Az előző rész itt olvasható.

Wotan – főisten, vándor
Siegfried – hős (Siegmund és Sieglinde fia)
Brünnhilde – walkür
Erda – földanya
Fafner – óriás, (sárkány)
Alberich – törpekirály
Mime – törpekovács, Alberich fivére
kismadár

Sieglinde, Siegfrieddel méhében, Brünnhilde javaslatára abba az erdőbe menekült Wotan haragja elől, melynek mélyén a varázssüveg segítségével sárkánnyá változott óriás, Fafner egy barlangban őrzi a niebelungok kincsét. A világhatalmat jelentő gyűrűről nemcsak Wotan nem mondott le végleg, hanem Alberich, a törpekirály és öccse, Mime sem. Utóbbi szintén Fafner erdejébe költözött, hogy mindig a kincs közelében legyen, sohasem lehet tudni… Itt talál rá a várandós Sieglindére, aki világra hozza Siegfriedet, de belehal a szülésbe. Utolsó kívánsága, hogy Mime nevelje fel gyermekét. Mime megígéri ezt, de természetesen nem önzetlen, jó szándékból: azt reméli, hogy ha Siegfried felnő, talán sikerül legyőznie Fafnert; s azután ő valamilyen csellel újra a gyűrű birtokába juthat. A haldokló Sieglinde Mimének hálából nem tud adni egyebet, mint a Notung nevű kard darabjait, mely egykor Wotan lándzsáján tört ketté.

Fafner erdejének mélyén, egy barlangban él Mime, a már daliás ifjúvá felcseperedett Siegfrieddel, aki az ijedős gnóm bosszantására és munkára serkentésére épp egy medvével tér haza.

Mime sejti, hogy Siegfried csak egy tökéletes karddal képes legyőzni Fafnert, de hiába igyekszik a törpekovács, képtelen olyan fegyvert létre hozni, melyet Siegfried ne törne néhány csapással újra össze. Siegfried látja, hogy ismét elkészült egy kard, ezért elszalajtja a medvét, és a fegyvert vizsgálgatja, mely egyetlen csapására egy üllőn ismét darabokra törik. Az ifjú dühöngését Mime azzal próbálja csillapítani, hogy újra elmagyarázza: jótevő apja ő, akinek hálával tartozik. Dajkálta, felruházta, etette, itatta, felnevelte, s most fia hálátlanul utálja? A legény ösztönösen undorodik a torz törpétől, annak gondoskodásától, és nem érti, miért tér vissza mégis mindig újra hozzá. Mime szerint ez az ösztönös gyermeki hűség. Siegfried azonban képtelen elhinni neki azt a hazugságot, mely szerint apja és anyja is egy személyben. Egyrészt látta saját arcát a tó vizében, és lehetetlennek tartja, hogy egy csúnya szörnyszülöttnek oly szép gyermeke legyen, mint ő. Másrészt a természetben látta az állatok szerelmi életét, tehát tudja, hogy minden élőlénynek van anyja és apja.

Végül Mime, mivel Siegfried már-már fojtogatni kezdi a vallomásért, kénytelen elárulni, hogy Sieglindének hívták édesanyját, aki belehalt Siegfried szülésébe. Hogy apja ki volt, azt nem tudja, de a lényeg, hogy Mime, a nevelőapja nevelte fel, amiért hálával köteles tartozni a fiú. Siegfried hitetlenkedésére megmutatja a Notung összetört darabjait, ez volt oka atyja halálának. Siegfried mindjárt felismeri, hogy e kard lesz hősi fegyvere, ha a törpe össze tudja kovácsolni. „Nevelőapja” lelkére köti, hogy azonnal kezdjen újra munkához, ő addig is jár egyet az erdőn. Mime szinte sírva fakad kétségbeesésében, hiszen tudja, hogy képtelen eredményesen elvégezni a rá bízott feladatot.

Siegfried távoztával – félszemű vándorként – betoppan Miméhez Wotan. A törpe bizalmatlanul fogadja, de Wotan jó tanácsokat kínál, s fejét kínálja cserébe, ha nem úgy lenne. Mime végül enged, s társasjátékot ajánl: mindketten feltehetnek egymásnak 3-3 kérdést. Aki nem tud válaszolni akár egyre is, fejét veszti. Viszont Mime kezdheti a kérdésfeltevést. Mime – nem tudván, hogy Wotannal áll szemben – először azt tudakolja, hogy kik élnek a föld alatt, kik élnek a földön, és kik a fellegek között. A vándor természetesen helyesen megfelel: a törpék, az óriások, illetve az istenek. Ezután Wotan teheti fel kérdéseit, s Mime kell megfeleljen, hogy a zálogból fejét kiváltsa. Hogy hívják azt az ikerpárt, akiket Wotan emberasszonnyal nemzett? Mime természetesen tudja a választ: a wälsungok. A második kérdés: hogy hívják azt a kardot, mely Siegmund elestekor kettétörött? Mime ezt is tudja: Notung. Végül a harmadik: ki fogja újra összekovácsolni a kardot? Most aztán bajban van Mime, hiszen épp ez az, amiről fogalma sincs. Egyedül maga lehetne alkalmas rá, hiszen kovács, de tudománya mégsem elég e feladathoz. Wotan jót kacag a félelemtől reszkető törpén, s közli, hogy csak az, aki nem ismeri a félelmet, képes újjákovácsolni a Notungot. De búcsút intve lemond Mime fejéről, nemsokára úgyis meg kell halnia Siegfried keze által. A vándor távozik, és Mimét halálfélelmek kezdik szorongatni: fél a félhomálytól, a vibráló fényektől, Fafnertől, mindentől. Ekkor ér vissza az erdőből Siegfried, és érdeklődik, hogy készen van-e már a kard. A gnóm elmondja, hogy csak az képes újrakovácsolni, aki félelmet nem ismer, de mindjárt hozzáteszi, hogy a haldokló Sieglinde arra kérte Mimét: a gyereket tanítsa meg félni, hiszen ez életét mentheti meg a világ veszedelmei közt. Siegfried szeretne eleget tenni anyja utolsó kívánságának, tehát követeli Mimétől, hogy tanítsa meg félni. Mime látja, hogy Siegfried semmitől sem fél, amitől ő reszket: sötétségtől, egyedülléttől, bizonytalanságtól. Ezért azt ígéri, hogy a sárkány elé állítja, aki megtanítja majd félni. (De máris forr a feje a dilemma megoldásán: a jóslatok szerint csak az kovácsolhatja egybe a kardot és győzheti le vele Fafnert, aki nem ismer félelmet, viszont ugyanő veszélyezteti a törpe életét is.)

Mivel a törpe nem tud mit kezdeni a karddal, Siegfried lát neki – dilettánsként – a munkának. Először porrá reszeli a kard töredékeit, majd robbanásig befűti a kályhát, megolvasztja a reszeléket, és új formába önti a kardot. Aztán hűti, edzi, és hatalmas pörölycsapásokkal acélozza.

Közben Mime is kovácsolja a maga ördögi tervét: mákonyos italt kever, s kínál a Fafner elleni harcban kifáradt és megszomjazott hősnek, s ha elkábul, majd ledöfi. Így lesz övé újra a gyűrű, a nieblungi kincs és ő világcsászárként fog uralkodni fog vele a mindenség felett. Siegfried eközben elkészült az új karddal, s, nevét megtudván Mimétől, Notung újjászületését üdvözli éljenezve. Végül kettévágja vele az üllőt, és diadalmasan tartja a magasba. 

II. felvonás 

Az őserdő mélyén, Fafner barlangja előtt, a félhomályban Alberich, a hajdani niebelung király alakja tűnik fel. Nemsokára a vándornak öltözött Wotan is felbukkan, és vita alakul ki köztük az aktuális események folyását illetően. A gnóm azt hiszi, hozzá hasonlóan Wotan is azért érkezett, hogy újabb csellel megszerezze a gyűrűt. De már átlátja azt is, hogy a Wotan nemzette emberi sarj veszélyezteti abban, hogy visszaszerezze az átkos ereklyét. Wotan csak kacag Alberich gondjain: ravaszdi öccsétől, Mimétől – mint riválistól – inkább kell tartania. Wotannak vidám ötlete támad: figyelmeztessük a sárkányt a veszélyre, hátha hálából lemond a gyűrűről. Fel is kelti Fafnert, és figyelmezteti, hogy egy hős közeleg, s életére tör. Az elbizakodott szörny azonban csupán kineveti őket. Wotan távozik, Alberich pedig elrejtőzik, hogy figyelje az eseményeket.

Siegfried és Mime érkezik Fafner barlangjához. A fiatalember reméli, hogy itt megtanulhatja a félelmet, amit ez idáig nem ismert, s anyja végakarata szerint fontos lehet számára. Mime figyelmezteti, a sárkány, miután félni tanítja, fel is falhatja. De hiába minden rémisztgetés, Siegfried csak nem hajlandó félni. Végül kissé arrébb zavarja Mimét a barlangtól, mert szeretne végre egyedül lenni, ki nem állhatja az undok törpe társaságát.

Végre, egyedül maradva, szüleiről ábrándozik, hogy milyenek lehettek. Később figyelni kezdi a madarak énekét, ha értené, talán tudnának mesélni róluk. Nádi furulyát farag magának, azzal próbál válaszolni egy kismadár énekére, de a furulya hangja hamisra sikerül, így csak maga ácsolta kürtjébe fújva folytathat párbeszédet természet hangjaival. A harsány kürtszóra azonban felébred, és előmászik barlangjából Fafner. Mérges, mert újra megzavarták nyugalmát. Siegfried arra kéri őt, tanítsa meg félni. Nosza, több se kell a sárkánynak, rátámad a hősre, hogy jóízűen megebédelhessen. Azonban a küzdelemben Siegfried az ügyesebb, sikerül kikerülnie a méregokádást, a farok csapkodását, melyet közben sikerül megsebesítenie is, s végül a szörny szabadon hagyott mellkasába döfi győzedelmes kardját. A haldokló Fafner figyelmeztetné Siegfriedet a gyűrűt kísérő átokra, de az a hőst nem érdekli. Inkább szülei után tudakolózna, de már nem kaphat választ… 

Miközben kihúzza a sárkány szívéből a Notungot, a sárkány vére ráfröccsen kezére, és mivel égeti, ösztönösen az ajkához érinti ujját. Megízlelve a sárkányvért, mindjárt két csodás képesség birtokába is jut ez által: teljesül régi vágya, megérti a kismadár énekét, és tud olvasni Mime gondolataiban. A madárkától mindjárt jó tanácsokat is kap. Az első, hogy a barlangból semmi mást ne hozzon el, csak a csodás varázssapkát és a világhatalmat jelentő gyűrűt.

Amíg a kincsek közt keresgél a barlangban, a helyszínre siető Mimét meglepi a leselkedő Albericht. A két démoni testvér csaknem hajba kap egymással: Mime azzal érvel, hogy őt illetik a niblungi kincsek, hiszen ő nevelte fel fáradtsággal Siegfriedet, sőt a bűvös sipkát is ő készítette. Alberich viszont emlékezteti, hogy az aranyat ő lopta el a sellőktől, s ő kovácsolta gyűrűvé hajdan, mivel lemondott érte a szerelemről. A vitát fel kell függeszteniük, mert már jön kifelé a barlangból az ifjú. Alberich a fák mögé húzódva figyeli tovább az eseményeket. A madárka most arra figyelmezteti Siegfriedet, hogy ne bízzon a törpében, mert az életére tör.

Mime hízelegve kínálja mostohafiának az üdítőitalnak mondott mérget, de szép szavai mindig úgy tekerednek, hogy elárulja velük az igazságot: gyűlöli Siegfridet, csak azért nevelte föl, hogy megölesse vele a sárkányt, és elrabolja tőle a kincseket, miután megmérgezte. Hízelgéssel kezdi minden mondatát, mely újra meg újra életveszélyes fenyegetéssé válik. Az elkábított Siegfried fejét készül levágni. Ezért Siegfried sem tétovázik: a pohár kiürítése helyett megöli a gonosz törpét. A madárka harmadik tanácsa, hogy kövesse reptét, mert elvezeti valahová, ahol végre a tűzlángoktól védett, alvó Brünnhildére, egy vágyott, hű társra talál. 

III. felvonás 

Wotan újra felkeresi Erdát, a föld ősanyját, de ezúttal nem azért, hogy továbbiakat tudhasson meg a világmindenség jövőjéről, hanem hogy közölje: pusztulásába már nemcsak belenyugodott, hanem vágyakozik is utána, mert a tőle független Siegfriedre bízta a jövőt.

Ezután a főisten Siegfried útjába áll, hogy próbára tegye. Az ifjú türelmetlenül felelget kérdéseire, hogyan kovácsolta újjá kardját, hogyan győzte le Fafnert és Mimét. Wotan azonban nem tágít, tovább provokálja unokáját, még azt is elárulva, hogy Notung az ő dárdáján tört ketté. Muszáj erejét összemérnie utódjával, hiszen saját jóslata szerint csak dárdájának legyőzője lehet független tőle, s nyerheti el arájául leányát, Brünnhildét. Mikor Siegfried megtudja, hogy talán Wotan okozta apja halálát, lesújt kardjával. Wotan életét menti lándzsájával, de most az törik ketté Notung iszonyatos erejű csapása alatt - a világrend törvényeit őriző dárda. Wotan pedig földre zuhanva mondja: Menj csak, most már én sem tudlak visszatartani. Az ember függetlenné vált Istentől.

Siegfried a madárka szárnyalását újra követve eljut a tűzzel körülvett szikláig. Játszva áthatol a lángokon, és rátalál az alvó Brünnhildére. Csak mikor levágja róla páncélját, látja meg ijedten, hogy nem harcos férfi, hanem egy gyönyörű leány fekszik előtte Itt és most tanul meg feltámadó vágyaitól félni. Végül erőt vesz magán, és csókkal ébreszti fel álmából a leányt, akivel mindjárt heves szerelemre ébrednek egymás iránt. Brünnhilde eleinte nosztalgiából siratná hajdani szüzességét és isteni múltját, de Siegfried őszinte szerelmi vallomása feloldja utolsó ellenkezését is, és felébreszti benne az asszonyi sors küldetéstudatát. A mennyei szerelmespár boldog földi nászban fonódik össze…