A történelem legelső haditengerészeti radarja a Kriegsmarine által alkalmazott Seetakt volt. A különböző források szerint a rendszert 37-ben vagy 38-ban már rendszeresítették. Hatósugara 20 kilométer volt. Hadműveleti területen legelőször a spanyol polgárháborúban használták. A hasznát elsősorban az éjszakai navigációban látták, vagyis el tudták vele kerülni az ütközést más hajókkal, illetve a partra futást. Ennek a technológiának jelentős szerepe volt a Graf Spee hadihajó 1939-es műveleteiben.

Az angol haditengerészet 1940-ben kezdett hajófedélzeti radarokat alkalmazni.

A Kriegsmarine radarjainak a kutatását a mai napig nehezíti, hogy a Kriegsmarine az ellenséges hírszerzés összezavarására szándékosan többféle módon jelölte a radarjait. Ez a mai napig nehezíti a történeti kutatásokat, mivel a különböző könyvekben és egyéb forrásokban ugyanazokat a radarokat különböző nevekkel jelölik. Az ellenséges hírszerzés megtévesztésére a radart kezdetben deciméter-telegráfnak hívták, hogy a neve ne utaljon a funkciójára. A Kriegsmarine-ra amúgy jellemző volt, hogy a Wehrmacht más ágaihoz képest jóval titkolózóbb volt.

A Kriegsmarine a világháború folyamán arra jött rá, hogy egy radar nem csak azt jelentheti, hogy egy hajó érzékelhet vele ellenséges hajókat, hanem azt is, hogy a kisugárzott radarhullámok révén egy hajót be lehet mérni egy besugárzásjelzővel. Ezért a Kriegsmarine arra használta a britek nagymértékű radarhasználatát, hogy besugárzásjelzőkkel bemérjék az ellenséges hajókat. Ennek megvolt az az előnye, hogy a besugárzásjelzők előbb vették észre az ellenséges hajókat, mint azok a radarok effektív hatósugarán belül kerültek, ami megakadályozhatta a meglepetéseket. Ezért a Kriegsmarine számos besugárzásjelzőt fejlesztett ki a világháború folyamán, amiket kisebb és nagyobb hajókon is alkalmaztak. A taktikai előnyök mellett ezt egyszerűbb volt kifejleszteni, mint egy radart.

A világháborúk idején a német és a más haditengerészetek közötti egyik technológiai eltérés a háromcsavaros meghajtás volt. A világháborúk idején a legtöbb haditengerészet négycsavaros meghajtást alkalmazott a csatahajóin. A háromcsavaros és a négycsavaros meghatásnak is megvannak az előnyei egymáshoz képest.

A német hajókon alkalmazott meghajtásnak alapvetően az volt az egyik fő előnye a négycsavaroshoz képest, hogy csökkentette a hajó vízkiszorítását. Egy másik előnyös tényező az volt, hogy három nagyobb teljesítményű gőzturbina kevesebbe került, mint négy kisebb teljesítményű, és emellett helyet és tömeget takarított meg a hajón. 3 turbinát ráadásul egyszerűbb volt elhelyezni, mint 4-et, ami hatékonyabb belső elosztáshoz vezetett.

A 3 csavaros meghajtásnak vannak hátrányai is, de a kisebb vízkiszorítás jelentős érv mellette. A források között található egy cikk, ami részletesebben kifejti a témát. Egyes szerzők ezt inkább a német hadihajók hátrányának tartják, vagyis a témáról megoszlottak a vélemények.

Az alábbi táblázat az Atlanti-óceán fő haditengerészeteinek modern csatahajóit hasonlítja össze a mobilitás szempontjából. A táblázatból az látszik, hogy a Kriegsmarine modern csatahajói egyértelműen gyorsabbak és nagyobb hatósugarúak voltak a brit haditengerészet hajóinál. Emiatt a német csatahajók a világháború folyamán többször is elkerülhették az előnytelen összecsapásokat (pl: a Scharnhorst és a Gneisenau portyája 1941-ben).

A modern francia és német csatahajók azért is voltak gyorsak, mivel a két világháború közötti időszakban a francia és a német haditengerészet között fegyverkezési verseny volt. Ez hadtörténészek szerint a német Deutschland osztályú hajókkal kezdődött a 30-as évek elején, amire a franciák a Dunkerque osztállyal válaszoltak. Az új francia hajókra a német reakció pedig a Scharnhorst osztály volt.

A francia flottát a világháború elején nagyon modernnek tartották, viszont megkérdőjelezhető, hogy ez bölcs befektetés volt-e a franciák számára, ugyanis közben a német harckocsik elfoglalták Párizst. Vagyis a francia haderőnek az az ága volt a legmodernebb, aminek nem sok hasznát vették a német szárazföldi haderő által nyújtott fenyegetés elhárítására.

Az amerikai csatahajóknak volt a legnagyobb hatósugaruk, mivel azokat úgy tervezték, hogy át tudjanak kelni a Csendes-óceánon, ami a bolygó legnagyobb víztömege. Az amerikai haditengerészet a háború előtt még inkább a lassabb, de nagyobb tűzerejű és páncélvédettségű csatahajókat preferálta, amely preferenciákat az Iowa osztálynál felcserélték.

A német csatahajóknál az osztályonkénti két érték azért volt, mivel nem csak az osztályok között, hanem az osztályokon belül is voltak eltérések, például a Tirpitz erősebb gépeket kapott, mint a Bismarck.

(Olvasónktól)

Korábban írtuk: A Kriegsmarine technológiája és módszerei, III. rész

http://www.radarworld.org/germany2.html
http://www.s-boot.net/englisch/sboats-kriegsmarine-armament.html
http://www.kbismarck.com/propulsioni.html
http://www.navweaps.com/index_tech/tech-036.php
https://www.scharnhorst-class.dk/technicallayout/generaldetails.html
http://www.bismarck-class.dk/technicallayout/generaldetails.html
http://www.deutschland-class.dk/technicallayout/generaldetails.html
http://www.kbismarck.com/genedata.html
https://en.wikipedia.org/wiki/French_battleship_Dunkerque
https://en.wikipedia.org/wiki/HMS_Queen_Elizabeth_(1913)