Az egyik a bolsevik utódpárt, az MSZP magatartásával és reakcióival kapcsolatos. Nos, ha van jelenleg hazánkban egy párt, amelynek semmiféle oka, joga és erkölcsi alapja nincs erről a törvényről, tartalmáról és megalkotásának mikéntjéről véleményt formálni, az épp az MSZP. Más megteheti, nekik tilos. Ők, akik az 1936. évi szovjet alkotmány magyar adaptációját kényszerítették az 1949. évi XX. törvényként szerencsétlen népünkre, s ennek alapján a világtörténelem legkegyetlenebb és legtöbb halálos áldozatot követelő rezsimjét működtették, egyúttal hazaáruló módon kiszolgáltatták nemzeti érdekeinket a vörös moszkovita cárok kényének-kedvének, és 1956-ban galád módon vérbe fojtották szovjet janicsárokként dicső szabadságharcunkat, talán bölcsebben tennék, ha ezúttal (is) hallgatnának. Arról már nem is téve említést, hogy most jeles jogvédők, humanisták, szociális értékek hangoztatóinak maskarájában tiltakoznak, köztéri happeningeket rendeznek, s egy politikai cirkusz bohócaiként ripacskodnak és ostoba nyilatkozatokat tesznek. Ők, akik az elmúlt 8 évben kriminalizálták a magyar politikát, latrok barlangjává téve az egész közéletet.

(Szinte nincs nap, hogy valamelyik cégéres zsivány ellen ne indulna büntetőeljárás, az ügyészségre, bíróságra, börtönbe ezek olyan természetességgel járnak immár, mint más naponta az otthonába vagy a munkahelyére). Ezen felül kivonultak az alkotmányozási folyamatból, nem vettek részt a parlamenti tevékenységben, s még a fáradságot sem vették maguknak, hogy a végszavazáson ott legyenek. Vagyis nem végzik el a munkájukat. A választóik nem erre hatalmazták fel őket. No, de náluk ez a módi. Mint közfunkciót ellátó emberek, azt sem engedhetnék meg maguknak, hogy bizonyos, általuk rühellt médiának nem nyilatkoznak, ám nagyon jól ismerjük a rönktuskó Veres János kameralefejelését, vagy amikor ugyanő Császár Attilát, a Hír TV riporterét egyszerűen félrelökte. Ez egy ilyen kompánia, nincs mit csodálkozni rajta…

A másik észrevételem azzal a megállapítással kapcsolatos, hogy a kodifikáció során a Fidesz-KDNP részéről gyakran elhangzott – azon észrevételekre, miszerint túlságosan rövid idő alatt készült el a törvény – , hogy lám-lám, az 1848-as áprilisi törvényeket is egy hónap alatt alkották meg. Csakhogy ez így nem igaz. Maga a végső formába öntés valóban egy hónap alatt történt meg, ám ezt a folyamatot egy félévszázados, kemény előkészítő munka előzte meg. A kezdetek az 1790-91. évi országgyűlésig nyúlnak vissza. Az Országgyűlést soha össze nem hívó, „kalapos király”, II. József (1780-90) halálát követő országos ellenállást látva az új uralkodó, II. Lipót (1790-92) jó reálpolitikusként összehívta Budára a koronázó országgyűlést. A nemesség legműveltebb részében már a diéta megnyitása előtt valóságos röpirodalom-harc bontakozott ki. Ezek között voltak szép számban rendi-konzervatív szemléletűek, amelyek az Ausztriától való nagyobb önállóságot, sőt, elszakadást kívánták, de voltak egészen modernek, amelyek a reformkor Kölcsey által majdan megfogalmazott „haza és haladás”, tehát a nemzeti önállóság és polgárosodás gondolatát előlegezték meg. Még II. József élete végén írta Hajnóczy József Gedanken eines ungarischen Patrioten (Egy magyar hazafi gondolatai) című könyvében, miszerint a hivatalviselésre a földesúri hatóság alatt nem álló birtok is képesítsen, ilyet viszont mindenkinek jogában álljon szereznie. A parasztok számára tehát engedélyezzék a földesúri joghatóság alóli felszabadulást, és a nemesség is vállaljon részt a közterhekből. S ha majd ez megtörténik, akkor kerülhet sor egy új alkotmány létrehozására, az igazságszolgáltatás reformjára stb.

A diétához írott Ratio proponendarum in comitiis Hungariae legum (A magyar Országgyűlésen javasolandó törvények légyege) című röpiratában már felvázolja polgári nemzetállam leglényegesebb elemeit. Az új alkotmány csak akkor lesz tartós, ha mindenki, „az örökséggel, vagyonnal, derekassággal rendelkezők és az ezeket nélkülözők egyaránt” oltalmat találnak benne. Az uralkodó pedig engedjen át a nemzet kezébe minden jogot. Lényeges továbbá. hogy a lakosság minden tagja (a mintegy 90%-ot kitevő jobbágyság nem volt az) a nemzet tagjává legyen általa, ezért biztosítani kell a teljes lelkiismereti, szólás, és sajtószabadságot, illetve közteherviselést.

A javaslatok és a nemesség jelentős részének újító szándéka következtében az 1790-91-es országgyűlés ún. regnikoláris bizottságokat állított fel, amelyeknek a feladatuk ún. operátumok formájában a megfelelő reformjavaslatok kidolgozása volt, amelyet ezek meg is tettek az államigazgatást, igazságszolgáltatást, úrbéri kérdést, a városi és megyei, gazdasági életet stb. illetően. Hogy e bizottsági munkálatok részletes diétai megvitatására csak 1825-27-ben került sor, annak oka a francia forradalom és a napóleoni időszak egész Európa rendjét kaotikusan felforgató zűrzavara volt. A reformoktól amúgy is irtózó I. Ferenc (1792-1835) megrettenve a párizsi eseményektől, a köztársaság kikiáltásától, s XVI. Lajos 1793. januári, teljesen értelmetlen kivégzésétől, nem is szorgalmazta az újításokat.

A továbbiakban azonban a reformkori országgyűlések (1832-36, 1839-40, 1843-44, 1847-48) alapjában véve a bizottsági előterjesztéseket vitatták meg, s egészítették ki új javaslatokkal. Vagyis 1848 márciusában és áprilisában az utolsó rendi országgyűlés honatyái már egy több évtizedes „hozott” anyagot öntöttek végső formába, tehát ez a történelmi parabola semmi esetre sem szerencsés a mai alkotmányozás tekintetében.