Kép forrása: regikonyvek.hu

Az egyes lapszemlék némi kontextusba helyezve, némi háttérismerettel karöltve kiváló kiegészítői az egyes történelmi korszakoknak, azontúl, hogy önállóan is érdekes forrásanyagok, különlegességek. Bízom benne, hogy ezt Fiala Ferenc most leközölt írása nyomán is így gondolja majd a kedves olvasó!

Fiala Ferenc: A bábuk sorsa

Istóczy Győző antiszemita pártjának egy azóta elfelejtett tagja Simonyi István 1882. február 7-én tartott költségvetési beszédében többek között a következőket mondotta:

"A mi modern alkotmányunk egy idegen, nem nemzeti fa, melynek nincs gyökere, s azután csodálkozunk, hogy azon fa gyümölcsöket nem terem, vagy nagyon furcsa gyümölcsöket. Ha mi a kényelmes jelszavaktól nem merünk emancipálódni, ha mi haladunk az eddigi úton, el fog jönni a sötét, a rossz reakció. De jöhet még egy harmadik: a társadalom elsatnyulása, tespedése, a bizantivizmus..."

Hogy tévedés ne essék ezek a megállapítások a régi Sándor-utcai parlamentben hangzottak el ezelőtt ötvenhét esztendővel. Simonyi Istvánt azóta elnyelte a liberális történelemszemlélet, de Simonyi Istvánt, Istóczy Győző egyik elfelejtett párthívét igazolta az idő, s az elmúlt napok parlamenti eseményei szemünk elé tárták, hogy milyen gyümölcsöket terem az a fa, melynek hajszálgyökerei nem táplálkoznak a népi humuszból, s amely fát mesterséges sókkal kell táplálni, hogy életben maradjon.

A dunaparti palota kupolacsarnoka az elmúlt napokban soha nem látott viharok színhelye volt. Valóságos orkán kavargott a méltóságteljes teremben. Disszidens és Nep-képviselők támadták egymást, s kiveresedett nyakkal védték a maguk igazát. A nagy vita közben azonban mintha megfelejkeztek volna a választókról, akik bizonyára nem azért küldték a parlamentbe például Payr Hugót, hogy mint levitézlett NÖF-ista a világot egyáltalán nem érdeklő egyéni kérdéseket fujjon fel eszmei magaslatra. Mert Payr Hugó már senkit sem érdekel, mint ahogy, ha így "harcol" tovább is a magyar parlament többsége, akkor rövidesen teljesen elfordul az érdeklődés a parlamenttől és igaza lesz rég elfelejtett Simonyi Istvánnak: "Igen furcsa gyümölcsöket terem a magyar alkotmány letéteményese, a magyar országgyűlés." Az urak ott a dunaparti palotában előhozakodtak egymás erkölcseivel, óriási vitát provokáltak afelett, hogy ki hol mulatozik, s a kelepcébe szorított magyarországi zsidóság parlamenti képviselői bizonyára örültek Sztranyavszky Sándorék, Bethlen Istvánék és Payr Hugóék kedélyeskedésének. A politikai fenegyerekeskedések kora azonban lejárt, s az országgyűlés szomorú eseményei mélységesen igazolták azt a hungarista követelést, amely az új választások mielőbbi kiírását követeli becsületes, népi alapon, a tavasszal megszavazott választási törvény teljes és lényeges átmódosításának alapján.

A bábú sorsa, hogy eldőljön - és bizony sokan bizonyultak bábuknak abban a parlamenti viharban, mely vihart korántsem igazi nagy alkotmányos kérdések feletti vita, korántsem a hárommillió agrárproletár sorsának a javítása, a magyar munkásság még mindig létminimum alatt élő tömegeinek emberi élethez való juttatása, hanem sokkal kisebb, sekélyes okok kavarták fel.

A bábú sorsa, hogy eldőljön...

Felelős politikusaink szeretik azt állítani, hogy Magyarországon a világnézet kérdése már eldőlt. Ha a világnézetek kérdése már el is dőlt nálunk, ez még korántsem jelenti azt, hogy a pártok kérdése is eldőlt volna. A nagy átállás megkezdődött, s a világnézetek mezsgyéjén álló sem ide, sem oda nem tartozó képviselők világnézeti kompasz nélkül figyelik az idők járását. Ugy lépegetnek ki a pártokból, mintha nem is a politika vészes talaján, hanem egy bálterem padlóján táncolnák a négyest. A horizonton lenézett és lesajnált nemzetiszocialista fellegek komorulnak, s ezek a lépegetők nem tudják, hogy számukra villámcsapást vagy a bő aratást továbbra is biztosító langyos tavaszi esőt hordoz-e mélyében a zöldinges zivatar. Hitüket - a maguk kis polgári hitét - a pártokhoz és nem az eszmékhez mérték, s midőn meginogtak a polgári pártok keretei, úgy érzik, hogy elveszett számukra a világ, de érzik azt is, hogy a politikai világot már régen nem ők jelentik a nemzet számára. Az egyik Nep-értekezleten Bárczay Ferenc, a párt országos elnöke bejelentette, hogy a pártba visszalépett Tomcsányi Vilmos Pál, Brogly József és Egri Zoltán, felvételre jelentkezett Illés József őméltósága is, aki annakidején Sztranyavszky Sándor disszidenseivel lépett ki a pártból. Akkor hűvös ősz idején kiléptek, s most, hogy fagyosabbakká váltak a napok, ismét visszaléptek. Lehet, hogy tavasszal ismét kilépnek...Az országot azonban nem érinti már ez a ki- és belépegető politika, mert az ország és az új világot kívánó magyarság a régi zászlóhoz hű embereket kíván.

A bábú sorsa, hogy eldőljön...

A miniszterelnök megállapította, hogy a politikában uralkodó úri modornak kölcsönösnek kell lennie. Bizonyára ennek tudatában rótta meg Keresztes-Fischer belügyminiszter Ricsó-Uhlyarik Béla főispánt, aki fellelkesedve a parlamentben hallott nem éppen parlamentáris kifejezésektől kissé talán éles szavakkal foglalkozott a Nep-ből kivált újsüttetű ellenfél szerepével. Ez az úri modor azonban bennünket hungaristákat is érdekel kissé. Hát igen. Erről az úri modorról talán éppen mi, hungaristák beszélhetnénk, akiket az utolsó esztendőkben - kótyagosfejűektől kezdve egészen a hazaárulókig - egy sorba helyeztek azokkal, akik: valóban azok. Még nem felejtettük el 1938. február 21-ét, a mozgalom első nagy dátumát, amikor hetvennégyünket helyeztek rendőri felügyelet alá minden előzetes és utólagos indoklás nélkül.

A rágalmaknak és a vádaknak azonban még ma sincs vége, s ha már nem is nyíltan, de burkoltan mégis mi vagyunk a felforgatók, mi ellenünk szervezik a különböző mozgalmakat, sorakoztatják fel a temetőre emlékeztető kopjasvégű zászlókat, s bizonyára a hungarista csizmák dübörgésének lecsendesítése végett osztogatják az új tagoknak a vadonatúj fekete csizmákat.

A napi politika - úgy érezzük - kezd elhalványodni a mindjobban kifejlődő nagy eszmeharc mellett, s már hiába minden próbálkozás. Hiába szólal fel Bethlen István, hiába jelenik meg a parlament folyosóján Lázár Andor volt igazságügy-miniszter, hiába nyilatkoznak a liberális sajtóban öles betűvel szedett cikkekben; az idő elmúlt felettük, s még nem borította be őket annyira a feledés hamuja, hogy ne emlékeznénk az általuk irányított napok szomorú eseményeire. Egy lerongyolódott középosztály, egy föld után sóvárgó parasztság és egy becsületesebb, emberi életet, vagy mint Ady mondja "kevesebb vért a köhögésnél, s a munkánál több erőt" kívánó munkásság idézi az elmúlt idők emlékét.

Emlékezünk Bethlen Istvánék híres keresztény kurzusára, emlékezünk a nyolcvan pengős létminimumra, a megoldatlan földkérdésre, a szociális intézkedések elégtelenségére, emlékezünk a lillafüredi Palotaszálló elvert millióira, emlékezünk a súlyos bel- és külpolitikai hibákra és nem utolsósorban emlékezünk - mert bőrünkön érezzük - a keresztény kurzus alatt gazdasági mammuthatalommá fejlődött zsidóság roppant térhódítására. Egy szomorú közjátéknak tekintjük ezt az időt, amely összetévesztette az igazi kereszténységet a politikai profitkereszténységgel, összetévesztette a sokévig tartó igazságügyminiszteri tárcát az őszirózsás forradalmi lapkonszern ügyész-főszerkesztői székével és összetévesztette a honatyai tisztséget a vállalati igazgatóságok bőrfoteljeivel.

A bábú sorsa, hogy eldőljön...

A közjátéknak azonban már vége, s kezdődik az előadás első felvonása akkor, ha az agyonrágalmazott magyar hungarizmus a nemzet és a fajta kívánságait és célkitűzéseit megvalósítja a politikai hatalom trónusán. Az elmúlt húszesztendőben úgy tapasztaltuk, hogy politikai rendszerünk nagy többsége nem folytatott önálló munkásságot, s csak bábu volt azon a színpadon, melynek kulisszái mögött a nemzet érdekeivel örökké szembenálló érdekek rángatták őket. És mivel hiszünk a magyarság erejében és hiszünk a tiszta fajta és a tiszta nemzet ígéretes jövőjében, tudjuk, hogy egyszer mégis csak bekövetkezik az igazi mélységeket felkavaró nagy népi ébredés, amely elég erős lesz ahhoz, hogy a bábú sorsa végképp és visszavonhatatlanul eldőljön...