Végezetül elérkeztünk jubileumi Richard Strauss-sorozatunk ötödik, utolsó állomásához, a Béke napja című, egyfelvonásos operához. A mű 1938-ban keletkezett, s ezután már csak 3, hasonlóan kevéssé ismert operát írt a szerző. Ez talán mégis legkevésbé ismert színpadi műve, de érett zenei világa okán érdemtelenül ritkán játszottnak mondható. Ez nem csoda, hiszen békevágya nem a szövetségesek elfogadhatatlan, halálos békediktátumának, hanem a III. birodalom igazságos békevágyának állít mementót.
Illő, hogy épp most, karácsonyi időben ismertessük, a béke fejedelmének földre születése ünnepén. Ugyanakkor még egy fontos apropója lehet ennek: egyre jobban fenyeget bennünket a cionista világbirodalom terve, mely Európa népeit akarja belesodorni a III. világháborúba. A terveiket szolgáló szövetséges háborús propagandagépezet a kézi irányítású sajtó segítségével igyekszik kiprovokálni ezt, méghozzá úgy, hogy rágalmazással megsemmisítendő bűnbakokat keres. A korábbi világháborúk esetében ez az antiszemita Németország volt, jelenleg Putyin globalizációnak ellenálló Oroszországa. Szerencsére – lelkiismeretétől ösztökélve – egyre több felelős közéleti személy áll át az igaz oldalra, s emeli fel hangját a cionisták háborús tervei ellen. A maga idejében, a Béke napja megírásával Strauss is ezt tette.
A szövetségesek háborús propagandagépezete a II. világháború kitörése előtt (akárcsak korábban, az I. világháború kitörése előtt és alatt is) azzal rágalmazta meg Németországot, hogy a háború az ő érdeke, ő akarta és kezdte. Ennek ellenkezőjét bizonyítja ez az opera, melyet egy évvel a háború kitörése előtt mutattak be. Ha a nemzetiszocialista Németországnak nem a béke lett volna elsődleges szándéka, akkor ezt a művet nem csak képtelenség lett volna előadni, de már megírni is lehetetlen lett volna!
Ma már számtalan történettudós bizonyította, hogy Németországnak elsődleges célja a béke megőrzése volt, és csak talonban őrzött, másodlagos kényszerpályaként vetődött fel egy háborús, önvédelmi megoldás arra az esetre, ha a nemzetközi zsidó tőke végleg megpróbálná sarokba szorítani a német gazdaságot. Az akkori európai szövetséges politikusok egy része is tisztában volt ezzel, és így válhatott valóra békés, diplomáciai úton többek közt a I. világháború utáni, Párizs-környéki békediktátumok legalább részleges revíziója. A nemzetiszocializmus célja az volt, hogy a kreatív szellemi dinamizmussal, s a szorgalmas munka fölényével szerezzen igazságot azoknak a népeknek, akiket a globális tőke korábban kifosztott és rabszolgasorba kényszerített. Így akarta biztosítani az egymással – felekezeti különbségek ellenére – örök békében együtt működő európai nemzetállamok szebb jövőjét.
A háború után a szövetséges propagandagépezet persze minden olyan művészt náci társutassággal rágalmazott meg, aki nem hagyta el a háború idején a nemzetiszocialista Német Birodalmat, így pl. a zeneszerzők közül Franz Schmidtet, Richard Strausst, sőt még a félzsidó Walter Braunfelset is. (Nálunk Dohnányi Ernő járt hasonlóképpen!) Pedig egyikük viszonya sem volt felhőtlen a hatalom birtokosaival, azonban nem akartak a nemzetellenes balliberális politikai ellenállás ostoba, olcsó eszközeivé válni.
Strauss korábbi szövegírója, a zsidó Stefan Zweig (Die Schweigsame Frau) kezdte el írni a szövegkönyvet, de időközben elhagyta Németországot, s maga ajánlott a befejezéshez bizonyos Joseph Gregort, akit sajnos – kevésbé tehetséges lévén – sokat kellett Straussnak jobb teljesítményre noszogatnia. Végül is a szöveg rendkívül drámaira sikeredett, és Straussnak ismét lehetősége nyílt rá, hogy – „Az árnyék nélküli asszony”-hoz hasonlóan megvalósítsa a maga funkcionális stilisztikai alkotó módszerét, és a romantikus hangzásvilágtól kezdve a későromantika expresszivitásán át a kortárs zene szinte atonális kifejezési eszközeit is bemutassa.
A mű ötletét, alapját a spanyol költő, Pedro Calderon de la Barca drámája, a „Breda kapitulációja” adta, melynek Diego Velázquez által megfestett híres jelenete festményeként közismert.
 Diego Velázquez: Breda átadása |
Személyek:
Az ostromlott város PARANCSNOKA (Bariton)
MÁRIA, a felesége (Szoprán)
ŐRMESTER (Basszus)
Egy PIEMONTI olasz dalnok (Tenor)
HOLSTEINER, az ostromló csapat parancsnoka (Basszus)
Az ostromlott város POLGÁRMESTERE (Tenor)
Az ostromlott város FŐPAPJA (Bariton)
Lövészek, muskétások, kürtös, frontharcosok, nép
MÁRIA, a felesége (Szoprán)
ŐRMESTER (Basszus)
Egy PIEMONTI olasz dalnok (Tenor)
HOLSTEINER, az ostromló csapat parancsnoka (Basszus)
Az ostromlott város POLGÁRMESTERE (Tenor)
Az ostromlott város FŐPAPJA (Bariton)
Lövészek, muskétások, kürtös, frontharcosok, nép
Az egyfelvonásos opera cselekménye:
Helyszín és idő: egy ostromlott város citadellája 1648. október 24-én, a 30 éves (részben vallási okokból, a lutheri reformáció nyomán kirobbant) háború végén. Az itt harcoló katonák egész életükben csak háborúztak, fogalmuk sem lehet arról, mi fán is terem a béke. A toronyban figyelő őr jelenti, hogy az ellenséges táborban semmi mozgás, csak néhány tábortűz jelzi, hogy a hosszas és eldőlni nem akaró összecsapások közepette sem vonult el a vár alól a ostromló sereg. Egy fiatal piemonti fiú érkezik a táborba, aki nem tud németül, és állandóan édes melódiájú olasz dalokat énekel. (Ha még emlékszünk, gyakran fordul elő Strauss operáiban az olasz vándorénekesek felléptetése.) A katonákból haragot vált ki, hogy a fiú szerelemről, békéről, otthonról, asszonyi csókról, anyai szívről dalol, csupa olyasmiről, amiről nekik már egy évtizede nincs semmi tapasztalatuk. De nem bántják, mert kiderül, hogy az olasz fiú saját hírhozó kémjük, aki parancsnokuknak titkos levelet hozott császáruktól. Szerencsével és hősiesen küzdötte át magát az ellenséges fronton.
A körülzárt város élelem- és ivóvízkészlete elfogyott, éhséglázadás fenyeget, a nép követeli a katonai vezetéstől a kapitulációt. A citadella is félig rommá lőve már, és a lőszer is fogytán. A legénység is elégedetlenkedik, kimerült, deprimált a kilátástalan helyzettől. A lakosság támadóan lép fel a katonasággal szemben, csak a parancsnok erélye és tekintélye akadályozza meg őket a nyílt felkeléstől. Egy küldöttség érkezik, élükön az polgármesterrel és a prelátussal. A városvédő seregtől – az éhezésre hivatkozva – a város feladását követelik. A parancsnok hallani sem akar kapitulációról, figyelmeztetve a császári parancs hűséges, kitartó végrehajtására, még éhezés, vagy önfeláldozás árán is, hiszen az emberi becsület helytállása magasabb rendű erkölcsi követelmény. Közben azonban egy külső frontharcos is érkezik, s jelenti, hogy lőszerük teljesen kifogyott, ez pedig a csata végleges elvesztését jelenti, ha újabb támadás kezdődik. Az ellenség azonban napok óta nem támad, kivár, taktikája talán a kiéheztetés. Ám bizonyos jelek arra utalnak, hogy valójában pontosan ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, mint az ostromlottak. A katonai parancsnok továbbra sem akar hallani a citadella feladásáról. Azonban a nép nyomására végül kész feladni magát a várost. A polgároktól fél napi türelmet kér, és biztos jelet ígér, mikor lehet majd megnyitni a kapukat. A lakók reménykedő örömmel térnek vissza a városba.
Ekkor a kapitány megosztja titkát a bizalmasaival: a császár friss levelében újra emlékeztette őt katonai esküjére, hogy a várost minden körülmények között tartani kell. A birodalom, a császár, és a parancsnok becsülete is ezen múlik. Mivel tehát a további harc teljesen kilátástalan, egyetlen kiút lehetséges: a citadella alatti titkos lőszerraktár felrobbantásával akadályozzák meg, hogy az erődítmény az ellenség kezére juthasson, s hogy maguk fogságba kerüljenek. Katonáinak természetesen felajánlja a menekülés lehetőségét, de azok többsége esküjéhez híven, marad.
A parancsnok felesége, Mária a városban él, előérzeteitől felkorbácsolva keresi fel a citadellában férjét. Kölcsönös szerelmük megvallása után a férj nejének is elárulja tervét, aki – visszautasítva a menekülés lehetőségét – szerelme erejében maga is kész a közös halálra. A megváltó haláltól azonban más-más értéket remélnek: az asszony az örök békét, míg a parancsnok a becsületes hű kitartás jutalmát.
Ekkor az őrség izgatottan jelenti, hogy az ellenség hirtelen feltűnt a láthatáron. Gyors vezényszavak csattannak, a támadók és a védők csapata feltehetőleg egyaránt az utolsó rohamra készül. A védők elsütik a levegőbe az ágyukat, mely az ellenség számára jelzi, hogy felkészülten várják a támadást. Azonban úgy tűnik, nem támadólag közeledik az idegen sereg, hanem libasorban, koszorúkkal, és fehér zászlókkal. Közben a szomszéd helység felől harangzúgás kondul fel, melyet az ostromlott város harangjai nyomban viszonoznak. Megköttetett a münsteri békeszerződés, mellyel véget ért a 30 éves háború. A város népe megnyitja a kapukat az ellenséges sereg előtt.
A kapitány ezzel szemben még mindig háborús cselre gyanakszik, és fegyveres ellenállásra ad utasítást. Az ellenséges hadvezér lép be a kapun s, üdvözlő, jámbor szavakkal nyújt békejobbot. A kapitány azonban még mindig úgy érzi, hogy becsületét vesztené, ha az annyira gyűlölt és annyi szenvedést okozott ellenség közeledését elfogadná. A múlt bűneiért szemrehányó vádaskodással provokálja ellenfelét párbajra, aki végül maga is türelmét veszti: eldurvuló összeszólalkozásuk után újra folytatnák az fegyveres harcot. Végül a parancsnok felesége, Mária veti magát a párbajra készülők közé, és élete kockáztatásával az utolsó pillanatban mégis sikerül rábírnia őket a kiengesztelődésre. A két parancsnok végül egyszerre hajítja el fegyverét, baráti öleléssel köszöntve és pecsételve meg az oly rég óta hiába vágyott békét. A polgárok kitörő éljenzése új, reményteli korszak hajnalát ígéri mindannyiuk számára...
A sorozat korábbi részei:
