Az első részben már hivatkozott, teljes Al-Bakrí idézet az ősök tiszteletéről:

Az őskultusz nem csak nagy fejedelmek, hadvezérek, táltosok tiszteletéről szól, hanem az ősök hosszú láncolatáról az idők kezdetétől. Egy sintoista japán például tiszteli a saját közvetlen őseit, a klán ősét, nagy, történelmi elődöket, az első császárt mint a nép ősatyját, Amateraszu napistennőt (akinek a császár a leszármazottja), és a sor végén az első teremtő kamit.

Ha valaki nálunk ma követné az őskultuszt, az úgy nézne ki, hogy a család tiszteli az atyát. Az atya és a család tiszteli az atya közvetlen őseit több (hat-hét) generáción keresztül. Ezen túl tisztelik a nemzetség ősét (ha például valaki szabolcsi, akkor Szabolcs vezért), Árpád apánkat, Álmost, Attilát, Hunort és Magort, az ő atyjukat, Ménrótot, és az atyák ilyen sora megy fel egészen az égig, és az égi atyáig, aki maga az Isten. Az ősök és az Isten tisztelete tehát nem két teljesen különböző dolog. A közös ős tisztelete pedig a maga szintjén összefogja az adott családot, nagycsaládot, nemzetséget és népet.

Az alábbi idézet Ekkehard szerzetestől való a 11. század közepéről (Sankt Gallen-i történetek):

Ekkehard nem ismerte a magyar nyelvet, mint külső szemlélő leírta, amit látott. Azt már megállapítottuk, hogy a tengrizmus és az ősvallásunk egyistenhívő volt, de kinek a neveit kiálthatták akkor? Természetesen az ősökét, lehet, hogy éppen Árpád vagy Attila nevét, a borból egy keveset a javukra kiöntve. Hasonlít ez ahhoz, amikor a Thuróczi-krónikában Árpád vezér a Duna vizét ajánlja fel Istennek, és háromszor Istent kiáltanak. A régi magyarok szerették és tisztelték őseiket, de ezt a maguk módján fejezték ki. Nyoma sincs itt a keresztény ember jámbor leborulásának, vagy bűnbocsánatért esedezésnek. A végtelen eurázsiai sztyeppéről jövő, természethez közeli, vad és zabolátlan magyarok az egek felé kiáltoztak. Hogy ezt borozás közben, "nekihevülten" tették, éppen azt mutatja, hogy milyen sokat jelentettek az ősök számukra.

Az őskultusz más természetvallásnak is része, és az is, hogy az ember a saját elődeit több generáción át tiszteli. Kínában például 5-6 generáción át emlékeznek egy adott ősre emléktáblákon. Japánban egy rokonra még annak halála után száz évvel is megemlékeznek. Ha egy generáció 25 év, és az illető rokon 75 évet élt, akkor 175 év éppen hét generáció, ameddig rá emlékeznek. Ami az odinizmust illeti, az egyik skandináv rúnakövön¹ az alábbi szerepel:

Ha megszámoljuk, Hródmundr hat generációig tudta az őseit. A tengrizmusról tudjuk, hogy a hagyomány szerint hét generációt kell ismerni atyai ágon, ahogyan ezt a türkök és mongolok is tartják. De természetesen nem csak az előd nevét tudták, hanem azt is, hogy ki volt, mit csinált, milyen ember volt.

Az emberre talán nincs is semmi nagyobb hatással, mint az ősei. Amit valaki az édesapjától, nagyapjától hall, az egész életében vele marad, a példájuk, a szellemük akkor is irányt mutat, ha már nincsenek közöttünk. Az első két generáción túl én például csak egyetlen dédapámról tudom, hogy kulák volt, de ez is sokat jelent. Tudom, hogy szorgalmas parasztember volt, szerette a földet, a kommunisták meg elvették. Ez az egy ismeret is identitást ad az embernek, elhelyezi valahol a világban. Képzeljük el, ha ma minden fiatal tudna valamit arról az őséről, aki az első világháború idején élt, az idősebbek pedig a '48-as forradalom idején élt rokonukról is tudnának mesélni, és egy-két hős mindenkinek a családjában akadna. Vajon akkor is ugyanígy gondolkodna a mai társadalom a világ dolgairól?

A másik, de ugyanilyen fontos oldala ennek, hogy az adott emberre is hét generáción át fognak emlékezni. A szülők gyakran hangoztatják, hogy "szeretnék mindent megadni a gyermekemnek", de ez valahogy mindig az anyagi dimenzióban valósul meg. Jobb esetben segítséget jelent a lakáshoz jutáshoz, rosszabb esetben státuszszimbólumokat, mint az okostelefon és a márkás cipő. Az anyagi segítségnyújtás azonban az első vagy a második generációnál véget ér. A sztyeppe néphite szerint, miután az ember a túlvilágra költözött, védőszellemként továbbra is jelen van a család életében. A második generáción túl az anyagi támogatást, a fizikai védelmet felváltja a szellemi, de hogy ezt valaki el tudja látni, ahhoz olyan életet kell élnie, hogy arra méltó legyen. Nem számít itt már a felhalmozott vagyon, az anyagi szemlélet helyébe a tettek, a karakter, a becsület lépnek, amiről az ükunokák és azok dédunokái egykoron majd megemlékeznek, példát vesznek, és amiből erőt tudnak meríteni.

Az őskultuszban olyan szellemi erő és olyan megtartóerő rejtőzik, amely szembemegy a modern kor hamis üzenetével. Ez az üzenet úgy hangzik, hogy a szüleid már nem értik ezt a világot, ők még maradiak, egy másik szemléletben nőttek fel, ezért hallgass inkább az influenszerekre, a sztárokra, megmondóemberekre. Vagyis megpróbálnak elszakítani az első generációtól. Ezzel szemben, ha egy mai fiatal nagyszülei hetedíziglen tudják az elődeiket, az hozzá képest kilenc generáció. Vagyis olyan ősökről tudnának mesélni, akik még valamikor az ezerhétszázas évek végén születtek. Mi ez, ha nem lázadás a modern világ ellen?

(A szerző olvasónk.)

Hivatkozás:¹ Svédország, Hälsingland, Malsta

Az előző rész: A magyarok ősvallása II.