A Képes krónikában az alábbi szerepel: “Árpád pedig népe között megtöltötte a Duna vizéből szarukürtjét, és mind a magyarok előtt ama kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte: adja nekik az Úr ezt a földet mindörökre. Szavait végezvén, felkiáltottak a magyarok: "Isten! Isten! Isten!" Háromszor hangoztatták, innen keletkezett ez a szokás, meg is maradt a magyaroknál mai napig.”

Árpád itt italáldozatot mutat be, de most nem ez a fontos, hanem hogy a magyaroknak is volt olyan harci kiáltása, mint a muszlimoknak az Allah akbar. A háromszori “Isten!” felkiáltás a Képes krónika készültekor (1360 körül) még szokás volt, aztán később Jézusra változott, ami számos régi író művében és a régi magyar mondákban is megjelenik. Zrínyi Miklóstól (1620-1664) a Szigeti veszedelemben szerepel: “No már, én jó szolgáim, bátran induljunk, Urunk Jézus nevét háromszor kiáltsuk, az pogány ebektül mi semmit ne tartsunk”.

Jókai Mór (1825-1904) Fráter György című regényében így írja le a rohamot: “– Most már csak a döntő roham segít! – kiálta Tomory [..] erre megszólaltak Perényi Péter hadi kürtjei is a balszárnyon, s azzal felzendült a hármas kiáltás az egész hadrendben. „Jézus! Jézus! Jézus!”

Ipolyi Arnold nagyváradi püspök hívja fel rá a figyelmet, hogy az Isten szavunk milyen sok magyar kifejezésben szerepel, régisége nyilvánvaló, folyamatosan emlegetjük, míg más nyelvekben (például a németben) ez nem így van. Ehhez hozzáteszem, hogy a német Gott vagy az angol God ma Istent jelent, de eredetileg csak invokációt, megidézést jelentett, hiszen a germánok istenei Odin, Thor és Freyja voltak. A Gott ilyen szempontból nem jelentett nekik olyan sokat, mint a magyaroknak az Isten, ezért nem is épült be úgy a nyelvbe.

Mit jelenthet az Isten szavunk? A finneknél az Istennek Ukko a neve, ami a magyar ük és agg szavakkal áll kapcsolatban. Ukkót nevezik isänek (ami őst vagy atyát jelent), isäinennek (atyácskának) és isäntänek (házigazda), amik elég közel állnak az Istenhez. Mindenesetre a kérdéssel Pais Dezső is foglalkozott, aki ezzel kapcsolatban azt mutatja be, hogyan lett a nő szavunkból a nőstény kifejezés.

A nő szavunk a hanti-manysi “né”-ből ered, ami nőt és asszonyt is jelent. Egy 1438-as latin nyelvű oklevél a Farkas család 14. század elején élt két nő tagját említi (egy apa két lányát), akik neve Nesthe (Nyest) és Nwz (Nyusz). Régen a nőket egyébként is az olyan kecses, de harcias ragadozókkal azonosították, mint a menyét, amiből a menyecske szavunk ered. A nyest a nő vagy né régi becézése, az s és t kicsinyítő képzővel (a nyuszból is így lett nyuszt). A Bécsi Kódexben (1416) szerepel a “nosten” (vagyis nőstény) szó, egy másik 1456-os adatban “nesten”, amik végén az n további kicsinyítő képző, a nőstény tehát a nő becézése volt régen. Pais Dezső szerint ahogyan a néből nesten lett, úgy lett az “is”-ből Isten, ami így gyakorlatilag atyácskát jelent. A magyar nyelvben egyébként is gyakori a kicsinyítő képző, mint az Árpád, Borsod, Somod, amik az árpa, bors, som szavakból erednek.

A fenti magyarázatot más dolgok is alátámasztják, például ahogyan a különböző szibériai és sztyeppei népek atyaként vagy ősként gondolnak az Istenre, és ahogy mi is ezért hívjuk néha Öregistennek.

A szibériai/sztyeppei népek kettős lélekképzete megkülönbözteti a testlelket és az árnyéklelket (szabadlélek). A testlélek az, amelyik az álomban jelen van és lélegzik, szuszog (a lélek kifejezés is a lélegzetből ered), az árnyéklélek viszont bárhol járhat. A hanti és manysi nyelven az első a lel vagy lil, a másik az “is”, ami szó szerint árnyékot is jelent. A magyar nyelvben a “lel” a lélek, az “is” pedig az “íz”. Ez utóbbit ma már ritkán használjuk, de megjelenik az ízig-vérig kifejezésben, és rokonsági fokot is jelent (nyilván a lelki kapcsolat miatt), például a hetedíziglen kifejezésben.

Az íz, az ős és az Isten szavunk rokon, ugyanabból az “is” szótőből ered, és mindegyik az árnyéklélekre utal, ami álomban vagy révületben elhagyhatja a testet. A Biblia szerint az Isten a saját képmására teremtette az embert, és lehetséges, hogy az árnyék szó a szibériai népeknél is azt fejezi ki, hogy minden emberben van valamilyen esszencia vagy lenyomat az őseiből – és végső soron az Istenből.

Spengler rámutat, hogy az Isten és a lélek között minden kultúrában elválaszthatatlan kapcsolat áll fenn. Összefüggés van Zeusz főisten (a kozmikus rend képviselője) és a görög lélek, a nousz (mint értelem, gondolkodás) között. A nyugati kultúra számára az Isten világakarat, míg a nyugati ember meghatározó lélekrésze a világot átformáló akarat. A mágikus kultúrában Isten a döntőbíró az erkölcs kérdésében, a lelkiismeret pedig az a képesség, amivel eldöntjük, hogy mi a jó és rossz. A fentiekhez hasonlóan a szibériai/sztyeppei népeknél is mély kapcsolat áll fenn az íz, az ős és az Isten között, amely valamilyen módon az őskultuszhoz kötődik.

Továbblépve a régi szokásokra és szertartásokra, van egy indulatszónak tűnő kifejezésünk, ami az egész magyar népi kultúra középpontjában áll. Mindegy, hogy népdal, néptánc vagy regölés, mindegyikben megjelenik a hajgatás és hejgetés.

A haj és hej kifejezés Pais Dezső és más nyelvészek szerint a manysi kaj és a hanti kej szavakból ered. A manysi sámánt kajné-humnak is hívják, ami kiáltó (hajgató) embert jelent, ugyanez a hantiknál kejta-ho. A kaj megmaradt a kiált, kajál (ami nem keverendő össze a cigány “étkezik” szóval), kajabál vagy gajdol szavunkban. A manysiknál a hajgatás “kaj-szó”, ahol a “szó” ugyanazt jelenti, mint a magyarban, vagyis kiáltó szó, a “Kaj, ti jäjen!” pedig azt jelenti “Hé, ide jer!”, vagy szó szerint “Haj, itt jöjj”.

Erdődi József nyelvész írja, hogy a hanti-manysiknál és más sámánisztikus népeknél “az áldozat nagy zajjal, hangos kiáltozással megy végbe. A kiáltozásban a vezető szerepet a sámán tölti be. Ezért a sámánt a manysik kajné-humnak, ’kiáltó ember’-nek is nevezik, s ahogy a szellemeket idézi, arról mondják: najt kaji ’a tudó kiált’. A kaj! felkiáltás úgy is, mint istenidéző, jellemző szava az obi-ugorok vallásos jellegű ténykedésének”.

A fenti a természeti szellemek tiszteletén keresztül érthető meg. A sámánisztikus népekre jellemző tabu, hogy az erdőben vagy hegyi átjáróknál csendben kell áthaladni, hogy ne zavarják a helyszellemeket. A nyenyecek egy hiedelme tiltja a fütyörészést éjszaka, attól tartva, hogy megidézi az ártó szellemeket. A szertartás során, áldozat bemutatásakor, éppen ennek az ellenkezője történik. A dobolás, éneklés, kántálás a szellemek hívása. Itt eszünkbe juthat a magyar néptánc is, tánc közben a menyecskék éles kiáltozása (az olyan táncszavak, mint a haja-huja, hujjogatás, csujogatás, sej-haj stb.), aminek ugyanez volt az eredeti célja, és egy sok ezer éves hagyományt őrzött meg.

A regölés refrénje úgy hangzik (Hunfalvy és Vikár elemzésében): “rejtekem régi törvény, haj regö rejtem”. A rejtekem régi törvény azt jelenti: révülésem régi szokás. A regö rejtem egyes verziókban “regöm rejtöm”, a haj regö rejtem tehát azt jelenti, hogy az Istent megidézve révületben regölöm. A révül a hanti "reu” és az ómagyar réül (forrósodik, hevül) szavakból alakult ki. A sámán fokozatosan jut el a transz állapotba, melynek tetőpontján az Isten szellemének eljövetele hevíti, amitől révületbe esik.

A hajgatás a csatákban az ütközet előtt is megjelenik. Liutprandt (920-972) cremonai püspök beszámol a merseburgi csatáról (933), amiben németek és magyarok ütköztek meg. A püspök a keresztény németek “Kyrie eleison” (Uram, irgalmazz) könyörgését “sancta ac mirabilis”-nak (szent és csodálatos) nevezi, a magyarok “huj, huj” kiáltását pedig “turpis et diabolica”-nak (rút és ördögi). Ez a párhuzam is mutatja, hogy nem valamilyen indulatszóról beszélhetünk, a magyarok az Istent és az ősök szellemét hívták segítségül a csatában. Amit itt látunk, az az őskultusz megnyilvánulása, amelynek felfogása szerint az Isten a legelső az ősök láncolatában. (Erről korábban itt írtam.)

Ez a csatakiáltás egyébként szintén a honfoglalás előtti időktől a mai napig megmaradt, focimeccseken régebben rendszeres volt a “huj, huj, hajrá” szurkolás (aki szeretné, itt meghallgathatja, hogyan hangzott egy 1934-es magyar-angol meccsen), később a szurkolói buzdítás a szovjet megszállás alatt változott meg kényszerből. A hajrá szavunk viszont ugyanúgy a haj szóból ered, eredetileg külön volt írva: haj rá, vagyis haj előre. Arany János írja a '48-as szabadságharc kapcsán:

A hajgatást és hejgetést a mai napig megőrizték a magyar kultúra olyan kincsei, mint a népdal és a néptánc, tele élettel, jó kedvvel, vidámsággal. Ezek jelentőségét csak emeli, hogy a magyar ősvalláshoz kapcsolódnak. Az egyik legrégebbi néptáncunk, az egyszólamú énekszóval kísért karikázó (más néven leánykörtánc) a tavaszi termékenységi rítusokhoz kötődik. A néptánc legkorábbi időszakára a szent helyeken (templomkert, temetőkert) való táncolás és a szertartások alatti vigadozás volt a jellemző, melyet zsinati tiltó határozatok bizonyítanak.

A könnyűzenében is visszatértő elem a hejgetés, például a P.box Vágtass velem című számában vagy a sámánisztikus zenét játszó The Moon and the Nightspirit együttestől a Regő Rejtemben, az alábbi szöveggel:

Az Isten mellett a Boldogasszonynak van kiemelt szerepe a magyar ősvallásban, akit a termékenységgel és gondoskodással azonosítottak. A Boldogasszony a fiatal lányok, az anyák és gyermekek pártfogója, hozzá fordultak gyermekáldásért és betegségből való gyógyulásért (akár emberek, akár állatok esetén), a népi ráolvasásokban pedig gyakran az ő neve szerepel. A csángók az esőt is tőle kérték, összefüggésben a föld termékenységével. Szerepét az olyan ünnepek mutatják, mint a Gyümölcsoltó Boldogasszony vagy a Sarlós Boldogasszony napja (amikor az aratás mellett füveket gyűjtöttek női betegségek ellen).

Nem véletlen, hogy a hagyomány szerint a vérszerződés (a magyarság születésnapja, vagy, ha úgy tetszik a fogantatásának napja) Nagyboldogasszony napján, az augusztusi teliholdkor történt. A gyermekágyat a Boldogasszony ágyának nevezik, és Kálmány Lajos (1852-1919) néprajzkutató ír arról, hogy falun a gyerekágyra kenyeret és sót helyeznek a Boldogasszonynak áldozatul, ami a magyar ősvallás egy folytonosan megőrzött szertartása.

Az egyik népdalunk és leánykérő játék úgy kezdődik: „Boldogasszony, Boldogasszony, mit kerülöd, mit fordulod az én házam tájékát? Azt kerülöm, azt fordulom, leányodat kéretem. Nincs nékem eladó lányom. Csak ne tagadd, csak ne tagadd, tegnap láttam Pesten, Budán”. A népdal szerint a Boldogasszony ki akarja házasítani a gazda lányát, aki viszont letagadja, mert nem szeretné még férjhez adni. Mindenesetre ez a népdal is árulkodik arról, hogyan tekintsünk a magyar ősvallás nagyasszonyára, aki azt szeretné, hogy legyenek családok és szülessenek magyar gyermekek.

Láthatjuk, hogy a magyarok a csatákban és a sorsdöntő kérdésekben (mint a honfoglaláskor Árpád vezér) az Istenhez fordultak. Szent István az országot a Boldogasszony védelmébe ajánlotta. Zrínyi Ilona a fiához írott 1692-es búcsúlevelében az Isten áldását kéri Ferencre és a Boldogasszony védelmét: “Boldogasszony Szűz Mária legyen anyátok és védelmezőtök minden szükségben”. Erre azért szükséges rámutatni, mert az utóbbi időben mintha terjedne egy olyan elképzelés, hogy az országot védelmező Boldogasszony valami harcos amazon lenne. Ez teljesen téves, a magyarok nagyasszonyát mindig is az anyai gondoskodással azonosították (nem a fizikai harccal), aki az országot és a magyarokat a betegségektől, járványoktól, természeti katasztrófáktól, aszálytól, éhezéstől, terméketlenségtől stb. védi.

A magyar ősvallásban éppen azt láthatjuk, hogy olyan módon különül el a férfi és a női lényeg, mint ahogy külön helyük és szerepük van a jurtában. A férfi lényeghez közelebb áll a harc, a felső világ, az Isten és az ősök szelleme, a nemzetségfők, törzsfők és a nagyfejedelem hierarchikus rendje. A női lényeg megnyilvánul Boldogasszonyban, a gondoskodásban és termékenységben, a középső világban és az olyan természeti szellemekben, mint a Földanya vagy a Vízanya.

Az áldomás a magyarok ősrégi szertartása, jelentése: áldozattal egybekötött lakoma. Anonymousnál többször is szerepel, Ond, Ketel és Tarcal a Tarcal hegyén tart áldomást: “A három úr a hegy csúcsáról, ameddig csak a szem ellát, körös-körül megszemlélte a földet; kimondhatatlanul meg is szerette azt, és mindjárt azon a helyen, pogány szokás szerint, egy kövér lovat ölve le, nagy áldomást csapott“.

Árpád vezér is áldomást tart, amikor a követektől jó híreket kap: “Mikor ez Árpád vezérnek és főjobbágyainak értésükre esett, szerfölött megörültek. Pogány módra áldomást csaptak [..]. Árpád vezér és főemberei a vígságnak ilyen okáért az egész héten át ünnepet ülve lakmároztak, s majdnem minden nap megittasodtak”.

Az áldomás, áldás, áldozat és átok ugyanabból a szóból, az “áld”-ból ered. Az áld régen áldozatot jelentett, az átok pedig a régi kódexekben még “áldkoz”. Furcsa lehet, hogy az áldoz és áldkoz gyakorlatilag ugyanazt jelenti, míg az áldás és átok egymás ellentéte. Itt jelentésfejlődéssel állunk szemben, ami Pais Dezső elemzése szerint úgy alakult ki, hogy eredetileg az ember volt az, aki az Istennek áldott (áldozott), miközben “jót kívánt”, és csak utána alakult ki, hogy az Isten áld, tehát “jót ad”. A természetvallásokban viszont lehetséges a rossz szellemeknek is áldozni és valakinek “rosszat kívánni”, ez utóbbi lett az áldkoz, vagyis az átkoz.

Pais Dezső a fentieket kódexekből vett idézetekkel is bizonyítja, például a Jókai-kódexekben szerepel: “aldot vr yezus criftus.. mendennek alduan auagy yol monduan”, ami azt jelenti: “áldott úr Jézus Krisztus.. mindenkit megáldó avagy jót mondó”. Itt is láthatjuk, hogy az áldás (áldozat) akkor még nem feltétlenül jelentett jót, ezért szükséges volt odaírni, hogy ”jót mondó”, míg máshol a a “gonoszul mond” szerepel.

A lovasnomádoknál az áldozat a kapcsolat a látható és a szellemi világ, az élők és az ősök között. Milyen jó lett volna, ha ez a legfőbb szertartásunk – az áldomás – Árpád vezér idejéből megmarad! És bár én sem gondoltam volna, de valójában meg is maradt. Mit is szoktunk mondani a koccintás előtt, amikor rokonok vagy barátok találkoznak, és valaki pohárköszöntőt mond? “Isten - Isten!” Ezt pedig a néprajz áldomásivásnak hívja, ami a régi áldomás folytatólagos hagyománya.

Régen, amikor az aratómenet elvitte a gazdának az aratókoszorút, az megköszönte, és áldomást ittak. Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805) A borital mellett című versében szerepel, hogy “Szerencsen mindnyájan együtt ivogattak, Az áldomás közbe nagyot kurjantottak”, Mikszáthnál (1847-1910) pedig, hogy “Meg kell inni a viszontlátás áldomását”.

Hogy ez a magyar ősvallás eredeti szertartása, azt tudhatjuk a nevéből, a számos forrásból és abból is, hogy az Istent szólítja meg. A pohárköszöntő eleve az italáldozatból ered, de más európai népeknél az egészségre vagy boldogságra isznak (lásd az angol cheers, a lengyel na zdrowie, a francia santé, a német prost, a latin prosit stb.). A magyarok viszont az Istenre isznak.

Régen a magyaroknál nem volt koccintás (ami európai szokás), ehelyett a poharat körbeadták, az italból pedig vagy a tűzre, vagy az ég felé hajítottak felajánlásként, mint az uráli-altáji rokon népeknél. A Boldogasszonyra is ittak: Boldogasszony poharának nevezi a szegedvidéki nép azt az áldomást, melyet a fiatal anya avatása után az asszonyok tartani szoktak, és azt is, melyet ilyen alkalomkor eláldanak, vagyis kézről kézre adva az anyára, atyára, a keresztszülőkre stb. köszöntenek.

Ez tehát a mi ősrégi magyar szokásunk, ami még Árpád vezér idejéből maradt ránk, és aminek nagyon örültem, amikor megtaláltam. Eszembe juttatja a P. Mobil egyik számát, ami úgy kezdődik: “Azok a hegyek még ma is állnak. Azok a folyók még ma is futnak. Az a csillag még ma is mutatja az utat. Az a nép még ma is él.”

Az ősszimbólum magában egyesíti egy kultúra tér- és időszemléletét, valamint a létszemléletét.

A korábbi részekben láthattuk, hogyan kapcsolódik az időszemlélet az élet körforgásához, a térszemlélet pedig az élőnek tekintett természetes környezethez, ahol a lovasnomádok szent helyei voltak. Összehasonlítottuk továbbá a sámán és a szent, a sztyeppei és a mágikus kultúra emberideáljának létszemléletét. Az egyik a világot a jó és rossz harcának látja, a Biblia útmutatását követi, és erényes életre törekszik. A másik az ősöktől ráhagyott szellemi hagyományt követi, és az egyensúlyt akarja fenntartani a természeti szellemekkel telített világban.

Spengler szerint az ősszimbólum a legnagyobb erővel és tisztasággal a vallásban és a művészetekben jelenik meg. A művészet az, amelyen keresztül láthatjuk egy nép lelkét. A különböző nagy kultúrák legbelső lényegét más-más művészeti ágak képesek kifejezni a legjobban: az egyiptomiaknál ez az építészet, a görögöknél a szobrászat, a nyugatiaknál pedig a hangszeres zene. A régi magyar kultúra a népművészeten (népdal, néptánc) és a kézművességen keresztül fejezi ki magát. Ezen keresztül láthatjuk a magyar nép lelkét, és az alábbi képeken ott kell lennie az ősszimbólumnak is:

Mint láthatjuk, az összes tárgyon ugyanaz a szimbólum ismétlődik a csészétől és a tarsolytól kezdve a hajfonatkorongon és a szablyán át a karperecig és a lószerszámokig: egy virágminta. Ezt életfának, palmettának vagy a világfa virágának szokták nevezni. Szerintem az utóbbi a leghelyesebb, több okból is. Egyrészt a virágminta növénytanilag nem meghatározható – nem létezik ilyen virág –, ami azt erősíti, hogy a spirituális világot jelképezi; a szellemvilághoz tartozik, mint ahogy a hajfonatkorongokon lévő szellemállatok (táltosló, griff) is, amelyek a világfa virágaival összefonódva alakulnak, formálódnak.

Másrészt a különböző szimbólumoknál gyakran nem a konkrét jelkép a lényeges, hanem amire utal. A keresztnél például nem az a lényeges, hogy egy fából készült római kivégzőeszköz, hanem hogy Jézus kereszthalálára utal. A világfa virágánál is ez a lényeg: a természeti szellemekkel telített spirituális világot jelképezi, a samánisztikus természetvallást követő népek létszemléletét, ezért ezt tekinthetjük a magyarság ősszimbólumának.

Az, hogy a honfoglalók szinte minden használati tárgyán, viseletén, ruháján, fegyverein ez a szimbólum szerepel, az érzelmi azonosulást mutatja, a jelkép fontosságát a magyarok számára. Mint amikor valaki folyton a kedvenc együttese pólóját viseli, mert olyan sokat jelent számára.

A fentiek miatt, ha valaki a magyar ősvallás szellemi hagyományát szeretné követni, ennek – és saját magyarságának – kifejezésére aligha találhatna tökéletesebb szimbólumot.

Mivel a hagyomány és a tudás nem veszett el, nincs akadálya annak, hogy a magyar ősvallás újraéledjen. Mindössze egyetlen dologra van szükség: évi egyetlen rendezvényre, ami összefogja azokat, akik ezt a szellemi hagyományt szeretnék követni. A többi menni fog magától.

Egy nép eredeti természetvallását, művészetét és anyanyelvét ugyanúgy a kultúra részének szokták tekinteni. Szerintem ez nem fedi le teljesen a valóságot. A népdal hejgetésének, a néptánc hangos kiáltásainak a magyar ősvallással együtt van értelme. Az olyan kifejezéseknek, mint a háztűznéző, az áldomás, a révül vagy a megtáltosodik, a szellemi hagyomány ismeretében van értelme. A különböző művészetek, a szokások, a nyelv csak a kultúra különböző kifejezési formái, olyanok mint a végtagok. A magyar ősvallás a szív – az ősszimbólum tökéletes kifejezési formája –, ami pumpálja a vért – az életet – a végtagokba.

Wass Albert az alábbit mondja a kultúráról:

Ha az ősvallás újjáéled, a szív ismét dobogni kezd, ami a transzcendens erejével fogja megvédeni a kultúrát, és végső soron a teljes magyarságot. Adja Isten!

Hej!

(A szerző olvasónk.)

Az előző rész: Oswald Spengler és a magyar ősvallás 3/3. rész: ártó szellemek és állatok gazdaszellemei, létszemlélet