Láss csodát, az udvaron úgy tetszett, hogy ebből az épületből hamarosan kacsalábon forgó palota lesz, és itt aztán igencsak érdemes az ember fiának betegnek lenni. Persze mondanom sem kell, hogy a felújítás egyáltalán nem illik a régi épület stílusához, és újra az történik, mint számtalanszor már ebben a városban, hogy modern jelleget adunk egy olyan épületnek, melyet igazából műemlékként kellene megőriznünk és nem pedig bohócot csinálni Jézuskából, ahogy tartja a mondás.

No mindegy, én tovább ballagtam, fel az emeletre, és végül rátaláltam a reumatológia osztályra, ahol senki nem várakozott a folyosón, egymagam voltam, így aztán nagy reményekkel telítetten lekuporodtam a székre, szorongatván beutaló cetlimet, mondván magamnak, hogy mindjárt sorra is kerülök.

Türelemmel és csendben várakoztam talán olyan fertályórát, amikor egyszer csak föltárul az ajtó, kilép a nővérke, meglát engem, a férfiembert, és beleüvölt a folyosó csendjébe, nevén szólítva egy női beteget. Az pedig, kérem, akkor és ott bizony igencsak hiányzott, de mondhatnánk úgy is, hogy beteget jelentett, vagy nagyon jól elbújt, mert nem akaródzott neki előjönni sehonnan sem.

Én ebből bizony bátorságot merítettem, és odamentem a nővérkéhez, elmondtam neki, hogy én is a reumatológiára jöttem, és szeretnék egy vizsgálatot. Abban a pillanatban felszisszent a nővérke, és rám förmedt, hogy be vagyok-é jelentkezve?! Hát, válaszoltam szégyenlősen, hogy én bizony nem, de akkor talán most élek a lehetőséggel, megragadom az alkalmat, és bejelentkezem, mondtam kissé nagyobb bátorsággal. Hohó! De hiszen ez nem úgy van! - jött a gyors nemleges válasz. Merthogy ki van írva az ajtóra, hogy mikor lehet bejelentkezni!

Türelmem selyemfonala akkor szakadt el úgy Istenigazából. Hiszen senki nincs jelenleg rajtam kívül! Hiszen két orvos rendel! Hiszen nem véletlenül jöttem ide, hanem mert orvosom küldött, tehát nyilván van valami bajom! Hiszen fizetem az egészségügyi ellátást minden egyes hónapban, és mondjuk ötévente, de meglehet, hogy még annál is ritkábban meglátogatok egy szakorvost, persze azt is csak olyankor, amikor már valóban nincs más kiutam!

És ráadásul, holott rajtam kívül egy lélek sincs, nemhogy nem mehetek most be rendelésre, mert nem jelentkeztem be előre, de még bejelentkezni sem tudok most, hanem olvassam el, amint az írva található nem a János evangéliumában, hanem a rendelő ajtaján, hogy mikor is lehet, vagy szabad nekem bejelentkezni, azaz időpontot kérni.

De eleve már a bejelentkezést is teljesen mihasznának tartom, az is egy fölösleges megalázása és lekicsinylése az amúgy is beteg embernek, hiszen valahányszor előre időpontot kér, szerencsés esetben is legalább egy órát kell várakoznia az időpont lejárta után.

Mondanom sem kell, hogy dörmögéseim tömkelege után, melyeket igencsak világosan és jól érthetően megejtettem, sarkon fordultam, és otthagytam őket, mint Szent Pál az oláhokat. Mármint a nővérkét, a doktorokat, akik éppen mindketten munkaidejükben - gondolom - ráérősen ücsörögtek, elbeszélgettek, és örültek annak, hogy nincs „munka”, majd csak eltelik valahogy ez a mai nap is.

Hát ezt a kórházat „mentették” meg, kedves vásárhelyiek. Ezért fizetik az egészségügyi ellátást. Hogy legyen kiírva, hogy mikor lehet bejelentkezni! Majd aztán még netán, ha már megtörtént a „gyönyörű” felújítás, az legyen kiírva, hogy ha betegnek tetszik lenni, netán meghalni tetszett, akkor már bizony tilos a bejelentkezés ilyen „csodaszép” helyre!

Hazafelé menet megfordult a fejemben, hogy ennél még a kupleráj is jobb, hiszen az meglehet, hogy amoda is be kell jelentkezni, de ha mondjuk csak betéved oda az ember, és van „üres” hely, legalább szívesen várják és kiszolgálják. És ráadásul még fizetni is csak utólag kell, miután jólesett neki, és nem zsebelik ki évekkel, hónapokkal előre.

Ha még nem elég világos mindenki számára, akkor ez a kórház nem a rendeltetését, a valós célját szolgálja, hanem lassan színes betűkkel rá lehetne írni, hogy „pályázat, pályázatok hátán pénzfaragó, ha úgy tetszik, pénzszaporító intézmény”. És ugye elhiszik nekem, hogy a beömlő pénzt nem a betegek zsebébe faragják? De ha nem hiszik, járjanak utána...

Kovács Sándor, 2013. december 11.