Például míg az alacsonyabb IQ a bűnelkövetéssel függ össze (Rushton és Templer, 2009; Ellis és Walsh, 2003) vagy a szegénységgel (Palmer, 2018), addig a magasabb IQ az alapvető jólét több elemével hozható összefüggésbe elég komoly szinten (Pesta, 2022), vagy a gazdasági növekedéssel (Francis és Kirkegaard, 2022), de akár az egészségességgel is (Gottfredson és Deary, 2004), és így tovább... (A faji és etnikai karakter egyéb elemei szintén fontosak: Lynn, 2019.) A jelenleg legpontosabb és legrészletesebb globális nemzeti IQ-átlag Richard Lynn és David Becker (2019) könyvében, illetve Becker (2019) világhálós adatbázisában található. A nemrég 93 évesen elhunyt angol pszichológusprofesszor Lynn a faji és nemi különbségek kutatója volt több mint fél évszázadon át, míg a fiatalabb német Becker a nevelés- és fejlődéspszichológia professzora Chemnitzben.

A világ nemzeteinek átlagos IQ-szintje egy politikai méhkas, így természetesen mindkét szakértőt célkeresztbe vette már az egyenlőséghívő – vagy annak hitét tettető – politikailag és akadémiailag domináns réteg. Lynn eredetileg a finn politológus professzor Tatu Vanhanennel közösen állította össze ezt a táblázatot (2002), melyben akadtak hibák és gyengeségek, melyeket idővel korrigáltak, főleg Becker segítségével a későbbiekben. A különböző minőségű és elérhetőségű IQ-tesztek és egyéb ezzel kapcsolatos adatok (iskolázottság stb.) egyenetlensége miatt valószínűleg tökéletes táblázat soha nem készül, de a legutóbbi 2019-es adatbázis megbízhatóságáról Russel T. Warne (2022) intelligenciakutató részletes elemzésében elismerően írt, azt hasznosnak nevezve. A begyűjtött minden – minőségteszten is átment – IQ-adatok és kapcsolódó felmérések alapján például a filippínók átlagos intelligenciája (az adatbázis legfrissebb V1.3.4 verziója alapján) 80,36. Ázsiában ők az egyik legalacsonyabb kognitív képességekkel rendelkező fajta – összevetésül a közismerten ősi kultúrákra visszatekintő kínaiak (103,39), japánok (103,99), dél-koreaiak (104,96) vagy szingapúriak (105,29 – bár az ország kb. 76 százaléka etnikailag han kínai) kiemelkedően intelligensek. (Természetesen a fajvédelem elutasítja az intelligensebb idegen fajtákkal való keveredést is, de primitívebb és egyéb patológiákkal rendelkező népességeket telepíteni életterünkbe halmozottan bűn.)

 

Az indiaiak egy rétegezett népség, ahol a felsőbb brahmin kaszt jelentősen intelligensebb és kulturáltabb, míg a cigányok ősei, a dalit réteg, ezen a skálán rendkívül alacsonyan szerepel. Mindenesetre India átlagos intelligenciája 76,21. Pakisztáné 83,15, míg – ha már említve lettek korábban – Törökországé 86,33. Hazánk átlaga 98,43: egy tisztességes szám európai viszonylatban, bár nem világos, hány cigány lehetett az alanyok között. Tisztességes világviszonylatban is, a globális emberi átlagintelligencia ugyanis 86,78. A hanyatlás mutatható ki ezzel, hiszen 1950-ben 92,75 volt az, így 5,97 IQ-pontot csökkent 73 év alatt, s ebből 3,53 pontot csak az elmúlt 23 évben: 2000-ben 90,31 volt (lásd: Lynn, 2011, 285–286. o.). Az emberiség ilyetén hanyatlását más kutatók is kimutatták már (Dutton és Woodley of Menie, 2018). A kiemelkedőbb fehér és kelet-ázsiai népek száma csökken, az r-K párzási stratégia mentén a születési számuk alacsonyabb mint a kevésbé jó adottságú népeké (Rushton, 2000, 200. o.), ezért is lenne kiemelten fontos egy fajvédelmi stratégia, különben elsodor minket az ár néhány nemzedéken belül. Európa és a fehér faj testén már most is komoly demográfiai sebek tátonganak, ha elveszítjük élettereinket, máshol nem lesz számunkra hely, saját földünkön pedig nem lesz jó sorsunk kisebbségben, idegenek alatt, akik vélt vagy valós sérelmeik, esetleg alapvető természetük miatt nem lesznek humanisták a fehér emberrel. Nem beszélve arról, hogy ősapáink – esetleg anyáink, apáink, szeretteink – itt vannak eltemetve, felelősek vagyunk ezért a földért.

 

Genetikai életképesség számokban

Az ausztrál politológus Frank Salter a Népesség és Környezet nevű Springer-folyóiratban leközölt 2002-es tanulmányában genetikai adatok mentén számította ki, milyen szintű hosszú távú, a fennmaradáshoz szükséges genetikai fittségben esett sérülést okoznak különböző etnikumú és fajú migránsok egy adott népség esetében, majd A genetikai érdekekről: család, etnikum és emberiség a tömeges migráció korában című 2003-as könyvében alaposabban is kifejtette, miként és miért fontos a genetikai önvédelem csoportok esetében. Több kutatás alapján, és a populációgenetikai szerkezetből eredő differenciálódás fixációs indexének (Fst) kiszámítása után Salter a következőképp illusztrálja a genetikai érdekek sérelmét a viszonylag hasonló (angol-dán Fst=0,0021) és távoli (angol-indiai Fst=0,0280; angol-bantu Fst=0,2288) migrációs behatás esetében:

Nagyobb számokkal folytatva mindezt, Salter rámutat, hogy „Ha a bevándorlók a körülbelül 50 millió fős angol nemzet egynegyedét helyettesítenék, a többiek még akkor is nagyon nagy veszteséget szenvednének el, ha saját rokonaikat ez nem érintené. Ha 12,5 millió dán és hasonló nép költözne Angliába, a megmaradó angolok genetikai vesztesége 209 000 gyermeknek felelne meg. Az ugyanennyi indiai bevándorló okozta veszteség 2,6 millió gyermek lenne, a bantuk miatt pedig több mint 13 millió gyermek” (i. m., 123–124. o.).

Mindez nem sebészi pontosságú, hiszen a technológia fejlődésével és jobb minta használatával az Fst és egyéb értékek kissé tolódhatnak erre-arra, de mint a szerző megjegyzi: „Az általános minta egyértelmű. Európa helyi régióin belül a bevándorlás genetikai hatása akár egy nagyságrenddel is csökkenhet. Az azonos fajhoz tartozó etnikumok közötti bevándorlás még mindig kedvezőtlen lehet a befogadó népesség számára, de a küszöbérték jellemzően tíz-százszorosa a fajok közötti bevándorlásénak” (i. m., 126. o.; lásd még ugyanezt itt: Salter, 2007, 59–75. o.; továbbá: Harpending, 2002).

Kilenc földrajzi faj közötti bevándorlók száma, amely ahhoz szükséges, hogy egy véletlenszerű őslakos etnikai genetikai érdekeit egy gyermekkel egyenértékűen csökkentsék (Salter, 2002, 3. táblázat)

Figyelembe véve, hogy évi szinten fogy közben a magyar, egy délkelet-ázsiai migránsból – mint a filippínók – Salter részletes számításait alapul véve 1,4 kell, hogy egyetlen gyermeknek megfelelő genetikai veszteséget okozzon europid kaukázusi fajtánknak (Salter, 2002, 3. táblázat, 126. o.) Cavalli-Sforza et al. (1994) genetikai adatai alapján. Néger migránsból 1,1 is elég, így minden néger kb. egy magyar „gyerekbe kerül” nekünk, míg kínaiból 1,7 kell ehhez, pakisztániból és indiaiból 8,5, ami magasabb szám, mert tágabb értelemben ők is a kaukázusi fajhoz tartoznak, de mint tudjuk – például a cigányok példájából – ez tulajdonképpeni közelséget nem jelent. Összevetésül például csak az europid fajtán belüliek esetében magyar viszonylatban ehhez lengyelből már 50,4 kellene, oroszból 42,0, a dél-afrikai búrokból, akik hollandok, 18 kellene stb. (Salter, 2002, 4. táblázat, 128. o.). Tovább szemléltetve, így például 10 ezer letelepedő filippínó 7142 magyar gyermek születését „csinálja vissza”, annyival csökkent genetikai fittségünkön – és akkor még egyéb gondokat nem vettünk figyelembe. (Négerek esetében ez 9090, indiai-pakisztáni esetben 1176, de a korábban említett, kötvénnyel betelepített 15 ezer kínai 8823 magyar gyermekbe került.) Mindez szigorúan genetikai veszteségként értendő: természetesen etnikai szempontból, ha a csonkahoni magyarságot 9 milliónak vesszük, akkor akármilyen származású 9 milliónyi idegen betelepítése 1:1 arányban cserélne le egy magyart, lenyomva minket azonnal egy 18 milliós népesség 50 százalékára.

Alacsony születési arányok korában kiemelkedően káros az idegen genetikai csoportok beáramlása, mert míg abból teljesen ki lehet lábalni népességnövekedéssel, addig az idegenekkel való keveredés alapvetően csökkenti az őshonos nemzet területét, fittségét, politikai befolyását saját sorsára stb., amint Salter amerikai példával arra rámutat számítások alapján:


Salter később Henry Harpending antropológusprofesszor társával J. Philippe Rushton pszichológus és kutató genetikai hasonlóság elméletével kapcsolatban tesztelte a szelektív párosodás hatását modern genetikai eredmények fényében, igazolva azt. A genetikai hasonlóság teóriája (Rushton, 1989) szerint azonos vagy hasonló származású egyedek természetszerűen felismerik a csoportjukba tartozókat (s ez a természetben is alapvető: Pfennig és Sherman, 1995), ahogy az megnyilvánul a szelektív (asszortatív) párosodás jelenségében is, mely „leggyakrabban pozitív (fenotípusos hasonlóságot mutató egyedek között), számos normális és abnormális tulajdonságra fordul elő, erősíti a párzási köteléket és növeli a termékenységet. [...] a természetes szelekció úgy működik, hogy növeli a genetikai homológiát [hasonlóságot] a társak között, valamint a szülők és az utódok között. A pozitív szelekció eredménye a családtagok közötti genetikai rokonság növelése, ami megkönnyíti a kommunikációt és az altruizmust, és növeli az inkluzív fitneszszintet...” (Thiessen és Gregg, 1980). A szociális identitás teóriája szerint pedig az ember alapvetően csoportorientált, akár szociálisan kialakított közösségekben is, így ezek szimbiózisa (MacDonald, 2001) gondoskodik a faj fennmaradásáról ideális helyzetben, ugyanakkor „a több fajú, több etnikumú államokban a társadalmi identitásmechanizmusok gyakran eredményezhetnek maladaptív viselkedést, mivel a média, az etnikai vezetők és más elitek manipulálhatják a belső és külső csoportokat” (i. m., 77. o.).

 

A franciák és japánok közösségi keveredésének példájával Salter és Harpending így illusztrálták, miként hasznos evolúciós szempontból a fajvédő kirekesztés (és vice versa):


A keveredés kapcsán érdemes még Salter számításaiba tekinteni, aki a vegyes házasságok eseteire is elvégezte a fenti matematikát. Természetesen két szülő fél-fél arányban osztozik a gyermekén genetikailag, de faji szempontból – Harpending (2002) rokonsági számításai alapján – ennyivel lesz kevesebb köze egy szülőnek saját gyermekéhez, s így a gyereknek etnikai csoportjához: „Ha a szülők maguk is rokonok [etnikai értelemben], a rokonsági együttható kiszámítása bonyolultabb, mivel nem minden szülő az egyedüli forrása génjei másolatainak. A házastárs is hozzájárul a gyermekhez a másik szülő génjeinek egy részével. Egy két Fst genetikai távolsággal rendelkező X és Y etnikumból álló populációban az endogám (etnikumon belüli) párosítások a szülőkkel magasabb rokonsági fokú gyermekeket eredményeznek. [...] Az exogám (etnikumok közötti) párosítások az átlagosnál alacsonyabb rokonsági fokú gyermekeket eredményeznek...” (Salter, 2007, 261. o.)

Salter így illusztrálja mindezt:


Mint látható, az angol-dán keveredés esetében nagy genetikai fittneszkülönbség nincs, azonban a fajkeveredés egyéni úton a csoport fittségét is gyengíti a fenti módon, ami egy ilyen kritikus helyzetben, mint amilyenben találjuk magunkat, nem elfogadható, nem „magánügy”, így annak tiltása javasolt. Ha egyéneket korlátozunk szabadságukban a csoport érdekében (nyilvános dohányzás tiltása stb.), akkor a legfőbb érdek, a nemzeti-etnikai fennmaradásunk érdekében ez mindenképpen jogos. Aki viszont nem enged, és határozottan cigányokkal, négerekkel és társaikkal akar keveredni, annak a világ elég tágas határainkon túl – a nemzet jobban jár így, mintha azt gyengítené az ilyen, mert távozását pótolhatja egy magasabb születésszám, de az ideszült keverékgyerek a csoportot gyengíti a fentebb vázolt matematika mentén.

A fajkeveredés és migránsbetelepítés problémájába a magyarok teljes halálozási számait is érdemes beleszámítani. Az elmúlt bő tíz évben, a 2012–2022 időszakban 126 308 és 155 621 között ingadozott ez a szám a KSH szerint, tehát kb. 140 ezer évente. Mint ismert, lélekszámunk fokozatosan csökken, így a megszülető gyermekek nem jelentenek erősödést genetikai fittségünkben, ők csak a már meglévőt tartják fenn (azt is lassan csökkenve), a betelepített idegeneket emiatt nem ellensúlyozza semmi, mint ahogy azt egy kiemelkedően magas magyar születési szám tenné egy bizonyos szinten. Ami az élveszületéseket illeti, ezt a KSH 88 491 és 93 063 közé teszi ugyanarra az időszakra, így ez kb. évi 90 ezer. Arányaiban évente kb. 50 ezer magyart vesztünk – bár ezt a számot árnyalja, hogy a cigányok is benne vannak, illetve azok az kivándorlók, akik majd azt a gyereket viszik magukkal. Nem csupán szám szerint cseréli le a kormány ezt az évi több tízezer magyart idegenre, de azok fajilag is rombolják az itt maradt, valamelyest még szaporodó magyarok génállományát is, hosszú távon, a fentiek mentén. Ez azért fontos, mert egy csökkenő magyarság nincs feltétlenül katasztrofális helyzetben evolúciós mércével (főleg az automatizálás korában), amennyiben sikerül azt felemelkedő pályára állítani, de a változó genetikai térképünk egy egész más tájat alakít majd ki a népességbeli vagy vérbeli keveredés mentén – értsd: idővel lecserélődik a magyar. A csökkenésből lehet növekedés, de a keveredésből csak korcsosulás alakul ki.

Fajegészségtan

Nemcsak az idegen fajok ellenében kell védenünk a magyarságot, de még saját fajtánkon belül is vár ránk feladat, ha nem akarjuk lepusztult roncsnépként érni el a következő évszázad küszöbét. Ha nehéznek is tűnik ez, legalább az irányvonal ágazzon felfelé, és induljunk meg arra, mert jelenleg „hátra megyünk, nem előre” – köszönhetően konzervatívjainknak, akik ennek ellenkezőjével kampányoltak 2022-ben. Mindezt cselekvényen lehet csak elérni, szigorúan betartatott irányelvekkel, a véletlentől várni a javulást haszontalan hóbort lenne.

A fajnemesítés – ismertebb nevén eugenika – nem új szemlélet: „Arisztotelész, mint a görögök általában, ünnepli a kiválóságot” – jegyzi meg Guillaume Durocher (2021, 121. o.), a korszak szakértője. „Arisztotelész számára az emberi társadalmakat nem az »egyéni boldogság« érdekében kell megszervezni, hanem inkább úgy, hogy kollektív kiválóságot érjenek el” – folytatja. A szerző szerint „a platóni korpusz átfogó kulturális és biopolitikai programot kínált Görögország számára [...] szisztematikus és eugenikus népesedési politika révén...” (i. m., 196. o.). Megjegyzi még: „Platón örökletes megfigyelései markánsan megelőlegezték a modern biológiai tudományt. [...] Az öröklődésnek az emberekben és más állatokban való közös megfigyeléséből kiindulva Platón egyenesen és szigorúan vázolta fel az eugenikus etikát, amely logikusan következik ebből...” (i. m., 204. o.).

 

Jóval később Charles Darwin unokatestvére, Francis Galton (1822–1911) lett az eugenika irányvonalának megalapítója az 1860-as években, mellyel nemcsak a genetikai és egészségügyi bajok, de egyben az emberi gyarlóságok és devianciák az örökletesség elve mentén való kiiktatását tűzte ki célul. A francia Benedict Morel (1809–1873), az angol Herbert Spencer (1820–1903) és Karl Pearson (1857–1936), vagy az amerikai Hermann Muller (1891–1967) voltak az első kiemelkedő úttörői annak. A pszichológus Richard Lynn  (1930–2023), a téma szakértője, átfogó könyvében rámutat, hogy az eugenikusok már korán felismertek egy fontos jelenséget:


Valóban, a modern orvoslás fejlődése a csecsemőhalálozások drasztikus csökkenésével járt, az életben maradt életképtelenebbek és ilyen-olyan káros mutációkkal rendelkezők rossz adottságai is elterjedhettek nemzedékek alatt (Dutton et al., 2018).

Az eugenikai szemlélet Amerikában, Britanniában, Németországban és Franciaországban volt főképp kiemelkedő, de hazánkban is jelentős népszerűségnek örvendett a 20. század első felében, ráadásul eleinte a politikai bal- és jobboldalon egyaránt: az irányzat egyik legjelentősebb akkori hirdetője, a biológus Apáthy István (1863–1922) és az orvos Madzsar József (1876–1940) például baloldaliak voltak (utóbbi később kommunista lett), de egyes ágazatait még zsidók és feministák – vagy zsidó feministák, mint Glücklich Vilma (1872–1927) – is felkarolták. Illusztrálja ez is, hogy mindez nem kimondottan a fasizmushoz vagy nacionalizmushoz volt köthető, hanem egy alapvető darwinizmus része volt: betegségek, antiszociális karakterjegyek és egyéb szociális-orvostani problémák kiiktatása vagy csökkentése volt a célja az Apáthy által fajegészségtannak nevezett vonalnak, és sokak számára inkább szociopolitikai kérdés volt (Turda, 2006a). Bár, ironikus ez, mert az örökletesség – a jó és rossz tulajdonságok veleszületettségének – elfogadása, ami az eugenika alapja, nem egyeztethető össze az egyenlőségelvvel, de annak idején még nem kristályosodott mindez ki ennyire: Farkas (2017, 66. o.) például Apáthy munkásságát nacionalista indíttatásúnak nevezi, míg Madzsar a „genetikailag alsóbbrendű” egyének sterilizálását és a jobb karakterűek szaporodását szorgalmazta, egyben engedélyhez kötötte volna gyermekvállalást (Turda, 2006a, 215. o.).

Így foglalt állást a jobboldalról Hoffmann Géza (1885–1921), az irányvonal hazai legprominensebb és nemzetközileg is elismert karaktere is: „A fajegészségtan elméleti követelése mindenesetre az, hogy idővel minden jegyes orvosi vizsgálatnak vettessék alá és házassági engedélyben csak az részesüljön, aki az orvos véleménye szerint a szülőségre alkalmas. A másik rendszabály a magtalanítás, más szóval a sterilizálás, mely abban áll, hogy egy orvosi szakbizottság a satnya egyéneket, azok életviszonyait és családi történetét megvizsgálja és ha úgy találja, hogy szaporodásuk a faj szempontjából káros, a magtalanító műtétet elvégezteti” (Hoffmann, 1914, 102. o.). Ilyen fajrealista nézőpontok mentén, logikusabb módon, az eugenika egy fajnacionalista és később nemzetiszocialista Weltanschauung része is volt alapvetően, idehaza is (Turda, 2006b; 2009; 2013), olyanokkal az élén, mint Teleki Pál (1879–1941), vagy a zoológus Méhely Lajos (1862–1953). Amint a téma kutatója, Marius Turda (2006a, 215. o.) megjegyzi: „Magyarországon a konzervatív jobboldal újjáéledt [a Kun Béla-féle terror leverése után]. Olyan rasszista társaságok, mint az Ébredő Magyarok Egyesülete és a Magyar Országos Véderő Egylet, amelyeket 1918-ban alapítottak Budapesten, uralni kezdték a politikai szférát. A faji nacionalizmus újjáéledése jelentős következményekkel járt a magyarországi eugenikus mozgalom további fejlődésére.”

Hoffmann (1914, 100. o.) a fajegészségtan alapjait összefoglaló írásában lefekteti: „Az eugenikus nem akarja elpusztítani az elsatnyultakat, ha már egyszer a világra jöttek; csak azt akarja, hogy meg se szülessenek. Nem kegyetlenség ez, hanem tengernyi nyomor és szenvedés elkerülése. Még pedig az elkerülésnek egyedüli módja”. Az utókorhoz, hozzánk szól, amikor így fogalmaz: „A kiválasztással összefügg a népességi vándorlásoknak és a faji keveredésnek kérdése is. A vándorlások fajegészségügyi szabályozása azt a kettős czélt kell hogy kövesse, hogy az értékes maradjon és jöjjön, a hitvány pedig menjen, vagy be se tegye lábát” (i. m., 105. o.). Hoffmann (1916, 3. o.) szerint „a nép faji értéke csak úgy emelkedik, ha az átlagon felüli egyének mennél több, az átlagon aluliak mennél kevesebb utódot hagynak hátra, a legsatnyábbak pedig terméketlenség által mihamarább egészen kihalnak”, szintén megjegyzi, hogy a jelenkor is hallja: „A fajegészségtan feladata, hogy összes intézkedéseinket abból a szempontból mérlegelje és a szükséghez képest átalakítsa, a mely a faj érdekével — nem a pillanatnyi érdekkel, nem a mai gazdasági érdekkel — legjobb összhangzásban van. Mai intézkedéseink majdnem kivétel nélkül csak a ma élők érdekét szolgálják vagy legalább is nincsenek öntudatosan tekintettel az eljövendő nemzedékek érdekére (i. m., 5. o.).

 

Érdemes rámutatni, hogy az eugenikus és diszgenikus (negatív irányú) folyamatok a természet részei: különböző behatások terelnek fejlődési folyamatokat vagy erre, vagy arra. A szülő, amikor ráneveli gyermekét a fogmosás fontosságára, egy eugenikai irányelvet követ: ráhagyhatná a sorsra, hogy „majd alakul valahogy”, de ehelyett aktívan ráhat a pozitív fejlődésre. Az eugenika ezen egyéni példa csoportszintű alkalmazása a valamilyen szinten örökletes tulajdonságok pozitív terelésére – vagy a jó tulajdonságok erősítése (pozitív eugenika), vagy a rosszak visszaszorítása (negatív eugenika) mentén. Ha valaki félreáll, és a „véletlenre bízza”, azzal csak a hanyatláshoz járul hozzá – részt vesz így is a folyamatban, csak passzív, káros módon, ahogy a gyermek foga is megsínylené a semmittevést.

Az egy évszázaddal, vagy annál is régebben – nem beszélve a platóni időszakról – aktív eugenika nem rendelkezett még a genetikai vizsgálatok, biológia és egyéb szakterületek rendkívül terebélyes tárházának ismereteivel, de alapvető elveiket, elméleteiket, irányelveik megalapozottságát az azóta fejlődött tudományágak is megerősítik. Ennek bemutatására vállalkozott Richard Lynn is a fentiekben hivatkozott két könyvében, számos modern kori genetikai és egyéb kutatás adataival mutatva be, hogy a korai eugenikusoknak igazuk volt. Ezt az irányvonalat – pont amikor a tudomány használható irányba fejlődött – törte derékba a második világháború elvesztése. A fajegészségtan ma a tudományos világban az egyik legnagyobb tabu annak a fajrealizmussal való kapcsolata miatt, hiszen az eugenikai elv alapja, hogy bizonyos adottságok örökölhetők és genetikai hatás alatt állnak (ha nem is teljes mértékben persze: a környezet, tápláltság és egyebek is hatnak minderre). A főleg a második világháború elvesztése után megerősödött új berendezkedés ezt képtelen elfogadni, mivel annak alapjai a természetes hierarchia és rend elutasításán nyugszanak, s célja mindazok eltörlése. Ebben a világban a régiek közül a lassan száz éves brit Roger Pearson az egyik utolsó nyíltan eugenicista akadémikus, aki „az eugenika hanyatlását és e felfogás elvesztését a huszadik század későbbi évtizedeiben annak tulajdonítja, hogy számos politikailag baloldali akadémikus – köztük Franz Boaz, Stephen Jay Gould, Leon Kamin, Richard Lewontin és Stephen Rose – ideológiailag motiváltan tagadta az öröklődés szerepét az emberi különbségek meghatározásában” (Lynn, 2001, 40. o.). A megnevezettek mind zsidók.

 

A fajegészségtan alapján tehát nemcsak a Salter által modellezett idegen behatás kivédése, de saját fajtánk jobbítása is kívánatos, hiszen nem vagyunk túl jó formában. Nem egyszerűen szegény vagy iskolázatlan emberekről van itt szó, hanem kimondottan elcigányosodott, degenerált fehérekről, akikből sajnos van sok, és számuk a fentiek mentén csak növekedni fog, ha nem történik irányelvbeli változás: a leghasznosabb az, ha visszaszorítjuk ennek a nemzeti egészt lehúzó résznek a szaporodását, csökkentve arányukat, idővel akár jelentéktelen szintre zsugorítva azt. Így az abortusz betiltása helyett annak szabályozása lenne megfontolandó, például egy bizottság felállításával, ahol el lenne döntve, kinek engedett az, kinek nem: értelemszerűen a jobb karakterű magyarok csak nemi erőszak, retardáció és hasonló kirívó esetekben kapnának erre engedélyt, amúgy nem. Szintén értelemszerű, hogy a cigányok és alsóbb rétegek köreiben a fogamzásgátlások, sterilizáció, az abortusz ösztökélése, és esetleg anyagilag vonzóvá tétele lenne szükséges, lehetőleg törvénymódosítással korlátozva szaporodásukat.

 

A növekedés.hu-n például azt olvashatjuk, hogy „a terhességmegszakítás kiszabott díja 41 667 Ft, de számos speciális eset van, amikor ennek csak egy kisebb részét vagy egyáltalán nem kell fizetni. Ilyen eset például, amikor bűncselekmény miatt kerül sor a terhességre. De épp így nem kell annak se fizetnie, aki szociális intézményben él” – a beavatkozás anyagi és csoportok szerinti regulázása már most is létezik, így ezt eugenikai céllal behangolni nem lenne túl nehéz: például a mostani árát a jellemzően intelligensebb tehetősebbek nagyobb valószínűséggel fizetik ki, mint egy putris cigány, így ez nem célszerű. Alapvetően kimutatható, hogy az abortuszt a társadalom legalján elhelyezkedő réteg alkalmazza messze leggyakrabban (Lynn, 2001, 182–185. o.) A KSH adatai azt mutatják, hogy az 1990-es számokhoz képest 2022-re majdnem negyedére csökkent a magzatelhajtások száma, a tanulmányukban írtak szerint pedig „az eredmények egyértelműen azt bizonyítják, hogy az iskolai végzettség szintjének emelkedésével párhuzamosan határozottan csökken a művi vetélések gyakorisága. A két szélsőérték (a 8 általánost sem végzettek és felsőfokú végzettségűek) között több mint hétszeres a különbség, de a 8 általánost végzett nők körében is közel hatszor gyakoribb a művi vetélés, mint a felsőfokú végzettségűeknél” (KSH, 2017), ami valamelyest eugenikus hatással jár, hiszen a teljes iskolázatlanság – a 21. században legalábbis – jellemzően alacsony intellektusra és/vagy torz jellemre utal.

 

Hasonló arányokat látunk máshol is, korszakokat átívelően: Brazília esetében „a társadalmi csoportok között azonban heterogenitás figyelhető meg: az abortuszok gyakoribbak az alacsonyabb iskolai végzettségű nők, a fekete, a barna és az őslakos nők körében” – írja Diniz et al. (2016). Amerikai 2008–2014 közötti adatok szerint „Az abortuszok aránya minden faji és etnikai csoportban csökkent, de a nem fehér nők esetében [még így is] nagyobb volt mint a nem spanyolajkú fehér nők esetében. Bár az abortuszok aránya 26%-kal csökkent a szövetségi szegénységi szint 100%-ánál alacsonyabb jövedelemmel rendelkező nők esetében, a vizsgált csoportok közül ebben a népességcsoportban volt a legmagasabb az abortuszok aránya: 36.6” (Jones és Jerman, 2017). Ugyanezt találta Jones et al. (2009) is.

Az amerikai Betegségmegelőzési és Járványügyi Központok 2019-es 30 térséget érintő adatai szerint „a nem spanyolajkú fehér nők és a nem spanyolajkú fekete nők tették ki az összes abortusz legnagyobb százalékát (33,4% és 38,4%), a spanyolajkú nők és a nem spanyolajkú nők az egyéb rassz kategóriában kisebb százalékot tettek ki (21,0% és 7,2%)” (Kortsmit, 2021). A fehér nőknél volt a legalacsonyabb az abortuszok mértéke (1000 nőre 6,6) és aránya (117 abortusz 1000 élveszületésre), a négereknél pedig a legmagasabb (23,8 abortusz 1000 nőre) és aránya (386 abortusz 1000 élveszületésre). Egy angliai retrospektív felmérés adatai szerint „az 1000 szülésre jutó abortuszok aránya a feketéknél 12,9, a fehéreknél 3,6, az ázsiaiaknál pedig 2,7 volt. Az etnikai csoportok közötti különbségek statisztikailag szignifikánsak voltak [...]. A spontán terhességmegszakításon átesett fekete nőknél magasabb volt az átlagos paritás és nagyobb valószínűséggel estek át korábbi terápiás terhességmegszakításon” (Ellett et al., 1992). Amint Dehlendorf et al. (2013) rámutat, még az abortuszt ellenzők is a nem fehérek védelmének ürügyével akarják azt korlátozni: „Az Egyesült Államokban az alacsonyabb társadalmi-gazdasági státuszú és színes bőrű nők körében magasabb az abortusz aránya mint a magasabb társadalmi-gazdasági státuszú és fehér bőrű nőknél. Az abortusz ellenzői ezeket a statisztikákat arra használják fel, hogy azzal érveljenek, hogy az abortuszszolgáltatók kihasználják a színes bőrű és az alacsony társadalmi-gazdasági státuszú nőket, és ezért a nők védelme érdekében szabályozásra van szükség”.

 

Annak ellenére, hogy az alacsonyabb rétegek és nem fehérek körében gyakoribb az abortusz, nem jár eugenikus hatással a kiemelkedő magyarok szabad magzatelhajtása, így ezen réteg körében tulajdonképpen tiltani lenne érdemes azt extrém eseteket leszámítva (nyilván ennek az érzékeny területnek a pontos jogi és praktikai lefektetése alaposabb kidolgozást igényel e pár sornál). A fogamzásgátló eszközöket elsősorban az okosabb, felelősebb, előrelátóbb réteg használja, a rosszabb karakterű réteg nem annyira, így ezt is irányítottan lenne hasznos a célcsoport körében meghonosítani.

 

Aki az efféle irányelveken elborzad, nincs felkészülve arra a nemzetvesztő és embertelen jövőre, amibe a diszgenikus folyamat sodorja fajtánkat. Ha valaki azt hinné, pár évtized alatt nem kerülhetünk siralmas helyzetbe: nemrég a korábban fehérek által uralt és civilizációként működő Dél-Afrikában egy négerekkel teli, hatalmas sportcsarnokban zengett ismét a mostani politikai elitjüktől az „öld a búrt, a [fehér] farmert!” dala, üdvrivalgás közepette, de Haiti vagy Rodézia példája is sokatmondó. Az „élet szentsége” és „emberi jogok” elvei mentén egy olyan jövőhöz asszisztálni, ami embertelen lesz és vesztünket okozza (s velünk együtt bizonyára az efféle humanista elvek vesztét is egyben), számomra nem logikus. Hoffmann Géza anno így vélekedett ennek kapcsán a Magyar Társadalomtudományi Szemlében: „akármint vélekedjünk is e törvények időszerűségéről, ideológ elvi okokból ellenük állást foglalni nézetem szerint téves eljárás. Egyéni szabadságról és hasonló dolgokról beszélni a lakosság salakjával szemben felesleges buzgóság. A közbiztonságért ma is becsukjuk vagy akár fel is akasztjuk a gonosztevőt; a közegészségért ma is elzárjuk a veszélyesen ragadós beteget; intézetbe dugjuk a gyengeeszűt és elmebeteget is, vagy legalább kellene ezt tennünk. Épp így van jogunk védekeznünk az elfajultak ellen az említett rendszabályokkal. A köznek, a fajnak, az eljövendő nemzedékeknek az érdeke mindenesetre felette áll az egyénén.” (Hoffmann, 1914, 102–103. o.)

Moralizálás helyett a faji megmaradásnak kell mérvadónak lennie migráció esetében, hogy ismét Hoffmannt idézzük: „Semmiesetre sem nyer a magasabban álló faj, ha kevésbbé értékessel keveredik és miután sok ember a saját fajtáját tartja becsesnek, legczélszerűbben járunk el akkor, ha a faji tisztaság elvét hirdetjük” – írta ugyanott. Emellett saját fajtánkon belül is az intelligensebb és egészségesebb réteg dominanciáját kívánatos elérni az alsóbb réteg sokasodásával szemben. A felelős faj- és nemzetvédőknek aktívan kell tenniük ennek érdekében – félreállni, a véletlenre bízni az „alakul majd valahogy” logikája mentén egyenes út a pusztulásba: a hanyatlás mindig könnyebb, mint a felemelkedés, és mindeközben a fehérellenes, nemzetellenes erők pszichopata módjára kíméletlenül tolnak mindent a dekonstrukció és megsemmisülés felé, legyen az faj, nemzet, nem, a fent vagy a lent. (Itt valaki rámutathat, hogy a regresszió az átlaghoz effektus miatt nem kell aggódni a magyarság minőségi csökkenésétől, hiszen, ugye, az átlaghoz visszatérünk majd idővel. Ebből azonban hiányozna egy fontos logikai elem: egy kiemelkedő réteg regressziója egy alacsonyabb szintre könnyebben megtörténik mint egy alacsonyabb réteg felemelkedése a magasba – a diszgenikus folyamat miatt kialakuló új átlag lesz majd az, amihez visszatérhetnek jövő generációk [Pearson, 1903; Lynn, 2001, 11. fejezet]. Mindezt céltudatos irányelvekkel igazgatva lehet felfelé ívelő pályára helyezni.)

Ha egy nemzeti irányítás mégis az abortusz teljes betiltása mellett döntene, azt szigorú – és szigorúan betartott – sterilizációs és fogamzásgátlós szabályozással lenne fontos ellensúlyoznia (ami igazoltan működőképes, lásd: Lynn, 2001, 196–203. o.), gondoskodva arról, hogy a jövő nemzedékeket a legjobb karakterű magyarok tegyék ki. (Platón Állam című művében például azt az elvet terjesztette elő, hogy csak jó adottságúak kapjanak engedélyt a gyermekvállalásra.)

Összességében tehát az a kép rajzolódik ki előttünk, hogy a jelenlegi helyzet már eleve diszgenikus és magyar etnikai érdekeinkkel szembemegy egy ilyen fokozatosan növekvő réteg nemzetünk szövetében. Ha erre még betelepítenek további hasonlóan idegen és hasonló patológiákkal rendelkező tömegeket, a helyzetünk tovább sodródik a katasztrófa irányába.

Ősidőktől máig

Elkerülhetetlen az az érv mindez ellen, hogy „a magyarok már így is kevertek”, és így valamiért nem számít, ha az évszázad végére a harmadik világ népességeinek egy bizarr keveréke lesz az, amit magyarnak nevez a világ. Akik ezzel érvelnének, mindennek védelmére szánják idejüket inkább a dekonstruktív taktikai nihilizmus ezen demoralizáló módszere helyett. Fejtsék ki, ez miért lenne jó. Mindazonáltal, természetesen mikroszkóp alatt minden népben vannak ilyen-olyan behatások, mert egy nép se a semmiből pottyant ide a földre, de szláv vagy germán és egyéb hatások ellenére mégis van magyar karakter, ami akár az avarokig visszavezethető, igaz, csak halványan mára már. Nem kívánok elveszni az ásatások és populációgenetika terebélyes útvesztőiben itt, de pár példa ide kívánkozik.

Egy bodrogközi mintában Pamjav et al. (2017) Y-kromoszómális haplotípusok és haplocsoportok eloszlását kutatta, és azt találta (csángókhoz és székelyekhez való közeli kapcsolatunk mellett), hogy – fehér európaiak lévén – a szomszéd népekhez hasonlóak vagyunk, mégis „viszonylag nagyobb arányban vannak jelen olyan genetikai elemek, amelyek hiányoznak a ma élő szomszédos populációkból”, illetve találtak kapcsolatot őseinkkel is: „eredeti feltevésünk, miszerint a Bodrogköz mai lakossága valószínűleg jobban hasonlít a honfoglalás kori népességhez [a budapestinél], részben beigazolódott”. Egy későbbi tanulmányukban megismétlik, hogy a térségbeli magyarokban apai ágon „genetikai hasonlóságot találtunk az ősmagyarokkal”, míg ebben a munkájukban rétközi magyarok kapcsán találták azt hogy „10 százalékuk a haplocsoport-összetétel alapján rokonságban állhat az ősmagyarokkal” (Pamjav et al., 2022). Szintén rámutatnak, hogy „ezek a megfigyelések azt is tükrözik, hogy a hsziungnuk [ázsiai hunok] és az ősmagyarok leszármazottai megtalálhatók a mai magyar népességben, ami közös genetikai nyomra (azaz genetikai folytonosságra) utal” (csángók és székelyek kapcsán is), majd összegzésül „az általunk kapott eredményeket, amelyek szerint a mai magyarok, a magyar honfoglalók, az ázsiai hunok (hsziungnuk) és az ősi avarok közötti genetikai kapcsolatok folyamatosak, teljes mértékben alátámasztják a magyar kutatók által végzett teljes genomszekvenálási adatok eredményei...”. Neparáczki et al. (2017) hasonlót talált: „Újszerű algoritmusok segítségével összehasonlítottuk ezeket a mitokondriális DNS haplocsoportokat más ősi és modern eurázsiai adatokkal, és kimutattuk, hogy a magyarok jelentős része valószínűleg egy régen konszolidált közép-ázsiai-dél-szibériai génállományból származik, amely a mai magyarokban is megmaradt.”

 

Később Neparáczki et al. (2018) leszögezi: „A filogenetikai eredmények azt mutatják, hogy a hódítók anyai vonalainak több mint egyharmada Közép-Belső-Ázsiából származik, és legvalószínűbb végső forrásaik az ázsiai szkíták és az ázsiai hunok voltak, ami alátámasztja a magyar hun hagyományt.” Csányi et al. (2008) egy hapolocsoport kiemelkedő frekvenciáját találta, szerintük „a történeti adatok és az ősi magyar népesség anyai vonalainak összehasonlító elemzései arra utalnak, hogy a magyarok korábbi vándorlásai is hozzájárulhattak e vonal jelenlétéhez a Kárpát-medencében”. Csősz et al. (2016) a Kárpát-medence három középkori népességének anyai ági jellegét vizsgálta, s szerintük „a csángók, székelyek és az »átlagos« magyarok anyai génállománya a 10-12. századi ősmagyaroktól származhat, és a honfoglalóktól való haplocsoport-összetételük eltérése genetikai sodródással magyarázható”. Novembre et al. (2008) pedig A gének tükrözik a földrajzot Európában című tanulmányukban kimutatták, miként különülnek el az etnikai csoportok a kontinensen, melyben a magyarság is kimutatható.