A szerző által megfogalmazott alapkérdés az, hogy a jelenkori világpolitikai paradigmaváltás korszakában a nemzeti radikális Jobbiknak határozott és egyértelmű külpolitikai stratégiát kell megfogalmaznia és képviselnie, amennyiben a napjainkban zajló földrengésszerű globális nagyhatalmi átrendeződésnek nem akar hazánk a vesztese lenni. Nos, az általam nagyra becsült szerző problémafelvetését kissé módosítva fogalmaznám meg. A mai rendkívül törékeny és kiszámíthatatlan világ- és belpolitikai helyzetben felelősen mérlegelve még az is prognosztizálhatatlan, hogy mi lenne akkor, ha ez év tavaszán lennének a parlamenti választások, melyik politikai erő alakíthatna akkor kormányt. A realitásoktól közelítve a kérdéshez, egy dolog bizonyosnak látszik: a Jobbik, de más párt sem fog 2014-ben abszolút többséget szerezni az országgyűlési voksolásokon. A jelenleg kormányzó koalíció pártjai rég elveszítették ugyan kétharmados többségüket, ettől függetlenül bőven vannak még tartalékaik, s a kellő társadalomlélektani helyzetben előhozakodnak majd valamiféle általános közérzetjavító intézkedéscsomaggal. Ugyanígy nagy hiba és önáltatás volna a volt kommunista párt két mai jogutódját, az MSZP-t és a Demokratikus Koalíciót leírnunk. Nagyon is a realitások világában mozog az a feltevésünk, hogy 2014-ben mind az ún. mérsékelt jobboldal (Fidesz-KDNP), mind az ún. balliberális blokk (MSZP-DK-LMP) relatív többség közeli eredményt ér majd el – amennyiben a Fidesz eddigi politikáját folytatja, jó esély mutatkozik arra, hogy a relatív többséget ez a blokk szerzi majd meg –, s a kettő között lesz a mérleg nyelveként a radikális jobboldali Jobbik. S ez igen érdekes belpolitikai és kormányalakítási szituációt fog eredményezni. Színt kell vallania a Fidesznek: az 1990 óta lebegtetett ún. nagykoalíciót választja-e, vagy a Jobbikkal alakítja meg az új kabinetet a parlamenti többség és a kormányképesség érdekében. Amennyiben Orbánék ezt az utóbbi verziót választják, értelemszerűen lehetőség nyílik arra, hogy – kompromisszumok megkötése árán – a Jobbik mind bel-, mind külpolitikai, mind kulturális, oktatási és nemzetvédelmi programjából okos taktikával a lehető legtöbbet valóra váltson. A dolgok koalíciókényszeres logikájából adódóan azonban egy tiszta, originális külpolitikai programot nem tud majd érvényre juttatni, állandó egyeztetésekre és komoly belső harcokra kényszerül majd a Fidesszel, ami már csak azért is problematikus lesz, mert a Fideszben van egy domináns euroatlantista diplomáciai vonal, amely nem tudja vagy nem akarja, netán nem ismerheti fel, hogy Magyarország sorsát egy haldoklófélben lévő impérium sorsához köti, miként e sorok szerzője egyik korábbi tanulmányában ezzel a kérdéskörrel részletesen is foglalkozott már.

Tarnóczy Szabolcs írásában kitér a múltban nemzetünket sújtó nagy dilemmára, illetve átokra: folytonosan választanunk kellett Kelet és Nyugat között, s ennek kapcsán oly gyakran vetődött fel – a mindenkori világpolitikai helyzet függvényében – a totális konfrontáció vagy a szervilis behódolás kínzó problémája már Szent István óta. Itt helyszűke miatt annyit jegyezzünk meg a Koppány-Szent István konfliktusról, hogy mai közbeszédünkben és irodalmi alkotásaink többségében e két nagy formátumú államférfinak már édeskevés köze van a valós, történeti Koppányhoz és Istvánhoz. Valójában szimbólumokká lettek, kiragadva őket a történelmi időből és konstellációból: eszerint Koppány volna a jogszerűség, a pogányság és a nemzeti érdek, valamint önállóság dicső, tragikus képviselője, ellenben István a haszonelvű, idegen érdekeket képviselő báb és bitorló. E jelképi viszonyrendszerben tehát általános és örök alapértékek képviselőivé lesznek: jónak-rossznak, függetlenségnek-szolgaságnak, szabadságnak-rabságnak a megtestesítőivé. Ez így nagyon tetszetősen hangzik, csak egy baj van e teóriával, nevezetesen az, hogy történelmileg hamis, egyáltalán nem igaz. Egészen konkrétan: az az állítás, miszerint 997-ben a háború Szent István németjei és Koppány magyarjai között folyt, a pannonhalmi alapítólevél 12. századi megtoldójától származik, aki a három német vezérnév olvastán – tudniillik István seregének fővezérei a Gizellával érkezett Hont, Pázmány és Vecellin sváb lovagok voltak, akik egyébként megmagyarosodtak, egyikük nevét egy, a szlovákok által 1918-ban csaknem teljes egészében elorzott vármegye neve is viseli – jutott erre a következtetésre. Valójában Szent István seregének zöme is ugyanúgy magyar, besenyő és kabar harcosokból állt, mint Koppányé, ezt bizonyítják a Somogy megyében csoportokat alkotó törzsi helynevek is.

Ami pedig későbbi, Árpád-házi, Anjou-dinasztiabeli, sőt ún. vegyesházi királyaink (Anjou, Luxemburg, Jagelló, Hunyadi) kori külpolitikánkat illeti, egyértelműen megállapítható, hogy – egy-két kivételtől, például a tatárjárástól eltekintve – egészen az oszmán-török hatalom feltűnéséig, tehát hozzávetőlegesen 1400 tájáig, a térségben a Magyar Királyság folytatott expanzív, hódító, dinamikus, aktív külpolitikát, de, miként az közismert,még Hunyadi János és Mátyás (1458-1490) is vezetett nem egy alkalommal mélyen a Török Birodalom balkáni területeire, Bulgáriába, Szerbiába és Boszniába is zsákmányszerző, megtorló és hódító hadjáratokat.

Ami Magyarország külpolitikai aktivitásának és mozgásterének gyökeres megváltozását eredményezte, az a Habsburg Birodalomba történő bekerülése volt 1526-ban, I. Ferdinánd (1526-1564) magyar királlyá választásával. Egyébként ami a Habsburgok magyarországi trónigényével kapcsolatban feltétlenül elmondandó – eltekintve most I. Albert (1438-1439) és az Erkel Ferenc klasszikus operájából is ismert V. László (1453-1457) kérészéletű regnálásától –, az az a tény, hogy államközi szerződéseken nyugodott. Mátyás király a Szent Korona visszaszerzése érdekében kötötte I. Habsburg Frigyessel (1440-1493) a bécsújhelyi szerződést, amelyben elismerte – a Szent Koronáért fizetendő 80 ezer arany lerovása mellett – a Habsburg dinasztia trónöröklési jogát, majd ezt a megállapodást 1492-ben és 1515-ben a Jagellók is megújították.

Mivel a kérdéssel már több tanulmányomban is részletesen foglalkoztam (itt, itt és itt), ezúttal csupán érintőlegesen térnék ki rá, miszerint a Habsburg Birodalomba történő „felvételét” a magyar nemesi elit is akarta és kérte az oszmán félhold fenyegetésének árnyékában. Ennek abszolút reálpolitikai okai voltak, s a 15-16. századi elitünk racionális, józan, világos geostratégiai helyzetmegítéléséről tesz tanúbizonyságot. Ugyanis már a 15. század közepén egyértelmű diplomáciai és katonai tény volt, hogy a rövidesen bekövetkező nagy Duna-völgyi katonai és politikai konfrontációban Magyarország demográfiai, gazdasági és katonai ereje elégtelen lesz az Oszmán Birodalommal szemben. Éppen ezért elitünk különböző, Magyarországot, Ausztriát, Csehországot és Lengyelországot magában foglaló perszonáluniós államszövetségek létrehozásával próbálkozott saját jól felfogott érdekében, például a Jagellók (1440-1444) vezetésével, majd Habsburg (1440-1457) védnökség alatt.

(Az évszámok nem elírás miatt esnek részben egybe, hanem azon ok folytán, hogy 1440-ben kettős királyválasztás történt, a nemesség többsége a négy év múlva Várnánál hősi halált halt I. Ulászlóra adta voksát, egy kisebb bárói csoport pedig az újszülött V. Lászlóra, akinek számára az anyja, Erzsébet királyné krimibe illő módon ellopatta udvarhölgyével, Kottanerné Wolfram Ilonával Visegrádról a Szent Koronát, ezért kell azt majd Mátyás királynak – miként fentebb már utaltunk rá – 1463-ban visszaváltania. A szerencsétlen sorsú V. Lászlónak – Hunyadi László meggyilkolása miatt – a Hunyadi-párt országos felkelése következtében másik királyságába, Csehországba kellett menekülnie, ott azonban a cseh „nemzeti párt” feje, Podjebrád György sem kért uralmából, ezért nemes egyszerűséggel – miként azt Arany nevezetes balladájából is tudhatjuk – megölette a még csak 17 éves ifjút. A sors különös fintora, hogy ma Prágában, a Hradzsinban néhány lépés távolságra alusszák örök álmukat).

Egy közép-európai birodalom megalapítása volt a célja a Hunyadiak uralma alatt Mátyásnak is, ezért indított háborút Csehország ellen (1468-1478), majd támadta meg Ausztriát is több alkalommal, s ezért „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára” végül 1485-ben. De ez a „közép-európai unió” létrehozására irányuló szándék motiválta korabeli elitünket, amikor a Jagellókat (1490-1526) ültette másodszor is a magyar trónra. Végül azonban nem a Jagellók, nem a Hunyadiak, hanem a Habsburgok teremtették meg azt a közép-európai államalakulatot, amely 1918-g állott fenn, s amelynek Magyarország is oszlopos tagállama volt – nem úgy, miként a mai Uniónak, tehetjük hozzá.

Ami a Habsburg-monarchiában eltöltött 400 évet illeti, e sorok szerzője nem osztja teljes mértékben Tarnóczy Szabolcs álláspontját. E történeti periódust indokolt mindenképpen két fő történeti korszakra tagolni, nevezetesen az 1526-tól 1699/1711-ig terjedőre, valamint az ezt követő 1711-1918 közötti időszakra. Az első szakasz a török-Habsburg háborúk, valamint a magyar rendi-függetlenségi harcok korszaka, a második a konszolidációé, illetve a modernizációé, ezzel együtt a modern nacionalizmusok kialakulásának és konfrontációjának érája.

Az első történeti periódus fejleményeivel, a magyar külpolitika és érdekérvényesítés kérdésének összetett problémájával is számos írásában foglalkozott már e sorok szerzője itt, a Kuruc.info hasábjain (itt, itt és itt),ezért ezúttal csak a vitatémánkhoz kapcsolódó alapkérdésre térne ki. Voltaképpen más geopolitikai helyzetben volt a királyi Magyarország és megint másban Erdély az ország három részre szakítottságának másfél évszázada alatt. A Kárpátok hatalmas hegykoszorúi által övezett fejedelemség ugyanis kívül esett a Porta fő terjeszkedési és hódítási irányán, ezért sem vált szükségessé katonai megszállása, a felszabaduló emberi és anyagi erőforrásokat így fel lehetett használni a hatalmas birodalom más végvidékein. Ettől függetlenül persze a szultánok megkövetelték a lojalitást és az egyre emelkedő adó pontos megfizetését, így nem néztek el semmiféle önálló külpolitikai irányvonal megvalósítására tett kísérletet, miként azt Erdély történelmének tragikus 1599-1604, illetve 1657-1662 közötti fejezete is mutatja. Ez utóbbi négy esztendő rendre visszatérő bosszúhadjáratai idézték elő egyébiránt az erdélyi magyarság demográfiai katasztrófáját, mutatva a totális konfrontáció politikájának kudarcát és utólag is igazolva Bethlen és I. Rákóczi György bölcs, kompromisszumos külpolitikai vonalvezetését. 1657 és 1662 között ugyanis a török-tatár terrorhadjáratok úgy megtizedelték a főként a folyóvölgyekben és alacsonyabb dombvidékeken élő magyar etnikumot, hogy elveszítette a 17. század közepéig élvezett többségét Erdélyben, s a 18. századtól már egyre erősödő román dominanciáról beszélhetünk, legalábbis a falvakban és kisebb településeken.

Ami pedig a Habsburg-uralom alatt álló királyi országrész nemzetközi mozgásterét és katonai-diplomáciai lehetőségeit illeti, gyarmati függőségről a legkevésbé sem lehet beszélni. A magyar országi elit – a Rákóczi-szabadságharc kivételével – az Erdélyből kiinduló, 1604 és 1711 között zajló rendi-függetlenségi harcok eredményeképpen igen tág határok között tudta biztosítani privilégiumait, érdekérvényesítő lehetőségeit, ellentétben például az osztrák és cseh rendekkel. A külpolitika alakítására pedig nem valamiféle ab ovo magyarellenességből adódóan volt kevesebb befolyása, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy a korszak egész Nyugat- Európában az abszolutizmus politikájának ideje volt, s Bécsben a Titkos Tanácsban és egyéb központi birodalmi kormányszervekben az uralkodó megbízható arisztokrata kegyencei ültek, ez a főnemesség pedig – mai szóhasználattal de a maitól sokban eltérő jelentéssel – egy kozmopolita jellegű társadalmi képződmény volt. Egyszóval: a korabeli Európa más országaival összevetve a magyar nemesség igencsak széleskörű rendi szabadságjogokkal rendelkezett.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

(Folytatjuk)