 |
Két okból nem akarnak eszmecserét folytatni velünk: egyrészt félnek, hogy nem tudják megfelelő bizonyítékokkal, kellő érvekkel alátámasztani agyaglábakon álló elméletüket, másrészt pedig ellenfeleiket szeretnék kirekeszteni, kizárni nem csupán a történészek köréből, de lehetőleg a szabad emberek köréből is. „Ha vitáznánk velük, csak felhívnánk rájuk a figyelmet, és népszerűségüket növelnénk”, mondogatják, hozzátéve, hogy „nácikkal, fasisztákkal, antiszemitákkal”, egyszóval „potenciális tömeggyilkosokkal” nincs miről tárgyalni. Régi, bevált stratégia ez: „dehumanizálni”, vagyis ördögnek, gyilkosnak (nácinak, terroristának stb.), mindenfajta gazembernek kell lefesteni az ellenfelet, akivel ennek megfelelően nem kell szóba állni, de börtönbe is lehet csukni, sőt, akár az életétől is meg lehet fosztani. Ezt a fajta „dehumanizáló” stratégiát alkalmazták a szövetségesek a nácik ellen, és alkalmazzák ma is az izraeliek és az amerikaiak a palesztinok és általában a muzulmán világ ellen.
Roppant mód örülök azonban, hogy Karsai Lászlónak volt bátorsága felvenni az eléje dobott kesztyűt, és nácizás, gyilkosozás, őrjöngés helyett kérdéseimre válaszolt. Sőt, 14 kérdést intézett hozzám. Annyit panaszkodnak arról, és sok esetben épp a „liberálisok”, hogy „nincs vitakultúránk”, és a közéletben „sárdobálás” folyik. Nos, azért „folyik sárdobálás”, mert sajnos nálunk is meggyökeresedett a politikai vagy szellemi ellenfél „dehumanizálásának” rövid távon tán eredményesnek látszó, valójában pusztító hatású stratégiája. Ha nem akarunk egy szörnyűséges országban élni, akkor nincs más út, mint a párbeszéd és egymás érveinek meghallgatása. Örülök, hogy ebben egyetértünk Karsai Lászlóval.
Másban viszont nemigen értünk egyet. Hiszen persze szép, szép, hogy hajlandó vitázni, de azért teljesen mégsem tudott kibújni a bőréből.
Az általam feltett 4. kérdésre válaszul elismeri: „Nem gondolom, hogy aki Pergéhez hasonló kérdéseket megfogalmaz, népirtást akar elkövetni.” Na végre. Ezzel elhatárolta magát a Magyar Narancs szerkesztőitől és a zsidó szervezetek többségétől is, melyek ugyanis következetesen azt állítják, hogy aki úgymond „tagadja a holokausztot” (vagyis másképp vélekedik a zsidóság második világháborús történetéről, mint ahogy a hivatalosság hirdeti), az „újabb népirtást akar elkövetni”, illetve „másodszor is megöli a hatmilliót”. Ugyanakkor Karsai hozzáteszi: „Én Pergét és általában a holokauszt tagadókat elfogult, előítéletes gondolkodású, és alapvetően tájékozatlan antiszemitáknak tartom.”
Szeretném akkor ezen a ponton feltenni a kérdést Karsainak: mi a véleménye a holokauszttagadó-törvényről, amelyet nemrég fogadott el a parlament? Egyetért vele vagy sem? Mert ha egyetért vele, akkor fölöttébb kínos helyzetbe hozza magát. Ugyanis ha nem tartja a holokauszttagadókat „potenciális tömeggyilkosnak”, akkor miért akarná bebörtönözni őket? Azért, mert szerinte „elfogultak és előítéletes gondolkodásúak”? Vagy mert „tájékozatlanok”? Nos, az előítéletes gondolkodás vagy éppen a tájékozatlanság mégsem lehet ok arra, hogy embereket több évre hűvösre tegyenek, főleg hogy akkor a fél országnak ott lenne a helye. Úgyhogy nem marad más vád ellenünk, revizionista történészek ellen, mint az „antiszemitizmus” vádja. Ha tehát Ön helyesli az elfogadott holokauszttagadó-törvényt, és nem tartja a revizionistákat „potenciális tömeggyilkosnak”, akkor azért tartóztatná le őket, mert „antiszemiták”? De persze nagy kérdés, ki is minősül „antiszemitának”. Valamikor azért tartóztattak le, sőt, öltek meg embereket – milliókat – mert „antikommunistának” bélyegezték őket. Most az „antiszemiták” lennének soron? Nem gondolja, hogy roppant furcsa, ha a börtönre ítélik azokat, akiket a zsidók a saját hatalmuk fenntartása szempontjából veszedelmesnek nyilvánítanak? És ha lecsukják őket, akkor nem éppen azt bizonyítják, amit mi itt a Kuruc.infón és más „szélsőséges” honlapokon is régóta mondunk, hogy itt valójában egy cionista diktatúra épült ki a szemünk láttára? De persze Ön, mint írja, nem olvassa a Kuruc.infót, ezért nem tudhatja, mi is zajlik az országban. Talán ideje lenne elkezdeni egy kicsit tájékozódni.
Így például jól tenné Karsai, ha időnként kezébe venné a revizionista történészek műveit is. Ha beleolvasna Paul Rassinier, Robert Faurisson, Arthur Butz, Ernst Zündel, Jürgen Graf, Germar Rudolf, Carlo Mattogno történelmi munkáiba, rájönne, hogy ezek a „holokauszttagadó” kutatók roppant tájékozott, művelt emberek, és teljes tévedés Karsai állítása, mely szerint ők „nem tekinthetők történészeknek, műfajuk a politikai pornográfia”. Nem kellene egy kissé kimozdulni, vagy legalább kitekintgetni az évtizedek óta ismerős szakmai berkekből? Saját maguknak okoznak nagy bajt a hivatalos holokauszttörténészek azzal, hogy a velük vitába szálló kutatókkal nem állnak szóba, mert „tudatlannak”, „nácinak”, „antiszemitának”, sőt, sok esetben „tömeggyilkosnak” tekintik őket. Így ugyanis csak olyanokkal beszélnek, csak olyanokkal találkoznak például szakmai konferenciákon, akikkel a lényeges kérdésekben teljesen egyetértenek. Nem szűkül be az ember látóköre sok-sok évtized folyamán, ha soha ellenvéleménnyel nem találkozik? Biztosíthatom róla Karsait, hogy ha valamelyik kollégájának vagy diákjának agyában esetleg megfogan az ún. holokausztot érintő eretnek gondolat, akkor sem osztja meg vele a kétségeit, mert az illetőnek komoly baja származhat belőle. Egyébként a kérdéseimre adott válaszaiból és a feltett kérdéseihez fűzött megjegyzéseiből látszik, hogy a revizionisták műveit nem ismeri, és évtizedek óta ugyanabban a mókuskerékben mozog. Komoly kihívás elé még sohasem állították – ahogy a holokauszt többi hivatalos történészét sem. Karsai felrója nekem, vagy legalábbis megjegyzi, hogy én nem olvastam az ő holokausztról szóló, 2001-ben írt könyvét. De ő olvasta-e vajon például a Kuruc.infón található holokamu-dossziéban felsorolt írásokat? Olvasta-e bármelyik jelentős, fentebb felsorolt revizionista történész művét? Nem valószínű. Egyébként az, hogy Karsai nem ismeri a kiváló „holokauszttagadó” szerzők műveit, súlyosabban esik latba, mint hogy én nem olvastam az ő könyvét. Mert számos másik, a holokausztról szóló, hatóságilag jóváhagyott könyvet igenis olvastam, sőt, mást sem hallok kicsi gyerekkorom óta – filmekben, holokausztmegemlékezéseken, általános, középiskolai órákon, egyetemi előadásokon – mint a hivatalos – de az évek során folyamatosan változó – holotörténelmet. És, megvallom őszintén, elegem lett a sok képtelen, meseszerű, abszurd történetből, és érdekelni kezdett az igazság. Én tehát betéve tudom Karsai László és a vele egyívású történészek, illetve a holopropagandisták érveit, míg ők – némi meglepetésemre – egyáltalán nem ismerik a revizionisták nézeteit. Így tehát jelentős előnyt élvezek a vita során. Megmondom őszintén Karsainak: egyetlen „érve”, „bizonyítéka” nem ért váratlanul, sőt, az igazság az, valami ütősebbre számítottam. Talán egy későbbi összecsapás során fog előjönni a hatásosabbnak vélt „bizonyítékaival”? Ki tudja?
Egyébként teljesen nevetséges, amikor a revizionisták és a hivatalos holotörténészek közötti vitát ahhoz hasonlítja Karsai, mintha arról folytatnánk eszmecserét, „sajtból van-e a Hold”, vagy hogy „volt-e rabszolgaság az Egyesült Államokban vagy sem”. Ne szórakozzunk egymással. Ilyen olcsó trükkökkel itt nem arat babért. Ugyanis vannak tudományos bizonyítékok arra nézve, hogy mi is a Hold anyaga, illetve, hogy volt-e rabszolgaság az USA-ban. Az úgynevezett holokausztról azonban semmiféle bizonyíték nem maradt fenn. Itt talán szükséges némiképpen megmagyarázni, mit is kell bizonyítéknak tekinteni. Furcsa, hogy ezt egy történésznek magyarázni kell, de hát, gondolom, még senki sem mert hasonlókat mondani Karsainak.
Szóval: például ha egy bűncselekmény történik – mert hát a holokauszt, ha úgy történt, ahogy Karsai hiszi, akkor egy gigantikus bűncselekmény –, abban az esetben a legfontosabb bizonyító erejük a lefoglalt tárgyaknak van, pl. a gyilkos fegyvernek, de alaposan megnézik a nyomozók a bűncselekmény helyszínét is, no és természetesen a holttest megvizsgálása sem maradhat el. (Persze ha előkerül.) Ezek lennének ugyebár a tárgyi bizonyítékok. Fontosságban a második helyen állnak az írásos dokumentumok. Pl. az elkövetőnek mondjuk megtalálják egy levelét, melyben közli, hogy végre fogja hajtani a tettét. Végezetül pedig a legkevésbé hitelesek a szemtanúk beszámolói. Karsainak és a többi holotörténésznek tudnia kellene: hiába állítja akárhány „szemtanú”, hogy látták a gyilkosságot, és felismerik a tettest, az illetőt nem fogják elítélni, ha hiányoznak a tárgyi és írásos bizonyítékok. Főleg akkor nem fogják elítélni, ha az egyébként is roppant elfogult (hiszen egykori őreik, ellenségeik halálát kívánó, bosszúra szomjazó) szemtanúk beszámolói egymással egyáltalán nincsenek összhangban, és képtelenségeket tartalmaznak, vagyis olyan állításokat, melyek nem csupán a józan észnek, de a fizika, a kémia és a biológia törvényeinek is ellentmondanak. Márpedig a holokauszt állítólagos példátlan bűncselekménye esetében egész népeket ültettek a vádlottak padjára, s halálos ítéletek és börtönbüntetések sokaságát szabták ki, holott vagy nincsenek meg a gyilkos fegyverek – a gázkamrák –, vagy pedig, ahol megvannak, súlyos kételyek merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán fegyverként használták-e azokat. (Gondolok itt arra, hogy a sobibori, a treblinkai, a belzeci gázkamráknak nyomuk sem maradt, a Chelmnóban ölésre használt állítólagos teherautók sincsenek meg, továbbá a majdaneki és auschwitzi gázkamrák jórészt romokban hevernek. Ami pedig az Auschwitzban a turistáknak mutogatott, és a háború után jelentős átalakításon átesett gázkamrát illeti, azt Fred Leuchter és Germar Rudolf revizionista történészek megvizsgálták, és nem találták az állítólag a gyilkolásra használt gáz, a hidrogéncianid nyomait a falakban. Egész pontosan: csak annyi minimálisat találtak, amennyit a természetben bárhol találni.) Nincsenek továbbá dokumentáris bizonyítékok sem – egy-két, vitatott hitelességű, és többféleképpen értelmezhető irattól, illetve az elkövetők néhány, ugyancsak homályos naplóbejegyzésétől és nyilvános szónoklatából vett részlettől eltekintve. És végül maradnak a szemtanúk egymásnak ellentmondó, képtelennél képtelenebb beszámolói. Nincs az a független bíróság a világon, mely pusztán ilyen sovány bizonyítékok alapján elítélné a vádlottakat.
A nürnbergi per, amelyre Karsai mint abszolút hiteles forrásra hivatkozik, egyáltalán nem volt törvényesnek tekinthető. A győztesek ítélkeztek a legyőzöttek felett, ráadásul a bírák soraiban igen sok zsidó származású egyén akadt. Ezenkívül pontosan tudjuk – akkoriban sem volt titok –, hogy hihetetlenül erős politikai nyomást fejtettek ki a törvényszékre a szövetségesek: Sztálin is, de az angol és az amerikai kormány is mindenképpen „eredményt”, sőt, „bosszút” akart, a vádlottaknak nem adták meg a tisztességes védekezés lehetőségét, elzárták őket a legfontosabb információktól, sőt, a nemzetközi joggal teljesen ellentétesen, rendszeresen verték és kínozták a foglyokat. Ma már mindezek a tények teljesen nyilvánvalók, de ha Karsai semmit sem tud a nürnbergi per valós lefolyásáról, olvasson el néhány, az utóbbi időben született könyvet a témával kapcsolatban (elsősorban David Irving Nürnberg. Az utolsó csata című könyvét ajánlom), de a legjobb, ha saját maga néz utána néhány dokumentumnak. Elképesztő és döbbenetes tragikomédia zajlott a tárgyalóteremben. Az egész eljárásnak semmiféle igazsághoz vagy nemzetközi jogszabályhoz nem volt a legcsekélyebb köze. Már maga az alapelv is elképesztő: elítélni a legyőzötteket olyan jogszabályok alapján, amelyek a bűncselekmény elkövetésekor még érvényben sem voltak. És ráadásul azok a hatalmak ítélkeztek a német háborús bűnösök felett, amelyek maguk is súlyos háborús bűntetteket követtek el. Úgyhogy Karsai, de senki más se hivatkozzon többé a nürnbergi perre mint valamiféle „történelmi forrásra”, mert ezen az alapon megírhatnánk mondjuk a kommunista korszak történetét a Rajk-per, a Mindszenty-per és a többi koncepciós eljárás során tett, a valósággal köszönőviszonyban sem álló, fantasztikus „beismerő és tanúvallomások” alapján. Egyébként pedig a nürnbergi tárgyalóteremben a „tanúk” – egykori áldozatok, illetve náci vezetők és katonák – hetet-havat összehordtak. A háború győztesei bosszút akartak állni a németeken, sokan a kárpótlási pénzekre áhítoztak, az elfogott és megkínozott nácik előtt pedig egy-egy „beismerő vallomás” fejében meglebegtették a rövidebb büntetés, esetleg a szabadulás lehetőségét. Sok német vezetőt, illetve katonát azzal zsaroltak, hogy a családtagjaikon állnak bosszút, ha nem úgy beszélnek a tárgyalóteremben, ahogyan előírták nekik. Karsai pontosan tudja, hogy zajlott ez az egész, de ha nem tudja, nézzen már végre utána!
Az egyik német SS-tiszt, Kurt Gerstein például azt állította, hogy 25 millió embert gyilkoltak le a nácik a „haláltáborokban”, és azt mondta, hogy egy 25 négyzetméteres gázkamrába 7-800 embert zsúfoltak be. Rudolf Höss, az auschwitzi tábor egykori parancsnoka „bevallotta”, hogy amíg ő irányította a lágert (1943 végéig), 2,5 millió zsidót gázosítottak el ott. (A ma hivatalos adat egymillióval kevesebb.) De esett szó Nürnbergben minden képtelenségről, az emberbőrből készített szappantól a lámpaernyőn keresztül a légkalapácsos és elektromos áramos kivégzésekig. Se szeri, se száma az abszurd, a mesék világába illő történeteknek, melyek persze nem mind Nürnbergben hangzottak el, de visszaemlékezéseket is kanyarítottak belőlük: volt olyan fogoly, aki azt állította, hat elgázosítást élt túl, mások belülről dörömböltek a gázkamra ajtaján, és kiengedték őket, akadt olyan elítélt, aki kimászott a gázkamra ablakán (a többieknek persze nem jutott eszükbe ez a fajta szabadulási mód), volt, aki éveken át majd' mindennap lenyelte a magánál rejtegetett gyémántjait, majd a székletéből szedegette elő, és újra lenyelte azokat, és így ment ez hosszú éveken át… Nem folytatom, a Kuruc.infón rendszeresen közlünk fantasztikus holobeszámolókat. Rengeteg van belőlük, egyik abszurdabb, mint a másik. (Pl.:
- A holokamu-mondavilág újabb csodás darabja: meztelen zsidómentő tündérek a gázkamrában
- A holokamu-mondavilág újabb csodás darabja: meztelen zsidómentő tündérek a gázkamrában
Karsai az emberi zsírra és a bőrből készült lámpaernyőre vonatkozó kérdésemre válaszul azzal intézi el a képtelennél képtelenebb tanúvallomások ügyét, hogy „a náci táborokról és haláltáborokról szóló híreket nehéz volt értelmezni”. Továbbá, mint írja, „volt és van rivalizálás a holokauszt-túlélők között abban, ki szenvedett többet”. Pontosan így van. De hát a tanúvallomások már csak ilyenek. Ez a baj velük. Ezért nem lehet bizonyítási eljárás során csakis a tanúvallomásokra támaszkodni. Mert a tanúk esetleg „rivalizálnak”, túloznak, rosszul emlékeznek, tudatosan hazudnak, mondjuk azért, mert bosszúért lihegnek… De hát ezt a kérdést nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni, hiszen az egymással is „rivalizáló”, vagyis nagyotmondó, hazug szemtanúk „vallomásaira” támaszkodva ítéltek halálra, illetve hosszú börtönbüntetésre embereket, ezekre a „rivalizáló” tanúkra támaszkodva törték derékba és tették tönkre sok százezer német hivatalnok és katona életét, ezekre a „rivalizáló” tanúvallomásokra támaszkova építettek fel egy kitalált történetet, melyre hivatkozva iszonyatos összegeket lehetett – és lehet a mai napig – kizsarolni az egykori „kínzóktól”, és ezekre a „rivalizáló”, tehát hamis vallomásokra hivatkozva lehetett létrehozni azt a mítoszt, melynek kulcsszerepe volt Izrael állam megalakításában. (Aminek következménye palesztinok százezreinek elűzése és földjeinek elrablása lett.)
És ami a szappan, a lámpaernyő mítoszát, meg a többi képtelen történetet illeti, még megérteném, ha pusztán a háború idején kaptak volna lábra ezek a képtelenségek. De a helyzet az, hogy nem pusztán Stephen Wise főrabbi vett részt a szappan-história terjesztésében a háború alatt, mint arra Karsai utal. Hanem a háború befejezése óta sem hagyták elsikkadni a témát, sőt, tudatosan életben tartották. Sőt, egy hatalmas, egyre erősödő propagandagépezet – könyvekben, filmekben, újságcikkekben, iskolákban – teljes gőzerővel kezdte hirdetni a zsidóság jórészt kitalált szenvedéstörténetét. És ami például a szappanmesét illeti, annak terjesztésében a valóságos szentként tisztelt Simon Wiesenthal is kulcsszerepet játszott. 1946-ban megjelent egy cikke az ausztriai zsidó közösség Der Neue Weg című lapjában. Írásában a következő mondatok olvashatók: „A szörnyű szavak, vagyis hogy mennek a zsidók szappannak, 1942 végén hangzottak el először. A szappangyár a Lengyel Főkormányzóság területén, Galíciában, Belzecben volt.1942 áprilisától 1943 májusáig 900 ezer zsidó testét használták fel nyersanyagként ebben a gyárban.” Ennyit a nagy „nácivadász” abszolút „hiteles” beszámolójáról.
És ez az egész képtelen propagandamutatvány (mármint az emberi szappan meséje) azután roppant bizarr eseményeket eredményezett. Egyes zsidó temetőkben ugyanis vallási szertartás keretében végső tiszteletadásban részesítették azokat a szerencsétlen áldozatokat, akiknek tetemeiből a szappanokat a legenda szerint előállították. Kimondani is borzasztó, de a szappanokat temették el - noha persze semmi kétség: akik így cselekedtek, őszintén hitték, hogy embertársaiknak adják meg a végső tisztességet. (De vajon mit gondolhatnak ők, miután kiderült az igazság?) De a náci koncentrációs táborokat megjárt egyes túlélők is hosszú időn át kitartottak a zsidó szappan legendája mellett. így például egy Ben Edelbaum nevű szerző 1980-ban megjelent visszaemlékezéseiben az alábbi mondatokat vetette papírra: „A gettóban a németek időnként kiosztották szappanainkat, amelyeken az R. J. F. felirat volt olvasható. Azonban csak a háború befejeződése után értesültünk a szörnyű igazságról, így azután a szeretteink csontjaival és húsával mosakodtunk". Nesse Godin, egy másik emlékező, 1983-ban a következőt mondta a stotthofi koncentrációs táborba érkezésének körülményeiről: „Először is le kellett zuhanyoznunk, és a kezünkbe nyomtak egy darab szappant. Csak a háború után tudtuk meg, mit is jelentett rajta az R. J. F. rövidítés, néha arra kell gondolnom, az én apám testének is benne volt egy darabja abban a szappanban, amellyel mosakodtam." Mel Mermelstein, egy korábbi auschwitzi fogoly 1981-ben eskü alatt tett tanúvallomásában állította, hogy ő és rabtársai emberi zsírból készült szappannal tisztálkodtak. Ez vitathatatlan tény - hangoztatta. Se szeri, se száma a hasonló visszaemlékezéseknek. Amelyek egy része viszont ellentmondásban van azzal az eléggé bizonyosnak tűnő állítással, hogy a háború alatt mind a táborok lakói, mind a szabad emberek körében elterjedt az „emberi szappan” előállításának hiedelme. Simon Wiesenthal, a neves „nácivadász” is (aki szerint még Romániába is kerültek emberekből készített szappanok) a következőket írta 1946-ban: „1942 után a Lengyel Főkormányzóságban mindenki tudta, mit jelent a R. J. F. rövidítés". Persze lehet, hogy egyesek tudták, mások meg nem tudták. Wiesenthal hozzáteszi még: „a civilizált világ nem hiszi el, micsoda örömöt jelentett a nácik és feleségeik számára ez a szappan... mindegyikben egy-egy zsidót láttak, akit megakadályoztak abban, hogy éljen, és egy második Freud, Ehrlich vagy Einstein legyen belőle."
Karsai azt kéri tőlem, nevezzem meg azokat a tankönyveket, amelyekben az emberi szappanról írnak. Nem gondolja, hogy kissé furcsa, hogy tőlem kéri ezt? Hiszen az ő elvbarátai hazudoztak folyamatosan évtizedeken keresztül az emberi szappanról és a lámpaernyőről, a vízbe fojtásos, levegő-kiszivattyúzós, elektromos áramos kivégzésekről, meg a zsidók hamvaiból készült trágyáról és a testükből előállított kolbászról. Nem kellene esetleg ezért a példátlan szemfényvesztésért bocsánatot kérnie valakinek? Nevezzek meg tankönyveket? Tessék. Még az olyan nagyszabású, komoly művek is, mint például William L. Shirer: A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása című munkája is készpénznek veszi a „zsidó szappan" legendáját. Hasonlóképpen cselekszik az 1981-ben megjelent Hitler haláltáborai című könyv szerzője, Konnilyn Feig. Igaz, megjegyzi, hogy „némely történész úgy gondolja, csupán szóbeszéden alapul a feltételezés, mely szerint a nácik emberek holttestéből állítottak elő szappant". Mindamellett hozzáteszi: „a legtöbb kelet-európai történész mégis hitelt ad ennek a szóbeszédnek. Számos ilyen szappant állítottak ki múzeumokban, magam is láttam közülük néhányat." (A szerző nem túl meggyőző, valljuk be.) De még 1983-ban is, az Amerikában élő holokauszttúlélők legnagyobb találkozóján Arthur Schneier New York-i rabbi kijelentette: „Mindnyájan emlékszünk a szappanokra, az R. J. F. felirattal, amelyeket szeretteink testéből készítettek."
El kell ismerni azonban, hogy olyan neves holokauszttörténészek, mint Gerald Reitlinger vagy Raul Hilberg, mindig is hangoztatták kételyeiket a szappanmesével kapcsolatban – még ha nem is verték nagydobra véleményüket. (Hadd higgye csak a sok szerencsétlen ember, hogy milyen szörnyű szenvedésnek voltak kitéve a zsidók!)
Nekem címzett válaszcikkében azt akarja elhitetni, hogy az emberi szappanról, a lámpaernyőről (meg a légkalapácsos, elektromos áramos és vízbe fojtós kivégzésekről, az emberi kolbászról és trágyáról) szóló képtelen történetek amolyan ártatlan „mendemondák”, melyek csak úgy lábra keltek, és nem lehetett ellenük tenni semmit. Nem, tisztelt tanár úr, Ön téved. Ezek az abszurd mesék a szövetségesek propagandaháborújának termékei voltak, amelyeknek létrejötte és továbbélése tudatos tevékenység eredménye volt. Más kérdés persze, hogy évtizedekkel a háború befejezése után miért folytatják még az egykori győztesek a háborús propagandát.
És ami a szappan, a lámpaernyő mítoszát, meg a többi képtelen történetet illeti, még megérteném, ha pusztán a háború idején kaptak volna lábra ezek a képtelenségek. De a helyzet az, hogy nem pusztán Stephen Wise főrabbi vett részt a szappan-história terjesztésében a háború alatt, mint arra Karsai utal. Hanem a háború befejezése óta sem hagyták elsikkadni a témát, sőt, tudatosan életben tartották. Sőt, egy hatalmas, egyre erősödő propagandagépezet – könyvekben, filmekben, újságcikkekben, iskolákban – teljes gőzerővel kezdte hirdetni a zsidóság jórészt kitalált szenvedéstörténetét. És ami például a szappanmesét illeti, annak terjesztésében a valóságos szentként tisztelt Simon Wiesenthal is kulcsszerepet játszott. 1946-ban megjelent egy cikke az ausztriai zsidó közösség Der Neue Weg című lapjában. Írásában a következő mondatok olvashatók: „A szörnyű szavak, vagyis hogy mennek a zsidók szappannak, 1942 végén hangzottak el először. A szappangyár a Lengyel Főkormányzóság területén, Galíciában, Belzecben volt.1942 áprilisától 1943 májusáig 900 ezer zsidó testét használták fel nyersanyagként ebben a gyárban.” Ennyit a nagy „nácivadász” abszolút „hiteles” beszámolójáról.
És ez az egész képtelen propagandamutatvány (mármint az emberi szappan meséje) azután roppant bizarr eseményeket eredményezett. Egyes zsidó temetőkben ugyanis vallási szertartás keretében végső tiszteletadásban részesítették azokat a szerencsétlen áldozatokat, akiknek tetemeiből a szappanokat a legenda szerint előállították. Kimondani is borzasztó, de a szappanokat temették el - noha persze semmi kétség: akik így cselekedtek, őszintén hitték, hogy embertársaiknak adják meg a végső tisztességet. (De vajon mit gondolhatnak ők, miután kiderült az igazság?) De a náci koncentrációs táborokat megjárt egyes túlélők is hosszú időn át kitartottak a zsidó szappan legendája mellett. így például egy Ben Edelbaum nevű szerző 1980-ban megjelent visszaemlékezéseiben az alábbi mondatokat vetette papírra: „A gettóban a németek időnként kiosztották szappanainkat, amelyeken az R. J. F. felirat volt olvasható. Azonban csak a háború befejeződése után értesültünk a szörnyű igazságról, így azután a szeretteink csontjaival és húsával mosakodtunk". Nesse Godin, egy másik emlékező, 1983-ban a következőt mondta a stotthofi koncentrációs táborba érkezésének körülményeiről: „Először is le kellett zuhanyoznunk, és a kezünkbe nyomtak egy darab szappant. Csak a háború után tudtuk meg, mit is jelentett rajta az R. J. F. rövidítés, néha arra kell gondolnom, az én apám testének is benne volt egy darabja abban a szappanban, amellyel mosakodtam." Mel Mermelstein, egy korábbi auschwitzi fogoly 1981-ben eskü alatt tett tanúvallomásában állította, hogy ő és rabtársai emberi zsírból készült szappannal tisztálkodtak. Ez vitathatatlan tény - hangoztatta. Se szeri, se száma a hasonló visszaemlékezéseknek. Amelyek egy része viszont ellentmondásban van azzal az eléggé bizonyosnak tűnő állítással, hogy a háború alatt mind a táborok lakói, mind a szabad emberek körében elterjedt az „emberi szappan” előállításának hiedelme. Simon Wiesenthal, a neves „nácivadász” is (aki szerint még Romániába is kerültek emberekből készített szappanok) a következőket írta 1946-ban: „1942 után a Lengyel Főkormányzóságban mindenki tudta, mit jelent a R. J. F. rövidítés". Persze lehet, hogy egyesek tudták, mások meg nem tudták. Wiesenthal hozzáteszi még: „a civilizált világ nem hiszi el, micsoda örömöt jelentett a nácik és feleségeik számára ez a szappan... mindegyikben egy-egy zsidót láttak, akit megakadályoztak abban, hogy éljen, és egy második Freud, Ehrlich vagy Einstein legyen belőle."
Karsai azt kéri tőlem, nevezzem meg azokat a tankönyveket, amelyekben az emberi szappanról írnak. Nem gondolja, hogy kissé furcsa, hogy tőlem kéri ezt? Hiszen az ő elvbarátai hazudoztak folyamatosan évtizedeken keresztül az emberi szappanról és a lámpaernyőről, a vízbe fojtásos, levegő-kiszivattyúzós, elektromos áramos kivégzésekről, meg a zsidók hamvaiból készült trágyáról és a testükből előállított kolbászról. Nem kellene esetleg ezért a példátlan szemfényvesztésért bocsánatot kérnie valakinek? Nevezzek meg tankönyveket? Tessék. Még az olyan nagyszabású, komoly művek is, mint például William L. Shirer: A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása című munkája is készpénznek veszi a „zsidó szappan" legendáját. Hasonlóképpen cselekszik az 1981-ben megjelent Hitler haláltáborai című könyv szerzője, Konnilyn Feig. Igaz, megjegyzi, hogy „némely történész úgy gondolja, csupán szóbeszéden alapul a feltételezés, mely szerint a nácik emberek holttestéből állítottak elő szappant". Mindamellett hozzáteszi: „a legtöbb kelet-európai történész mégis hitelt ad ennek a szóbeszédnek. Számos ilyen szappant állítottak ki múzeumokban, magam is láttam közülük néhányat." (A szerző nem túl meggyőző, valljuk be.) De még 1983-ban is, az Amerikában élő holokauszttúlélők legnagyobb találkozóján Arthur Schneier New York-i rabbi kijelentette: „Mindnyájan emlékszünk a szappanokra, az R. J. F. felirattal, amelyeket szeretteink testéből készítettek."
El kell ismerni azonban, hogy olyan neves holokauszttörténészek, mint Gerald Reitlinger vagy Raul Hilberg, mindig is hangoztatták kételyeiket a szappanmesével kapcsolatban – még ha nem is verték nagydobra véleményüket. (Hadd higgye csak a sok szerencsétlen ember, hogy milyen szörnyű szenvedésnek voltak kitéve a zsidók!)
Nekem címzett válaszcikkében azt akarja elhitetni, hogy az emberi szappanról, a lámpaernyőről (meg a légkalapácsos, elektromos áramos és vízbe fojtós kivégzésekről, az emberi kolbászról és trágyáról) szóló képtelen történetek amolyan ártatlan „mendemondák”, melyek csak úgy lábra keltek, és nem lehetett ellenük tenni semmit. Nem, tisztelt tanár úr, Ön téved. Ezek az abszurd mesék a szövetségesek propagandaháborújának termékei voltak, amelyeknek létrejötte és továbbélése tudatos tevékenység eredménye volt. Más kérdés persze, hogy évtizedekkel a háború befejezése után miért folytatják még az egykori győztesek a háborús propagandát.
De vajon miért éppen 1990-ben vallotta be Jehuda Bauer, az Izraeli Héber Egyetem professzora, vezető holokauszt-kutató, valamint Shmuel Krakowski, a Jád Vásem Holokauszt Kutatóintézet levéltárának igazgatója, hogy a nácik sohasem főztek áldozataik húsából szappant? Természetesen csak feltételezésekre hagyatkozhatom, de lehetséges, hogy a csöndes meghátrálás a Szovjetunió felbomlásának köszönhető. Ugyanis a holodogma hivatalos hirdetői megijedtek attól, hogy megnyílnak az orosz levéltárak, melyekben még rengeteg, a náci koncentrációs táborokra vonatkozó iratanyag lappang. És ha a revizionista történészek elkezdenek kutakodni, akkor bajba kerülhetnek a holoiparosok. (Kb. 80-90 ezer oldalnyi, az auschwitzi lágerből származó irat található a moszkvai archívumokban. Itt jegyzem meg, hogy Karsai írásában súlyos ellentmondásba keveredett a náci dokumentumok ügyében. Előbb leírja, hogy „csak a német háborús főbűnösök 1945-46-os nürnbergi peréhez a holokauszttal kapcsolatos összegyűjtött német kormányzati, az SS, a Wermacht stb. iratainak címjegyzéke egy vaskos kötetet tölt meg”, majd néhány bekezdéssel odébb azt írja, hogy „1944-45 folyamán azután megsemmisítették a Kancellária, a Gestapo, az SS, az SD stb. iratanyagának jelentős részét.” Ha a Hitlertől származó, a zsidók megölését elrendelő állítólagos utasítást keressük, akkor az azért nincs meg, mert iratokat megsemmisítették, de ha az Önök ellenfeleit kell elítélni, akkor megvannak, mégpedig hiánytalanul? Na most a két állítás közül melyik az igaz, Karsai Úr? A fennmaradt náci dokumentumok ügyére válaszom második részében még visszatérek, de az igazság az, hogy elképesztő mennyiségű iratanyag maradt fenn a náci időkből, pl. Auschwitzból is.) Azt hiszem tehát, kijelenthetjük: a revizionista történészek egyre kínosabb kérdései nyomán voltak kénytelenek a szappan- és lámpaernyő-legenda hirdetői visszakozni. Miként Shmuel Krakowski megfogalmazta: „A történészek arra a következtetésre jutottak, hogy emberi testekből a nácik nem állítottak elő szappant. Amikor oly sok ember tagadja a holokausztot, miért adnánk nekik ürügyet, hogy felléphessenek az igazság ellen?" Ez roppant logikus érvelés, csak nem kellett volna várni vele 45 évet. És nem kellett volna törvényszéken kihirdetni a „nagy történelmi igazságot".
Úgyhogy nem fogadom el Karsai válaszát a szappanról és a lámpaernyőről (és a vízbe fojtós, légkalapácsos, elektromos áramos kivégzésekkel kapcsolatban) feltett kérdésemre. Ugyanis valójában nem is válaszolt semmit. A tényeknek megfelelően ismertette ugyan a szappanos és lámpaernyős hazugság eredetét, azonban a következtetést nem vonta le: ugyanis a képtelen, abszurd, hazug propagandamesékre hivatkozva embereket végeztek ki, és népeket ültettek a vádlottak padjára, és évtizedeken át hazugságokkal traktálták a közvéleményt. A kérdésem egyébként pedig az volt, hogy mennyivel hihetőbb a gázkamra-sztori, mint a lelepleződött szappanos, lámpaernyős, vízbe fojtós, elektromos áramos és egyéb ostoba történetek. Erre a kérdésre Karsai nem tudott választ adni. Elismerem persze, ha valakit mondjuk száz alkalommal hazugságon kapnak, még a 101. alkalommal mondhat igazat. Tehát ha minden más hazugság volt is, a gázkamrás kivégzésekről szóló történet még lehetne igaz. Csakhogy az sem igaz – miképp a revizionista történészek eléggé egyértelműen kimutatták.
Arra a kérdésemre sem kaptam választ persze, hogy mennyivel hihetőbbek az auschwitzi (ill. a többi öt lengyelországi lágerben vizionált) gázkamrákról szóló fantasztikus történetek, mint a buchenwaldi, a dachaui, a bergen-belseni és a többi németországi gázkamrás sztorik, melyekről már 1960 óta tudjuk (már aki tudja, ugyanis nem kötötték a nagyközönség orrára), hogy teljesen valótlanok. „Amikor az emberek kezdték megtanulni Auschwitz nevét és kiderült, hogy jelentős különbség volt a náci kényszermunka, hadifogoly, vagy éppenséggel a haláltáborok között - írja Karsai –, akkor néhány memoáríró visszaemlékezett: ők más táborban is láttak gázkamrákat”. Ugyan már, miféle ostobaság ez? Kezdték megtanulni Auschwitz nevét? Hát nem milliószámra szállították oda a zsidókat? Nem jegyezték meg a láger nevét sem? És a memoárírók miért „emlékeztek” olyasmire, amit nem láttak? Vajon hány embert állítottak bíróság elé a nem létező gázkamrákra „visszaemlékező” „memoárírók” miatt? A nürnbergi perben miért hazudoztak pl. a dachaui gázkamrákról?
Ami pedig az auschwitzi áldozati szám 4 millióról 1,5 millióra csökkentését illeti, megjegyezném: nem az „auschwitzi tábori múzeum szakértőinek”, meg „amerikai, francia, izraeli, német és lengyel történészeknek” köszönhető az örvendetes módosítás, mert ha rajtuk múlik, még ma is a 4 milliós számot kell börtönbüntetés terhe mellett elfogadnunk. Annyi történt, hogy a vasfüggöny lehullása nyomán elhárult az akadály a lengyelországi „megsemmisítő táborok” (melyek közül négy teljesen meg is semmisült) alaposabb vizsgálata elől. A Leuchter-jelentés következményeitől amúgy is megrémült holokausztosok ezért lefelé módosították a teljesen hihetetlen auschwitzi áldozati számot. (A krematóriumok kapacitását figyelembe véve persze még egymillió embert sem lehetett ott elhamvasztani.) Ugyanis, mint föntebb olvastuk, a jelszó az, hogy „amikor oly sok ember tagadja a holokausztot, miért adnánk nekik ürügyet, hogy felléphessenek az igazság ellen?” Remek. Jelentem, az áldozati szám még tovább csökkent, ugyanis Jean-Claude Pressac az auschwitzi krematóriumokról szóló művében már csak 750 ezer Auschwitzban megölt fogolyról tud, Mayer holoprofesszor pedig már a félmilliós áldozati számot is elképzelhetőnek tartja. Így most az a veszély fenyeget, előbb-utóbb eljutnak az igazsághoz.
Végezetül pedig leszögezem tárgyilagosan, hogy Karsai tanár úr nem mondta meg nekem, miképpen lehetséges, hogy 6 – 2,5 = 6, vagyis hogyan lehetséges, hogy noha 2 és fél millióval csökkent az Auschwitzban elhunytak hivatalos száma, mégis továbbra is hatmillió zsidó áldozatról beszélnek? Az nem válasz, hogy „intenzív kutatások folytak és folynak” különböző országokban, hiszen semmiféle olyan hír nem érkezett, amely arról tudósított volna, hogy két és fél millió zsidó holttestét fedezték fel valahol. Tudom, persze, most az Einsatzgruppék lesznek a slágertéma, mivel a gázkamrás történetek hitelüket veszítik, és a revizionista kutatók lankadatlan munkájának eredményeképpen az áldozati számokat állandóan csökkenteni kell, ezért most majd a „Szovjetunióban meggyilkolt egy, másfél vagy kétmillió zsidóról” fognak mítoszokat gyártani. Hogy miképpen voltak képesek a néhány ezer főből álló német különítmények kétmillió zsidót megölni, azt azért nem lesz könnyű megmagyarázni. (A témáról lásd saját írásomat: Új holodogma született: az „elfelejtett holokauszt” a holokamu-dossziéban).
Úgyhogy, kedves Karsai László, nem kell elfogyasztanom a cipőmet. Válaszom második részében felelni fogok a tanár úr nekem feltett kérdéseire.
Perge Ottó - Kuruc.info
Úgyhogy nem fogadom el Karsai válaszát a szappanról és a lámpaernyőről (és a vízbe fojtós, légkalapácsos, elektromos áramos kivégzésekkel kapcsolatban) feltett kérdésemre. Ugyanis valójában nem is válaszolt semmit. A tényeknek megfelelően ismertette ugyan a szappanos és lámpaernyős hazugság eredetét, azonban a következtetést nem vonta le: ugyanis a képtelen, abszurd, hazug propagandamesékre hivatkozva embereket végeztek ki, és népeket ültettek a vádlottak padjára, és évtizedeken át hazugságokkal traktálták a közvéleményt. A kérdésem egyébként pedig az volt, hogy mennyivel hihetőbb a gázkamra-sztori, mint a lelepleződött szappanos, lámpaernyős, vízbe fojtós, elektromos áramos és egyéb ostoba történetek. Erre a kérdésre Karsai nem tudott választ adni. Elismerem persze, ha valakit mondjuk száz alkalommal hazugságon kapnak, még a 101. alkalommal mondhat igazat. Tehát ha minden más hazugság volt is, a gázkamrás kivégzésekről szóló történet még lehetne igaz. Csakhogy az sem igaz – miképp a revizionista történészek eléggé egyértelműen kimutatták.
Arra a kérdésemre sem kaptam választ persze, hogy mennyivel hihetőbbek az auschwitzi (ill. a többi öt lengyelországi lágerben vizionált) gázkamrákról szóló fantasztikus történetek, mint a buchenwaldi, a dachaui, a bergen-belseni és a többi németországi gázkamrás sztorik, melyekről már 1960 óta tudjuk (már aki tudja, ugyanis nem kötötték a nagyközönség orrára), hogy teljesen valótlanok. „Amikor az emberek kezdték megtanulni Auschwitz nevét és kiderült, hogy jelentős különbség volt a náci kényszermunka, hadifogoly, vagy éppenséggel a haláltáborok között - írja Karsai –, akkor néhány memoáríró visszaemlékezett: ők más táborban is láttak gázkamrákat”. Ugyan már, miféle ostobaság ez? Kezdték megtanulni Auschwitz nevét? Hát nem milliószámra szállították oda a zsidókat? Nem jegyezték meg a láger nevét sem? És a memoárírók miért „emlékeztek” olyasmire, amit nem láttak? Vajon hány embert állítottak bíróság elé a nem létező gázkamrákra „visszaemlékező” „memoárírók” miatt? A nürnbergi perben miért hazudoztak pl. a dachaui gázkamrákról?
Ami pedig az auschwitzi áldozati szám 4 millióról 1,5 millióra csökkentését illeti, megjegyezném: nem az „auschwitzi tábori múzeum szakértőinek”, meg „amerikai, francia, izraeli, német és lengyel történészeknek” köszönhető az örvendetes módosítás, mert ha rajtuk múlik, még ma is a 4 milliós számot kell börtönbüntetés terhe mellett elfogadnunk. Annyi történt, hogy a vasfüggöny lehullása nyomán elhárult az akadály a lengyelországi „megsemmisítő táborok” (melyek közül négy teljesen meg is semmisült) alaposabb vizsgálata elől. A Leuchter-jelentés következményeitől amúgy is megrémült holokausztosok ezért lefelé módosították a teljesen hihetetlen auschwitzi áldozati számot. (A krematóriumok kapacitását figyelembe véve persze még egymillió embert sem lehetett ott elhamvasztani.) Ugyanis, mint föntebb olvastuk, a jelszó az, hogy „amikor oly sok ember tagadja a holokausztot, miért adnánk nekik ürügyet, hogy felléphessenek az igazság ellen?” Remek. Jelentem, az áldozati szám még tovább csökkent, ugyanis Jean-Claude Pressac az auschwitzi krematóriumokról szóló művében már csak 750 ezer Auschwitzban megölt fogolyról tud, Mayer holoprofesszor pedig már a félmilliós áldozati számot is elképzelhetőnek tartja. Így most az a veszély fenyeget, előbb-utóbb eljutnak az igazsághoz.
Végezetül pedig leszögezem tárgyilagosan, hogy Karsai tanár úr nem mondta meg nekem, miképpen lehetséges, hogy 6 – 2,5 = 6, vagyis hogyan lehetséges, hogy noha 2 és fél millióval csökkent az Auschwitzban elhunytak hivatalos száma, mégis továbbra is hatmillió zsidó áldozatról beszélnek? Az nem válasz, hogy „intenzív kutatások folytak és folynak” különböző országokban, hiszen semmiféle olyan hír nem érkezett, amely arról tudósított volna, hogy két és fél millió zsidó holttestét fedezték fel valahol. Tudom, persze, most az Einsatzgruppék lesznek a slágertéma, mivel a gázkamrás történetek hitelüket veszítik, és a revizionista kutatók lankadatlan munkájának eredményeképpen az áldozati számokat állandóan csökkenteni kell, ezért most majd a „Szovjetunióban meggyilkolt egy, másfél vagy kétmillió zsidóról” fognak mítoszokat gyártani. Hogy miképpen voltak képesek a néhány ezer főből álló német különítmények kétmillió zsidót megölni, azt azért nem lesz könnyű megmagyarázni. (A témáról lásd saját írásomat: Új holodogma született: az „elfelejtett holokauszt” a holokamu-dossziéban).
Úgyhogy, kedves Karsai László, nem kell elfogyasztanom a cipőmet. Válaszom második részében felelni fogok a tanár úr nekem feltett kérdéseire.
Perge Ottó - Kuruc.info
Kapcsolódó:
