Csütörtöktől az ország huszonkilenc mozijában játsszák a februárban meggyilkolt román válogatott kézilabdásnak, Marian Cozmának emléket állító filmet. A Szíven szúrt ország veszprémi bemutatójára közel négyezer ember ment el a helyi Arénába.
Riporterek hosszú sora vár a bejáratnál Petre Cozmára, az áldozat édesapjára, aki mindenkinek elmondja: a fia férfiként, küzdelemben halt meg, és csak úgy tudták legyőzni, hogy aljas módon, hátulról szúrták meg. Odabent már hatalmas a tömeg — a vetítővászonnal szembeni karéj teljesen megtelt, és kétoldalt is alig van szabad hely. A küzdőtér most székekkel van tele, az első sorokban a csapat játékosai, vezetői és családtagjaik ülnek. Kovács Kokó István lép a mikrofonhoz. Ebben az országban bármi megtörténhet? — teszi fel a kérdést, majd elindul a vetítés.
A közönség döbbent csendben nézi a színészek által újrajátszott verekedést, az előttem ülő játékosok válla néha megrázkódik a felszakadó fájdalomtól. Amikor az egyik gyanúsított védőügyvédje arról kezd beszélni a kamera előtt, hogy védence legfeljebb négy-öt évnyi büntetést kaphat, felhördülnek a nézők, majd hatalmas sípszóval és füttyel fogadják Mohácsi Viktória liberális európai parlamenti képviselőt, aki arról beszél: Cozma feltehetőleg cigányozott, azért tört ki a verekedés. Bárándy Péter ügyvéd tapsot kap akkor, amikor arról beszél: nem szabad elhallgatni azt sem, hogy a sem Istent, sem törvényt nem ismerő bűnözői réteg jelentős része roma származású. (Kuruc.info: Hoppá!)
A vetítés végén percekig állva tapsol a tömeg. Gyászoljunk, de ne feledjünk, mondja ki a végszót Kokó, és arra kér mindenkit, hogy vigyázzanak egymásra és vigyázzanak az országunkra. A bemutató után Petre Cozma a játékosok gyűrűjében egy romániai szokásról beszél: a temetés után fél évvel rendeznek egy pománát, vagyis az elhunytra emlékező szertartást, és erre szívesen látja fia egykori játékostársait. Mocsai Lajos, a csapat vezetőedzője erre válaszul arról beszél: a gyilkosság után alakult egy civil kezdeményezés, amelynek kuratóriumát ővezeti, és döntést hoztak: a gyilkosság egyéves évfordulóján emlékművet avatnak, melyet Mihály Gábor erdélyi származású, budapesti szobrászművész készít.
Illyés Ferencet, a csapat és a magyar válogatott átlövőjét láthatóan megviselte a film: felszakadtak az épp csak behegedt sebek. A fiatal sportoló nyáron külföldre igazol. Sajnálja itt hagyni ezt az erős közösségé kovácsolódott csapatot, de azt reméli, hogy a távozás talán segít feldolgozni a traumát. A kapcsolat azonban nem szakad meg: mivel beszél románul, az elhunyt sporttársa édesapjával rendszeresen beszél telefonon.
Hazaindulás előtt megkérdezem Debreczenyi Jánost, Veszprém polgármesterét, hogy mit gondol, megismétlődhetne-e akár ma is a tragédia? A város vezetője úgy véli, hogy nem: a gyilkosság fölrázta a magyar társadalmat, többséget és kisebbséget egyaránt. Rá kellett döbbennünk — mondja —, túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy egymás ellen háborút vívjunk. A gyűlölködés, az egymásra mutogatás nem vezet sehová.
(MN; mivel hivatalosan még nem érhető el online, saját szkennelés)
Riporterek hosszú sora vár a bejáratnál Petre Cozmára, az áldozat édesapjára, aki mindenkinek elmondja: a fia férfiként, küzdelemben halt meg, és csak úgy tudták legyőzni, hogy aljas módon, hátulról szúrták meg. Odabent már hatalmas a tömeg — a vetítővászonnal szembeni karéj teljesen megtelt, és kétoldalt is alig van szabad hely. A küzdőtér most székekkel van tele, az első sorokban a csapat játékosai, vezetői és családtagjaik ülnek. Kovács Kokó István lép a mikrofonhoz. Ebben az országban bármi megtörténhet? — teszi fel a kérdést, majd elindul a vetítés.
A közönség döbbent csendben nézi a színészek által újrajátszott verekedést, az előttem ülő játékosok válla néha megrázkódik a felszakadó fájdalomtól. Amikor az egyik gyanúsított védőügyvédje arról kezd beszélni a kamera előtt, hogy védence legfeljebb négy-öt évnyi büntetést kaphat, felhördülnek a nézők, majd hatalmas sípszóval és füttyel fogadják Mohácsi Viktória liberális európai parlamenti képviselőt, aki arról beszél: Cozma feltehetőleg cigányozott, azért tört ki a verekedés. Bárándy Péter ügyvéd tapsot kap akkor, amikor arról beszél: nem szabad elhallgatni azt sem, hogy a sem Istent, sem törvényt nem ismerő bűnözői réteg jelentős része roma származású. (Kuruc.info: Hoppá!)
A vetítés végén percekig állva tapsol a tömeg. Gyászoljunk, de ne feledjünk, mondja ki a végszót Kokó, és arra kér mindenkit, hogy vigyázzanak egymásra és vigyázzanak az országunkra. A bemutató után Petre Cozma a játékosok gyűrűjében egy romániai szokásról beszél: a temetés után fél évvel rendeznek egy pománát, vagyis az elhunytra emlékező szertartást, és erre szívesen látja fia egykori játékostársait. Mocsai Lajos, a csapat vezetőedzője erre válaszul arról beszél: a gyilkosság után alakult egy civil kezdeményezés, amelynek kuratóriumát ővezeti, és döntést hoztak: a gyilkosság egyéves évfordulóján emlékművet avatnak, melyet Mihály Gábor erdélyi származású, budapesti szobrászművész készít.
Illyés Ferencet, a csapat és a magyar válogatott átlövőjét láthatóan megviselte a film: felszakadtak az épp csak behegedt sebek. A fiatal sportoló nyáron külföldre igazol. Sajnálja itt hagyni ezt az erős közösségé kovácsolódott csapatot, de azt reméli, hogy a távozás talán segít feldolgozni a traumát. A kapcsolat azonban nem szakad meg: mivel beszél románul, az elhunyt sporttársa édesapjával rendszeresen beszél telefonon.
Hazaindulás előtt megkérdezem Debreczenyi Jánost, Veszprém polgármesterét, hogy mit gondol, megismétlődhetne-e akár ma is a tragédia? A város vezetője úgy véli, hogy nem: a gyilkosság fölrázta a magyar társadalmat, többséget és kisebbséget egyaránt. Rá kellett döbbennünk — mondja —, túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy egymás ellen háborút vívjunk. A gyűlölködés, az egymásra mutogatás nem vezet sehová.
(MN; mivel hivatalosan még nem érhető el online, saját szkennelés)
