De ekkor még reménykedni lehetett abban, hogy valahogy mégis csak előkerül az Air France légitársaság airbus-a, esetleg terroristák térítették el, s akkor ugye mégis van remény. Aztán jöttek az újabb hírek arról, hogy a gépről továbbra sem tudnak semmit, azóta már az üzemanyagának is el kellett fogynia, s immár mind a francia, mind a brazil illetékesek majdnem bizonyosnak tartják a tragédiát. A legszörnyűbb a dologban az volt, hogy számos gyermek és egy csecsemő is utazott az eltűnt gépen.

Aztán jöttek az újabb hírek arról, hogy négy magyar név is szerepel az utaslistán, majd arról, hogy ők valamennyien magyar állampolgárok. Később azt is megtudhattuk, hogy egy felvidéki nemzettársunk is a repülőgépen volt. A magyarok között két kisgyermek, az egyikük hét, a másikuk tizenegy esztendős. S innentől kezdett igazán szomorúvá válni a történet, s szorult össze az ember szíve…

A televíziós hírműsorokban jelentkezett a kisebbik fiúcska édesapja, hallhattuk megtört hangját, elmondta, hogy igen, az ő gyermekéről, s egykori feleségéről van szó, aki élettársával és egy ismerős komlói kisfiúval szakmai úton töltött el három hetet a dél-amerikai országban, s épp hazafelé tartottak, ő pedig már készült eléjük kimenni a repülőtérre. Rio de Janeiróból előzőleg üzenetet is kapott tőlük, hogy már a gépen vannak, rövidesen indulnak.

Bár ne lettek volna… Aztán újra és újra jöttek a hírek arról, hogy immár semmi remény, biztos, hogy az abszolút biztonságos, hipermodern, kiváló műszaki állapotban elindult repülőgép azóta már az óceán fenekén pihen szerencsétlenül járt utasaival együtt.

S a televíziós csatornák bemutattak fényképeket az édesanyáról, akiről közben megtudtuk, hogy a Pető András Intézet konduktora, és kisfiáról, a hétéves Andriskáról, melyeket utolsó brazíliai napjaikon készítettek. S valahogy innentől kezdett személyessé válni a dolog.

Először csupán száraz hír volt az Airbus A 330-200 eltűnése, fedélzetén senki nem tartózkodott, akit személyesen ismertem volna, ám látva egy gyönyörű, mosolygós gyermeket, aki nyilván milliónyi csodás élménnyel készült vissza Magyarországra, az embernek elszorult a szíve, hiszen elég volt csak arra gondolni, hogy a képen látható fiúcska a sajátommal csaknem egy időben jöhetett a világra, s valahogy, amióta ő van, sokkal érzékenyebbé váltam magam is minden, a kicsinyeket ért sérelemre, bajra, tragédiára.

S iszonyú, hogy e két értelmes gyermeknek, amikor ma minden fiatal, magyar életre szükségünk van, ilyen értelmetlen módon kellett elvesznie. Nem ismertem őket és a családjukat személyesen, de osztozom a családtagok soha el nem múló gyászában, és kívánom, hogy adjon az Isten nekik némi enyhülést erre a pokoli fájdalomra, már amennyire ez egyáltalán lehetséges.

Nekik, ötüknek, különösen a két kisgyermeknek, akiket elnyelt a hullámsír, pedig adjon a Mindenható örök nyugalmat és túlvilági békességet és üdvösséget…

Lipusz Zsolt - Kuruc.info