodóbb megnevezéshez - a szerk.). Nem mondja ki, hogy a gyilkosság nyomainak (így Eszter holttestének) az eltüntetése a hatóság félrevezetése volt. Ez eddig dupla bűn. De van egy harmadik is. Azt sem mondta ki Paksy doktor, hogy a tárgyalás után futni hagyták a bűnösöket, beleértve az igazságszolgáltatás munkáját befolyásolni akaró, hullaúsztató zsidókat is. Vagyis nem mondta ki azt az egyszerű igazságot, hogy alig 16 évvel a zsidóság emancipációja után ez a népfaj meg tudta akadályozni az igazság kiderítését, mert már az ő kezében volt hazánkban a valódi hatalom.
Érdemes újragondolni Tiszaeszlárt és máig ható következményeit.
B. - Kuruc.info
Kapcsolódó:
