A szekularizáció honlapon (2009.09.01. 22:20) valaki A Jobbik a kreacionizmus nyomdokain c. megjegyzésében így ír: „Persze az alapprobléma, hogy nincs olyasmi, hogy "finnugor származáselmélet". A "finnugorászok" a hétköznapi beszédben "nyelvrokonságnak" nevezett jelenséggel foglalkoznak, azzal, hogy a "finnugor nyelvek" között olyan hasonlóságok vannak, amelyek meghaladják a puszta véletlent. A magyar nyelv speciel számos más nyelvvel is kölcsönhatásban állt, elsősorban türk nyelvekkel, amelyek szintén befolyásolták a nyelv alakulását (különösen a szókincsét). A magyar nép valóban alig áll "vérrokonságban a finnugor népekkel", de ezt nem is állítják a finnugor nyelvtudománnyal foglalkozó nyelvészek, akik bár figyelik a kutatásokat, nem kontárkodnak bele az antropológusok munkájába.”

Nem akarom itt a rendelkezésemre álló irodalomnak még az ezrelékét sem felsorolni, hogy cáfoljam a fenti szöveget. Elég csak Glatz Ferenc: Magyarok Krónikája c. vaskos könyvében foglaltakra hivatkoznom. Már pedig éppen ez a gond: az MTA a „finnugorászok” téziseit tartja egyedül elfogadhatónak. A finnugorászok szó viszont nem csak a finnugor származáselméletet valló nyelvészeket jelenti, hanem a nyelvészek ún. eredményeire épülő származási elmélet képviselőit is – régészeket, etnográfusokat, történészeket, közöttük pl. az államalapítás évezredes évfordulóját ünneplő MTA elnököt és az MTA intézményeinek hivatalos képviselőit –, akik az elmélet tagadóiról csak, mint "tulipántos álmodozókról", "a magyarságtudat meghamisítóiról", esetleg – ahogy pl. néhai Engel Pál is kifejtette – „ …szellemi és politikai alvilág”-ról beszéltek.

„Elsőre talán még illusztrisnak is tűnhet a támogatók doktorokat is felsorakoztató listája, de ha az ember nekilát a Magyar Akkreditációs Bizottság PhD-fokozatot elnyertek listáját böngészni, az derül ki, hogy a 10 felsorakoztatott, "címmel" rendelkező tudós közt összvissz legfeljebb (a beazonosítás születési dátum híján szükségszerűen bizonytalan) négynek van doktori fokozata ...Egyetlen nyelvész sincs köztük, pedig nem csak finnugor nyelvtudományból lehet ám doktorálni ezen a területen, hanem szinkrón nyelvészeti kérdésekből, más nyelvekből, általános nyelvészetből, fonetikából, összehasonlító nyelvészetből is lenne bőven téma annak, aki úgy érzi, az "establishment" vesszőparipájával nem hagyja őt érvényesülni. De nem.”

A „négy” azonosított fokozattal rendelkező egyikének tekinthetem magam, hiszen nem csak a PhD (kandidátusi), hanem a tudományok doktora fokozatot is megszereztem – éppen az MTA-nál. De nem ez a lényeges! Hanem az, hogy ennek birtokában több éves munkával feldolgoztam nem csak a finnugor nyelvek, hanem Eurázsia még több tucat nyelvének a szótári anyagát, nyelvtanát és egyéb ismeretek alapján a nyelvi adatok felhasználásával készítettem el magyarul, majd angolul egy vaskos tanulmányt. A tanulmányoknak a magyar nyelvet bemutató része csak egy töredéke, mert a finnugor-elmélet árnyékában feldolgoztam mind a magyar népművészet és embertan adatait is, majd az ellentmondások feltárását a Kárpát-medence régészeti anyagának bemutatásával fejeltem meg. Mind a két tanulmány a nemenyi.net könyvtárából elérhető (a magyar INNEN, az angol INNEN) , a magyar nyelvűt könyv alakban publikáltam is. A kritika írója bizonyára nem ismeri ezeket, ezért a tanulmány néhány lényeges tételét itt felidézem.

Maradjunk talán zömmel magánál a magyar nyelvnél. Ugyan a blog-író azonnal felszisszenhetne, hisz nem doktoráltam nyelvekből, akkor hát milyen alapon merek nyelvészeti kérdésekkel foglalkozni?

Jogosnak tetsző felháborodását azért talán csillapíthatja, hogy még ma is 6 nyelven beszélek, ezen felül még fél tucat nyelvben mélyedtem el alaposabban – sőt fordítottam is belőlük. Ezeken felül még több tucat nyelvet csak úgy 'szórakozásból' végigtanulmányoztam. Pusztán csak felsorolásszerűen: a magyaron kívül beszélek oroszul, horvátul, németül, angolul, franciául. Beszéltem lengyelül, foglalkoztam macedón, görög, latin, japán és izlandi nyelven írt iratokkal. Tanulmányoztam az ún. finnugor nyelveket, a szanszkritot, a hébert, a turk nyelveket – főleg a főtörököt – és Európa különlegességét a baszkot, de ismerem a kínait is. Az ősi nyelvek közül foglalkoztam a sumérral, a hurrival, az akkáddal. Beletekintettem az ausztráliai bennszülött nyelvekbe – főleg szókészletükkel bajlódtam. Általánosságban ismerem a nyelvek szerkezetét, feldolgoztam az európai nyelveknél mind a névszók, mind az igék ragozását, ide értve a finnugor nyelveket is. Áttekintettem az európai nyelvek hangkészletét, azok egymásra vonatkozását, ismerem az ún. hangváltozási szabályokat. Ismerem a Swadesh-Lee elméletet és a nyelvek egymásra vonatkoztatásához összeszedtem 72 nyelv száz fogalmat leíró alapszókészletét és az általam összeállított száz kulturális fogalom szókészletét. A magyar, a sumér és a finnugor nyelvek alap- és kulturális szókészletét a magyar nyelvű tanulmányom függelékében foglaltam össze, az előbbiek mellett a többiét az angol nyelvű tanulmányom függelékébe helyeztem.

A Swadesh-Lee szóelemzés a nyelvi-családfa és a szavak egyenletes kikopásának elve feltételezésével a közös tőre visszavezethető alapszavaknak a két nyelv egymásra vonatkozó hányada alapján utal arra az eltelt időre, amióta a két nyelv egymástól elvált, egymással nincs kölcsönhatásban. Nem tökéletes az elmélet, mégis azért alkalmas arra, hogy a két nyelv 'rokonsági' fokáról, mértékéről nyilatkozzunk. Az egyenletes kikopási sebességet az amerikai indián és az eurázsiai ún. indoeurópai nyelvcsaládok alapján állapították meg. Swadesh és Lee szerint ez a kikopási sebesség évezredenként száz alapszóból 14-et jelent. Így 100 alapfogalom szavainak felhasználása alapján az elmélet által megjósolható legnagyobb távolság 22 évezred. Ugyanakkor a finnugor elmélet feltételezésével mind a magyar, mind a finn nyelvben a kikopási sebesség lényegesen kisebb, 100 szóból évezredenként csak 8-9 kophatott ki.

Az elméletet az eredeti paramétereivel alkalmazva az ún. finnugor nyelvekre a magyar és a finn távolságára legalább 14, a magyar és a vogul, illetve osztják távolságára legalább 6 évezred adódott. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ezen az alapon számítva a magyar és a sumér nyelv is legalább 9 évezrednyi távolságban van egymástól, ezért a sumér származtatási elgondolások sem lehetnek igazolhatók.

Hát itt a bajok gyökere a finnugorizmusnál! A legközelebbi rokonaink és köztünk a távolság hihetetlen nagy! A finnekkel pl. a würm jégkorszak fölmelegedése óta nem lehettünk szoros kapcsolatban. Előtte viszont a származási elméletek által kidolgozott területen jég volt, ember ott nem élt. Viszont ez a kapcsolat a Kárpát-medencén belül elképzelhető. Magyarán mondva, a laza nyelvi kapcsolat ugyan fennállhat, de a szorosabbra épített származási modell, az MTA elmélete hamis. Az MTA ezt képtelen belátni.

Az MTA kutatói a magyart származtatott nyelvnek tekintik és a soha nem létezett nyelvből, az ugorból kiszakadtnak tételezik fel. Szerintük az ugor nyelv bomlott valamikor magyarra, osztjákra és vogulra, bár a régészeti anyagból ugor nép és nyelv nem ismert. Kétségtelen, hogy az alapszókészletet tekintve ez a két nyelv áll a magyarhoz a legközelebb – ámde nagyjából olyan távol, mint az ún. indoeurópai nyelvek egymáshoz mért legnagyobb távolsága. Ez szókészletbeli kapcsolatot jelent, viszont a nyelvtani 'azonossággal' vannak nagyon komoly gondok.

A magyar ragozó nyelv, amely következetesn alkalmazza a magánhangzó harmóniát. A ragozásához legalább 27 esetet használ, ahol ragozott esetnek tekinthetjük mindazon alakokat, ahol a rag hozzátapad a szóhoz és ezért hangtanilag is alkalmazkodik az alapszóhoz. Ezen felül még számos névutós eset is ennek vélhető, de a kéttagú névutók nem tapadnak a szóhoz, éppen ezért nincs magas/mély magánhangzójú változatuk. A velük formált fogalmat ezért nem is tekintik ragozott formának. A balti finn nyelveknél a ragozott esetek száma 12-17 (a lappnál csak 5), ám a magyarhoz legközelebbi ún. rokon nyelveknél a vogulnál a névszó ragozott eseteinek a száma 8, az osztjáknál csupán 3. Ez utóbbiak az indoeurópai nyelvek ősi állapotához hasonlóan duális többest használnak, a magyar nem.

A magyar nyelvben alanyi és tárgyas igeragozás van, az igeidőket és módokat ma szinte kizárólag ragokkal fejezi ki, az összetett ige alakok kikoptak (vala, volt), de kikopott a félmúlt is. A legközelebbi 'rokonainknál' van tárgyas igeragozás, ez némely finn-ági 'rokonnál' még megtalálható, de a zömöt jelentő finn és észt nyelvnél nincs. Egyik finnugor nyelvnek sincs kettős-ragozású formája, mint ami a magyarban a látok alanyi és a látom tárgyas ragozási alakon felül a látlak alakban megjelenik. Az ergatív nyelveknél ez általános és az első ill. a harmadik személyű tárgyat is az igealak módosításával fejezik ki, de a magyar akkuzatív nyelv. A baszk, a sumér és több amerikai és ausztrál bennszülött nyelv ergatív. Ezek a nyelvek nem a direkt tárgyat ragozzák, hanem az alanyt, amennyiben direkt tárgyra vonatkozik az ige.

A magyarban határozott és határozatlan névelőt használunk, a finnugor nyelvek zömében egyik sincs meg. Az ún. társ-ugor nyelvek a magyarhoz képest tehát lekopott, lezüllött nyelvek.

Nohát ennyi talán elegendő annak bemutatására, hogy a az ún. finnugor nyelvcsalád az egyes nyelvek hihetetlen laza kapcsolatát tükrözi, ha egyáltalán nyelvi családfának tekinthető. Merthogy Angela Marcantonio olasz nyelvész tanulmányai ezt is alaposan megkérdőjelezik. Ugyanakkor a magyar nyelvben megtalálható még számos olyan elem, amely a magyaron kívül nincs meg a finnugor nyelvek egyikében sem, ugyanakkor föllelhető a Kárpát-medence környezetében lévő, vagy onnan már távolabbra került nyelvekben – pl. a határozói rag birtokos raggal ellátott változata (hozzám, veled, tőle, stb.) a kelta nyelvekben.

Az embertan, a népi kultúra, népzene, regék, mesék, dalok stb. az ún. finnugor népekkel szinte semmi kapcsolatot nem mutat. Kalavi Wiik ezt úgy oldja fel, hogy nyelvcserét tételez fel pl. a magyaroknál. Csakhogy a magyar nyelv oly egységes, masszívan kialakult, hatalmas ősi szókészlettel rendelkező nyelv, hogy mindenféle ilyen nyelvcsere, vándorlási háttér egyszerűen összeegyeztethetetlen vele. A legrégebbi magyar nyelvű szövegeink azt mutatják, hogy ez az állapot már az ún. honfoglalás idején is megvolt. Itt természetesen nem a latin nyelvű szövegekbe foglalt néhány magyar szóra kell figyelnünk, hiszen Szent István államában egészen 1844-ig az államnyelv a latin volt, a vallás nyelve a latin volt, az oktatás nyelve a latin volt, a bíráskodás nyelve a latin volt. Ezért sokkal valószínűbb az a magyarázat, hogy a magyar szavakat akkoriban az okiratokba beíró emberek nem tudtak magyarul és ezért jelennek meg ott magyar szavak hibás raggal, vagy primitív formában. Ugyanis ezekkel szemben az azonos korban született Halotti Beszéd magyarsága alig különbözik a mai magyartól, mai nyelvismerettel szinte hibátlanul megérthető.

Ez pl. a szász nyelvekre nem mondható el, már a fél évezrede írt szövegek sem érthetők meg előtanulmányok nélkül. A legkorábban kiadott magyar nyelvű könyv, Heltai krónikája magyarsága viszont a közel 500 év távlatából (1575) sem tűnik különösen archaikusnak. Ha fél évezreddel ezelőtt a nyelvünk már a mai szintjén volt – sőt, leginkább csak kikopott belőle sok fordulat, igeidő –, akkor teljesen elképzelhetetlen, hogy az előtte eltelt fél évezred alatt pl. a Tihanyi Alapítólevélben előforduló primitív alakjából Heltai Gáspár – aki egyébként szász volt! – magyarságára alakult volna. Különösen azért is, mert az Árpád-kori és későbbi magyar felső osztály tagjai jószerint nem is tudtak magyarul, így az az elképzelés, hogy az alattvalóikat magyar nyelv használatára kényszerítették volna, vagy a latin nyelvű papság a primitív magyar nyelvet a mai szintjére fejlesztette volna, egyszerűen nevetséges gondolat. Ugyanakkor az Árpád-kori, többnyire latin nyelvű iratokban a jobbágyok, várszolgák, földművesek neve is magyarul szólal meg.

Ismertek a Nagy-Magyarország ma már nem az anyaországhoz tartozó helységeinek a levéltári anyagai. A Felvidékiek elemzéséből egyértelműen kibukik, hogy azok lakói – még a városoké is – zömmel magyarok voltak, vagy az iparosok esetleg németek. Szláv nyelvű lakosság csakis a tatárjárást követő időkben jelenik ott meg. Az a téves hit, hogy a Kárpát-medencét az ún. honfoglalás korában szlávok lakták elsősorban Anonymus Gestájából kiolvasott sclau latin szó hibás fordításából ered – és az MTA finnugorászai mégis ezt hajtogatják. A sclau szó ugyanis nem szláv nyelvűt jelent, hiszen maga a szláv gyűjtőfogalom is sokkal később alakult ki, ugyanakkor Anonymus név szerint említi a különféle később a szláv gyűjtőfogalom alá tartozó törzseket, népelemeket, így a horvátokat, szerbeket, szlavónokat, lengyeleket stb. A sclau szó ugyanis foglyot jelent. Így a Kárpát-medence állítólagos szláv lakói sem taníthatták meg Árpád sztyeppei nagyállattenyésztő katonanépét a letelepedett életmódra és földművelésre. Különben is az ún. honfoglalók elsősorban a sztyeppei területekre telepedtek be, miközben a löszös dombokon tetemes létszámú őslakos élt. Ezt már László Gyula is felismerte, de László Gyulát az MTA megtagadta: nem a finnugor mítosz szerint értelmezte a régészeti feltárások adatait.

Nahát ezek a letelepedett őslakók beszélhettek magyarul.

Az MTA ezt sem elismerni, sem kutatni nem kívánja, hanem mereven elutasít mindenféle kezdeményezést, ami a finnugorászok mitikus elképzeléseitől eltér. Lásd föntebb. A felhívás pedig azért született, hogy ennek a vizsgálata ne lehessen kizárható az MTA kutatási programjából, merthogy az MTA tudósai csakis az Ural mögött kereskednek, amikor magyar őstörténetről van szó. Éppen ezért a magyar nyelvet sem fogják meg abban az egységességében, amiben létezik, hanem igyekeznek a lehető legnagyobb mértékben szomszéd nyelveknek alárendelni és a származást onnan levezetni. Ami nem felel meg a finnugor kapcsolatnak, az szerintük a magyarba máshonnan érkezett, máshonnan átvett, máshonnan eredő szó, fogalom, nyelvi jelenség. És minthogy a már teljesen lepuszrtult ún. ugor nyelvekből eredeztetik a magyart, szerintük tehát a magyar nyelv jelenségei gyakorlatilag szinte kivétel nélkül idegenek. Pedig más nyelvekkel fennálló kapcsolata éppen fordított is lehet: az ősi állapotot őrző magyar nyelv régebbi formája lehetett azok nyelvi jelenségeinek a forrása!

Itt nem arról van szó, hogy egy dicsőségesebb származást szeretnének az aláírók megjeleníteni, hanem arról, hogy a magyar nyelvet, a magyar népi műveltséget, embertant és őstörténetet a valósághoz leghívebb módon lehessen bemutatni. Figyelemmel arra, hogy az ún. honfoglalást megelőző évszázadok, évezredek során a Kárpátok közé betelepült számos pásztor, lovas katonanép (inkább csak törzs) nem volt a magyarral azonos, hanem annak többségi társadalmában feloldódott, nyelvét elveszítette, ahogy Európa szerte valamennyi területen ez történt a hódítókkal. Még akkor is, ha a hódítók a letelepedettekkel ötvöződtek, és a letelepedettek műveltsége – következésképp a nyelvük is – alkalmazkodott a hódítókéhoz és nyelvlánc része lett.

A Kárpát-medencében élő és tevékenykedő letelepedett földművesek mellérendelő műveltsége azonban évezredekkel az ún. honfoglalást megelőzően folytonosságot mutat az itt élt elődökével. Ez a mellérendelő műveltség a mai Európában csakis a magyarság nyelvét, népi műveltségét jellemzi, éppen ezért a magyaroknak bárhonnan a Kárpát-medencébe való behozatala kétséges. Leginkább a medence őslakosait kell a magyarságban látnunk. Még akkor is, ha a mellérendelő kultúra népe nem nevezi meg önmagát és ezért a magyarság neve nem a magyaroktól származik, ezt a legutoljára betelepedett katonanép hozta magával.

Hibás tehát az a vád, hogy a kreacionizmushoz hasonló eszement értelmezést akarnának a felhívás aláírói a valóságra ráerőszakolni. A magyarok középkori krónikáiban bemutatott származási elképzelések sokkal inkább tükrözik a megírásuk idejének keresztény korszellemét, mintsem magyar emlékezetet. Hunor és Magor története az eurázsiai műveltségekből jól ismert ún. csillagmítoszok mitikus ikertestvérét képviseli és ezek a mítoszok visszavezetnek arra a korra, amikor a nap a tavaszi napéjegyenlőség idején a Tejútban ott kelt fel, ahol az Orion (Nimród) képét lehet látni. Az ikertestvérpár a Ikrek csillagkép két csillaga, a Castor és a Pollux földi megjelenítője, ahogy Nimród is az Orionnak. A magyar népi emlékezésnek a csillagmítoszok nem részei, ellenben a középkori krónikák megírásakor az európai környezetben már általánosan ismertek és alkalmazottak voltak.

Az MTA mereven ragaszkodik a XIX. századi ún. 'nyelvészek' (sem Hunsdorfer, sem Budenz nem volt az) által felállított és aztán hivatalos állásponttá merevített, később csupán toldozott-foldozott elmélethez. Ragaszkodik a nyelvi családfa modellhez, jóllehet azt már a XX. század közepén számos európai nyelvész elvetette. Helyette sokkal inkább a helyi nyelvkiegyenlítődésről (nyelvlánc) lehetne beszélni, melyre Götz László is többször hivatkozott a Keleten kél a nap c. munkájában. Azonban az MTA merevsége miatt ezek sem tanulmányozhatók, a magyar nyelvnek a szomszédos nyelvekhez való viszonya sem értelmezhető ezek alapján, mert akkor a kutató azonnal a 'politikai alvilág' részévé válik.

Nem a JOBBIK felhívásában van a politika, hanem az MTA 'magyar nyelvtudománya' és a magyarság ősrégészete a végtelenül átpolitizált.

Ennek megváltoztatása reményében és érdekében csatlakoztam a JOBBIK által szervezett felhíváshoz.