Az utóbbi időben élénk vita bontakozott ki hírportálunkon arról az aktuális uniós közösségi problémáról, miszerint üdvös lenne-e az Európai Unió kibővítése keleti irányban, egy nagyrészt Ázsia területén fekvő, mozlim országgal, vagy pedig nem, pró és kontra ütköztek az érvek a csatlakozáspártiak és a csatlakozás-ellenzők között – akárcsak az európai nagypolitika szintjén is –, nem nélkülözve olykor a személyeskedést sem. Alább következő tanulmányomban nem az aktuálpolitika – legkevésbé a honi belpolitika – nézőpontjából, hanem kizárólag történelmi perspektívában próbálom a kérdést megközelíteni, amelynek eredményeképpen artikulálódik majd a saját álláspontom is e bonyolult kérdéskört illetően.

Az európai keresztény és az ázsiai gyökerű mozlim világ együttélése nem kezdődött túl biztatóan. Szimbolikus dátumhoz kötve, a 622. évet, azaz a hidzsrát (Mohamed kiköltözése Mekkából Medinába) szokás az iszlám civilizáció születésének tekinteni. A rendkívül dinamikus, életerős mozlim arab közösség azonnal hódító, expanziós külpolitikába kezdett mind északi, mind nyugati irányban. Így érkeztek el Tarik vezérük irányítása alatt a Gibraltári-szoroshoz (maga a név is tőle származik, ti. Dzsebel el-Tarik, azaz Tarik sziklája) 711-ben, majd átkelve azon, két évtizeden belül meghódították egész Hispániát, sőt mélyen benyomultak a mai Franciaország területére is, ahol 732-ben Poitiers-nél Martell Károly állította meg az arab inváziót. Valószínűleg e sorsfordító ütközetnek köszönhető, hogy nem került egész Nyugat-Európa arab uralom alá, szimbolikusan kifejezve az, hogy a középkorban a Bibliát tanították a Sorbonne-on és nem a Koránt.

A nyugati, keresztény civilizáció és a keleti, mozlim-arab világ között hét évszázados, ádáz küzdelem kezdődött az egykori Nyugatrómai Birodalom területén, amelyet rekonkvisztának szoktak nevezni, s a harcok döntően a mai Spanyolország földjén zajlottak, bár a kezdeti időszakban az arabok Dél-Itália és Szicília területén is megvetették a lábukat. Az 1212-ben vívott Las Navas de Tolosa-i ütközet után, a 13. század elejére Aragónia és Kasztília királyai visszafoglalták az Ibériai-félsziget nagyobbik felét, a teljes siker azonban csak Kolumbusz útjának évében, 1492-ben következett be Granada visszafoglalásával. Ekkor szorultak ki véglegesen az arabok Spanyolországból.

A rekonkvisztával egyidejűleg, a Mediterráneumnak, mint civilizációs törésvonalnak a keleti felében egy párhuzamos összecsapás zajlott a két civilizáció között az 1096 és 1291 közötti időszakban, amelyet a történelemkönyvekből a keresztes hadjáratok időszaka néven ismerhetünk. Ennek során a nyugati (német, angol, francia) lovagok elfoglalták Palesztinát és Szíriát, beleértve a Szentföld és az egész keresztény világ legfontosabb városát, Jeruzsálemet is (1099-1187). A területen a nyugat-európai nemesek otthoni mintára keresztény-feudális jellegű államokat, továbbá ún. lovagrendeket alapítottak (templomos, johannita, német).

Mind a rekonkviszta, mind a keresztes hadjáratok megmutatták, hogy a két civilizáció közötti „békés egymás mellett” élés lehetetlen, társadalmi, gazdasági, vallási, mentalitásbeli okok folytán, sőt olyan történelmi sérelmeket okozott egymásnak vice versa alapon már ekkor Nyugat és Kelet, amelyeket lényegében a mai napig nem tudott kiheverni. Egyúttal az is világossá vált, hogy a két kultúrkör közötti „demarkációs vonal” a Mediterráneum, azaz Földközi-tenger régiója.

A rekonkviszta még be sem fejeződött, s a Mediterráneum keleti végében ismét összecsapott egymással a kereszt és a félhold. A 14. század elején Anatóliában Oszmán fejedelem által alapított török állam seregei 1354-ben Gallipolinál hídfőállást létesítve átkeltek kontinensünkre, s ezzel egy csaknem 600 éves konfliktus kezdődött a nyugati, valamint a keleti, mozlim világ között, ezúttal Európa keleti felében. Az oszmán-török impérium 1453-ban elfoglalta a nyugati civilizáció utolsó keleti őrhelyét, a Bizánci Birodalom fővárosát, Konstantinápolyt, s Isztambul néven a birodalom új központjává tette. Három évvel később – a Balkán, az európai ortodox kultúrkör bekebelezése után - már Közép-Európa kulcsát, Nándorfehérvárt ostromolta, ekkor még sikertelenül. 1526-ban azonban Mohácsnál megtörtént a történelmi fordulat: elbukott a középkori Magyar Királyság, majd 1541-ben Buda elestével lényegében megkezdődött Magyarországon a másfél évszázados török hódoltság korszaka. Hazánk történetének ezt a tragikus, máig kiható sebeket okozó periódusát a Habsburgok által vezetett nagy felszabadító háború (1683-1699) eredményeképpen megkötött karlócai béke zárta le 1699-ben. Sőt, a Temesköz csak az 1716-1718. évi, Savoyai Jenő által vezetett háború következtében került vissza a Szent Korona joghatósága alá.

A török tönkretett, kifosztott, elnéptelenedett országot hagyott maga után. Itt jegyzendő meg az a ritkán hangsúlyozott, ám korántsem mellékes történelmi tény is, hogy a síkvidékek, illetve folyóvölgyek csaknem kizárólagosan magyar etnikuma sínylette meg leginkább a török hódoltság korszakát. Elsősorban a magyarokat érintették a mindennapos háborús emberveszteségek és  magyarok kerültek főként Isztambul rabszolgapiacaira. Egy szó mint száz: a török a felelős a magyarság demográfiai katasztrófájáért, ugyanis a 18. századi újjáépítés és telepítések ellenére sem tudtunk többé meggyőző többségre szert tenni a Kárpát-medencében, tekintettel arra, hogy azon kívül – a maroknyi csángóságot most nem számítva – nem voltak etnikai tartalékaink. Ennek köszönhetően a Mohács előtti 80%-os magyar többség a 18. század végére mintegy 40%-nyira apadt a történelmi Magyarország területén. Vagyis Trianon gyökerei a török hódoltság korába nyúlnak vissza.

Miért van az, hogy a magyar közvélekedésben ennek ellenére a mai napig meglehetősen elterjedt, miszerint a török a kisebbik rossz volt a Habsburgokhoz képest, s főként ez utóbbiak a felelősek - akik persze követtek el szép számban a későbbiek során is történelmi léptékű bűnöket a magyarság ellen – nemzeti tragédiáinkért? Ennek is történelmi okai vannak, amelyeket megpróbálok röviden áttekinteni a következőkben. Az  alapvető probléma, hogy a mai magyar történeti közgondolkodás a korszakot nem az autentikus forrásokból, hanem későbbi interpretációkból ismeri, s ez alapján vonja le gyakran téves, történelmileg a legkevésbé sem hiteles következtetéseit.

Már az 1850-es években megkezdődött a török hódoltság korszaka eseményeinek átírása, eufemizálása, s ennek fő felelőse a magyar irodalom egyik legnagyobb klasszikusa, a nagy mesélő, Jókai Mór. Az általa írott, 17.században játszódó történelmi regényekben érhető tetten az a felfogás, hogy  egymás elleni  harcaik ellenére mégis csak valamiféle eredendő lelki rokonság és barátság létezik a két nép között, s a török–magyar háborúk igazi haszonélvezője Bécs. E prekoncepciónak persze aktuálpolitikai háttere volt: az 1850-es években Ausztria neoabszolutista, a magyarság birodalmi beolvasztására törekvő politikája, a Világos utáni vérengzés és kegyetlen megtorlás (Batthyány és az aradi vértanúk kivégzése) teljes joggal váltott ki heves Habsburg- és osztrákellenes érzelmeket Magyarországon. Kossuthék törökországi befogadása pedig társadalom-lélektanilag érthető módon élesztette a törökbarát érzelmeket.

Az 1867-es kiegyezés sem oltotta ki a törökök iránt támadt rokonszenvet. A Török Birodalom kezdődő széthullása, a Balkán önálló szláv államainak megalakulása, a pánszlávizmus fenyegetése, mind a hazai szláv nemzetiségek (horvát, szerb, ruszin, szlovák) magyarellenes harcát és szeparatista politikai törekvéseit erősítette, aminek kellő ellensúlya lehetett volna a Török Birodalom esetleges újbóli megerősödése. A magyar tudományosság a törökök múltbeli érdemeinek felfedezésével igyekezett megvédeni a 19. század végi oszmánok jogait a Balkánon. A kor jeles török szakértője – akinek munkái döntően befolyásolták Jókaihoz hasonlóan a közgondolkodást –, Takáts Sándor expressis verbis leírja:„Kimutattam, hogy a hazai törökség nálunk üdvös dolgokat is teremtett és sokat tett a kölcsönös megértés dolgában”.

A törökök iránti rokonszenv az 1945 utáni történetírásba és a szépirodalomba is beépült, illetve továbbélt. Ennek történelmi háttere a „fasiszta fenevad leterítése”, azaz a Harmadik Birodalom háborús veresége, illetve a nemzetiszocialista Németország démonizálása  volt. A németellenes érzelmeket a kor hivatalossága ti. a múltba is visszavetítette. Egy 1957-ben kiadott egyetemi tankönyvben például a következőket olvashatjuk: „A császári seregek benyomulása és sikeres harca a magyar nép számára nem felszabadulást, hanem még a töröknél is kíméletlenebb megszállást jelentett”. A szépirodalomban is romantikus történetek születtek a török és magyar szereplők jószándékú kapcsolatairól, illetve az ármánykodó és a hazát sanyargató gonosz császáriakról. Egyetlen példa erre Fekete István híres regénye „A koppányi aga testamentuma”.

A valóságban azonban a török kori történeti forrásanyagot tanulmányozva kíméletlen harcokról, rablásról, gyújtogatásról, fosztogatásról, nemi erőszakról és hasonlókról értesülhetünk.

Az oszmán-török hatalom a Duna-völgyi invázióval egyidejűleg támadást intézett a Mediterráneum nyugati végében az akkori világ leghatalmasabb állama, I. Károly (német-római császárként V. Károly 1519-1556) Spanyolországa ellen is. A Földközi-tengeren ádáz harc bontakozott ki a kereszt és a félhold között, a mozlim világ 1565-ben – I. Szulejmán utolsó hadjárata, Szigetvár ostroma előtt egy esztendővel – egészen Máltáig nyújtotta ki csápjait, azonban a johanniták Jean de la Valette nagymesterük vezetésével hősiesen kitartottak a kegyetlen hőségben. 1571-ben pedig az új spanyol uralkodó, II. Fülöp (1556-1598) féltestvére, Don Juan d’ Austria szórta szét a török flottát Lepantónál, lezárva ezzel a földközi-tengeri török expanziót. A keresztény nyugatot fenyegető iszlám-török veszély azonban a Mediterráneum nyugati régiójában is csak a 17. század második felében zárult le végleg. Írásom ezen pontján kell említést tennem a mozlimok által folytatott földközi-tengeri, a keresztényeket sújtó rabszolga-kereskedelemről. Általánosan elterjedt tévhit, hogy ezt a roppant profitábilis tevékenységet csupán a portugálok, a spanyolok és az angolok folytatták a 16-18. században, s elsősorban az afrikai négereket sújtotta. Nos, az arabok 8.századi megjelenése óta a mozlimok által űzött emberkereskedelem végigkísérte a térség történelmét, s természetesen az oszmán-török gazdaság „GDP-jének” is jelentős hányadát tette ki.

Bár a Balkánon a török-kérdés egészen az első világháború (1914-1918) végéig probléma maradt, a nyugati – persze ekkor már teljesen szekuláris, de mégis csak keresztény örökséget hordozó – és az iszlám világ találkozására – a korábbiakhoz képest teljesen más történelmi feltételrendszerek és körülmények között – a második világháború (1939-1945) után került sor elsősorban Németországban, Franciaországban, Nagy-Britanniában, Olasz- és Spanyolországban. Ezúttal ugyanis nem fegyveres hadakkal érkeztek az arabok és a törökök, ellenkezőleg: a Nyugat maga kezdett demográfiai importba. S ezzel teljesen új történelmi korszak kezdődött a nyugati civilizáció történetében, amely könnyen lehet, egyben zárófejezete is a fehér európai kultúrkör antikvitástól kontinuus históriájának. Tetszik, nem tetszik, az 1933 utáni európai történelem – s az ún. második világháborús európai harcok – egyik  alapkérdése az volt, hogy a fehér európai civilizáció továbbél, fennmarad, vagy valami más következik majd helyette és utána. A történelem – úgy tűnik – az utóbbi verziót igazolta Hitler kontinentális birodalmának vereségével.

1945 után ugyanis a példátlan gazdasági prosperitás és a jóléti-hedonista társadalom kialakulása arra ösztönözte a nyugat-európai országokat, hogy a csekély presztízsű és minimális szaktudást igénylő munkák elvégeztetését – akárcsak a Római Birodalom hanyatló szakaszában – arab, török és más jövevény munkaerő toborzásával oldja meg. Másfelől az USA vezette háborús koalíció győzelme megteremtette az ideológiai hátteret – a neoliberalizmus doktrínájának kizárólagossá tételével – az ún. multikulturális társadalmi modell elfogadtatásához. Az ezredfordulóra teljesen nyilvánvalóvá vált ennek a szociológiai konstrukciónak a csődje. Az „újbarbárok” nem akarnak – soha nem is akartak – integrálódni a nyugati társadalmak közegébe, töretlenül megőrizték tradícióikat, vallásukat, identitásukat, egyfajta zárványként társadalmat alkotnak a társadalomban.  A história logikájából nem is következhet más.

E dolgozatban éppen azt próbáltam meg körvonalazni, hogy a történelmi sors által egymás tőszomszédságába vettetett ún. nyugati-keresztény és a keleti-iszlám civilizációk együttélése az eltelt csaknem másfél évezredben mindig is problematikus és súlyos konfliktusokkal megterhelt volt. Ezt természetesen nem valamifajta előítélet, netán faji felsőbbrendűségi tudat mondatja velem. Magam is elismerem az iszlám kultúra értékeit, nagyra tartom - csupán egyetlen példaként említve – Ahmadinezsád Iránját, illetve az elnök politikai törekvéseit a nemzetközi globalista-cionista erők elleni küzdelemben. Itt azonban másról van szó. Egyszerűen arról, hogy a történelem tanúsága és logikája szerint a különböző civilizációs törésvonalak mentén élő népek, és kultúrák egy birodalom keretei között történő integrációja tartósan nem állt fenn, illetve nem működött. Tetszik, nem tetszik a politikai korrektség híveinek, attól ez még tény.

Lipusz Zsolt – Kuruc. info