- Visszaemlékezésem természetesen nagyon szubjektív és személyes jellegű lesz. Az akkori ellenforradalmi lázadás életem egyik nagy fordulópontja és katartikus élménye volt, ezért nem tudok, és nem is akarok hűvösen tárgyilagos maradni az akkori események megítélésében. Az előzményekről és magukról a Kossuth téri eseményekről 2007-ben írtam egy átfogó kötetet Polgárháború címmel. Remélem, a történelem egyszer majd reális és elfogulatlan ítéletet mond ezekről a felemelően szép, tiszta, de egyben ellentmondásos és tragikus hónapokról.

A 2006-os év sok szempontból különös jelentőséget és hangulatot hordozott. Az eljövendő őszi események már idejekorán előrevetítették baljós árnyaikat. Az év első napjaiban - még mint Jobbik-alelnök -, felháborodottan adtam át a Sándor-palotában Sólyom László köztársasági elnöknek egy vérrel átitatott, rongyos magyar lobogót, mivel újévi ünnepi beszéde alatt „elfelejtette” kitenni irodájába a nemzeti trikolórt. A 2002-es választási vereséget és a hídblokádot követő utcai megmozdulások fiatal hőseinek vérével megszentelt zászló szimbolikus erejével bántóan hiányzó magyarságtudatára kívántam figyelmeztetni az elnököt. Azután sorscsapásként jött a tavaszi képviselőválasztási vereség, amely ismételten rámutatott a betegesen centralizált és hatalommániás orbánizmus gyengeségeire. Három év irtózatos emberi áldozatvállalása a Jobbiknak sem hozott politikai sikert és áttörést. A nyár folyamán fásultan és bénultan szemléltük az egyre arrogánsabb szocionista maffia tomboló tivornyáját. Aztán jött augusztus 20-a, amely egyfajta égi jelként és ítéletként lecsapott a védtelen országra. Tehetetlenség, menekülés, pánik, vér, könny és szerencsétlen áldozatok sokasága szerteszét Budapest utcáin. Aztán kisütött a nap, szép és meleg ősz közelgett, senki sem gondolt a vihar utáni csendben a hamarosan bekövetkező drámai ég- és földindulásra.

- Az élet sok furcsaságot produkál, s ma már biztosan tudom és hiszem, hogy az ember életében nincsenek véletlenek. Késő őszi, meleg délután volt akkor, amikor áthajtottunk a Margit hídon. A hírek és hírügynökségek egymást követően rideg és nyers tényként közölték Gyurcsány kiszivárogtatott őszödi beszédét. Furcsán csendes, hallgatag és szótlan volt a város, az autórádióból kitüremkedő gyalázatos mondatok engem is mellbe vágtak. Nem akartam hinni a fülemnek: „hazudtunk éjjel és nappal”, „kurva, rühes ország”, „elkúrtuk”. Egy elmebeteg miniszterelnök arrogáns és pökhendi szavai dübörögtek az agyamban. Elöntött a forróság. Lehajtottam az ablakot, és a Parlament irányába egyre több sietős embert pillantottam meg. Lekanyarodtunk a Fehér háznál, és a tömeg egyre nagyobb és sűrűbb lett. A Kossuth téren már több száz idegesen vitatkozó és szitkozódó ember gyülekezett. Bementem a térre, ahol sok ismerőssel találkoztam, közöttük ott volt Takács András, a Szabad Magyarországért Mozgalom elnöke, akit még a Földvédő Mozgalomból és az unió-ellenes küzdelmekből ismertem. Néhány futó mondatot váltottunk. Emlékszem, akkor azt mondtam neki: - Ha ez az indulatos tömeg szervezetlen marad, és nem választ magának vezetőket, akkor még ma estére erőszakosan eltaposnak benneteket!

Aztán hazamentem, és izgatottan néztem, hallgattam a késő éjszakai híreket, lázasan csüngtem a telefonomon. Kimondhatatlanul örültem az egyre növekvő bátor, lelkes és rendíthetetlen tömeg láttán, de Bencsik, Csurka és Kerényi felszólalásait figyelve balsejtelmek is gyötörtek. Tudtam, hogy a spontán demonstrációhoz a HVIM adja a hangosítást, s már kora délután feltűntek a piros-fehér Árpád-sávos lobogók és jobbikos transzparensek is, mégis élt bennem a gyanúper, hogy a Fidesz szervezi az egész megmozdulást a háttérből. Az aggodalmam akkoriban igen jogos volt, hiszen az országgyűlési választásokon sajnos, szinte szó szerint ledarált bennünket, jobbikosokat a legnagyobb politikai ellenfelünk, a nemzeti összefogásra teljesen képtelen Fidesz. Szerencsére ebben tévedtem! A tüntetés semmilyen formális vagy informális szállal nem kötődött az akkori parlamenti álellenzékhez. Másnap délelőtt, telefonon közölték velem, hogy távollétemben megválasztottak a tüntetés-sorozatot koordináló MNB 2006 egyik ügyvivőjének. Először nagyon meglepődtem - sőt megijedtem -, de aztán megerősödött bennem a tudat, hogy nem bújhatok el ilyen mértékű történelmi kihívás és felelősség elől. Harminc év közéleti szereplése alatt szinte minden nagy politikai „balhéban” benne voltam, miért most maradnék ki ebből a kormánybuktató eseményből? Az első nap kivételével a Kossuth téri 37 napot, majd az azt követő hosszú hónapokat becsülettel végigküzdöttem.

- Mivel én közvetlenül az MNB 2006 szervezetébe lettem megválasztva, értelemszerűen velük voltam elsősorban napi szintű munkakapcsolatban. Ha jól tudom, talán Fáber Károlyé volt az első ötlet, hogy alakuljon meg egy intézőbizottság. Összesen tizenkét fő vett részt ebben a vezérkarban, de érdemi munkára mindössze néhányan vállalkoztunk. A legtöbb alkalmi vezető politikailag képzetlen, ám lelkes amatőr volt. Mivel rajtam kívül egyedül Takács rendelkezett mozgalmi és szervezési múlttal, így ő intézte a tüntetések szervezeti és gazdasági ügyeit, vagyis gyakorlati lebonyolítását. Gonda Laci, a „néptribun” és az egykori kisgazda jogász, Bene Gabi javarészt a színpadi moderálásban vettek részt. Balogh Barna a Magyarok Világszövetségével való koordinálásban segített sokat, míg Toroczkai Laci a televízió ostroma után hosszú időre eltűnt a térről és inkább a vidéki nagyvárosok tüntetőit lelkesítette és látogatta. A sor végén természetesen meg kell említenem Satut, a később megválasztott helyi Nemzetőrség alternatív, extrém és bohókás „főparancsnokát”, akit legtöbben azzal vádoltak, hogy megjelenésével és viselkedésével komolytalanná teszi a tüntetéssorozatot.

Közöttük az én személyes szerepem is gyorsan tisztázódott. Mivel a médiával való kommunikációhoz senki sem értett, így ezt a szerepet magamra vállaltam. A politikában eltöltött hosszú évtizedek és a körülöttem lévő emberi és szakmai kapcsolatok sokat segítettek. A televízió ostromát követően nagyon sok nemzetközi hírügynökséget én hívtam a térre, ami jelentős ismertséget és védelmet biztosított számunkra. Vezetésemmel minden reggel tíz órakor rendszeres sajtótájékoztatókat tartottunk, amelyben sokat segített egy értelmiségi háttércsapat, közülük személyesen Bégány Attila jogászt és a jelentős amerikai kapcsolattal rendelkező Gorka Sebestyént emelném ki. Róla mint neokonzervatív elveket valló, nemzetbiztonsági kérdésekben járatos szakértőről egyébként különös hírek keringtek akkoriban. Sem a Fidesz, sem a nemzeti radikálisok nem kedvelték őt, viszont kitűnő angol nyelvtudása és a nyugati nagykövetségekkel meglévő szoros kapcsolata sokat segített. Nem egyszer angol nyelvű leiratokat készítettünk az eseményekről és a rendőri brutalitásokról, amit aztán ő juttatott el a külföldi hírügynökségekhez, médiamunkásokhoz és diplomatákhoz. Idővel kiépült a saját önálló hírbázisunk is, hiszen a Kuruc.info kezdetektől fogva, a kossuthter.com pedig később rendszeres alapossággal beszámolt az eseményekről. A félrevezető állításokkal ellentétben a Hír TV-vel nem volt különösebben kiemelt kapcsolatunk.

A tüntetések kiteljesedésével egyre több, közel húsz civil szervezet jelent meg a téren. Voltak közöttük valódi támogatással bíró társaságok, mint például az MVSZ, a HVIM, a Gazdakörök, vagy a kisebb Lelkiismeret 88. Aztán voltak olyanok, akiket a felgyorsult események dobtak fel a magasba. Ilyen volt a Csurka vezette Magyar Október Bizottság, a Makovecz, Papp, Pozsgay és Szűrös által fémjelzett Új Magyarorszáért Egyesület, a Halász József által szervezett Szent Korona Szövetség, a Balogh Béla által létrehozott Magyar Nemzetért Mozgalom. Ott voltak az én régi, személyes jó barátaim is, az Inconnu csoport tagjai és barátai.

Később az MNB 2006 legfontosabb politikai társa és sajnos sokszor ellenfele az úgynevezett Forradalmi Nemzeti Bizottmány lett, amely leginkább egy különös „öszvér” szervezet képét mutatta. Kezdetekben tagja volt az akkor már erősen Fidesz-kötődésű Wittner Marika, a rockzenész Schuster Lóri, a református lelkész ifjabb Hegedűs, az örök balhés Ekrem-Kemál György, a később kivált Balogh Béla, a teljesen anakronoisztikus volt kisgazda államtitkár Tamás Károly, és végül a háttérerőkkel különös viszonyt ápoló, teljesen zavarodott Kőrösi Imre. Ez a különös csapat, egyre inkább magának akarta vindikálni a Kossuth tér politikai vezetésének a jogát, amiből számos indulatos konfliktus és összetűzés keletkezett. Akkoriban valóban szükség lett volna egy jól képzett politikai irányító és csúcsszervezetre, de én személy szerint soha nem voltam hajlandó integrálódni ebbe a különösen furcsa társaságba. Megérzéseim ismét nem csaltak meg. Ekrem-Kemál erőszakos és kivitelezhetetlen ötletei, Tamás Károly szinte messianisztikus „miniszterelnöki” viselkedése, Kőrösi őrjöngései és sátorállítási akciója sokat rontott a tüntetések hangulatán, egységén és megítélésén. A fanatizált, önjelölt emberek és rivális csoportok megjelenése nyilván nem volt kizárólag a véletlen műve. A pártokat tudatosan nem engedtük be a térre, nagyon erősen bíztunk a civil társadalom alulról kibontakozó erejében. Külön megkértem a Jobbik akkori vezetőit, hogy semmiképpen ne jelenjenek meg zárt alakzatban, pártszerűen a rendezvényeken. Nem akartam, hogy a fiatal pártot esetleg maga alá temesse a bizonytalan kimenetelű tüntetéssorozat. A jobbikos fiatalok persze mindvégig ott voltak az első sorokban, és kitartottak a végsőkig.

Ami a titkosszolgálatokat illeti, nyilván már a kezdetektől fogva ott keringtek körülöttünk, és legbelül a szervezeteinkbe is beépültek. A lejáratás, a felforgatás és az információszerzés mindennapos volt a tüntetések környékén. Sok furcsa alakot és esetet tudnék felsorolni. Különös volt például az ominózus eset, amelynek kapcsán az Antifasiszták Szövetsége nyílt antiszemitizmussal vádolt meg bennünket. Még fel sem ocsúdtunk a rágalmakból, másnap ismeretlenek zsidózó feliratokat helyeztek el a kordonokon. Máig tisztázatlan maradt az is, melynek során állítólag az egyik szónok - akit mi Kis Petőfinek neveztünk -, fegyveres felkelésre buzdított. Ebből természetesen semmi sem volt igaz, mindenesetre az Index és a Népszabadság rendesen felfújta az ügyet.

Én minden késő este hazautaztam a Dunakanyarba. A HÉV-en, a buszon legtöbbször követtek, a házi- és a mobiltelefonomat lehallgatták. Éjszaka rendőrautók köröztek a házunk körül. Egyszer a téren kilopták a kabátomból a több száz nevet tartalmazó noteszomat, de másnap egy mosolygós fiatalember kézségesen visszaadta. Nem lepett meg semmi, hosszú évtizedekig a kommunista rendőrség zaklatásain, üldöztetésein és tortúráin edződtem. Visszatértek körülöttem az egykori ellenzéki '70-80-90-es évek. Az „ellenséges ellenzéki”, antikommunista Inconnu csoport tagjaiként az illegalitásban edzettek, tapasztaltak és járatosak voltunk. Be kell hogy valljam, néha még élveztük is, hogy csúfosan átverjük lehallgatóinkat és követőinket! Kifejezetten büszke voltam rá, hogy Gergényi és Szilvásy embereit nem egyszer pofára ejtettük!

- Azon a napon ismét jelen volt a fatalitás. Az utcákon érezhető volt némi félelem, de estére egyre nagyobb és nagyobb lett a lelkes, változást akaró tömeg. A kicsinyke összetákolt színpadon egyre másra váltották egymást a fellépő művészek és a tüntetések szószólói. Hatalmas hangerővel zúgott az Országház néma falai felé a „Gyurcsány, takarodj!” Sötétedett már, amikor többen átmentünk a televízió épülete mögötti presszóba, hogy megbeszéljük a másnapi sajtótájékoztató híranyagát. Tudtunk róla, hogy Toroczkai át kívánja nyújtani a televíziónak a tüntetők követelését. Én ismét szkeptikus voltam. Előre látható volt, hogy senki sem fogja átvenni azt a kőkemény petíciót, amelyet a kormány lemondatására, új választások kiírására megfogalmaztunk. Emlékeimben elevenen élt még az a kép, amikor ott álltam a „rendszerváltás” idején Cserhalmi Györggyel és Csengey Dénessel a köztévé lépcsőin, és jelképesen lefoglaltuk a magyar nép számára a gyűlölt televízió épületét. Akkor brutális rendőrmotorosok oszlattak szét bennünket, most is biztos voltam az erőszakosan elutasító válaszban.

A Kossuth teret övező utcákon estefelé tiltakozó embertömeg hullámzott. Sokan söröztek és vidáman nézték az utcai kivetítőket. Miután végeztem a megbeszélésekkel, elbúcsúztam a barátaimtól, és hazamentem összeállítani a másnapi híranyagot. Amikor késő éjjel hazaértem, a híradásokban drámai képsorok fogadtak. Kézitusa, gomolygó könnygázfelhő, lángoló rendőrautók, bezúzott ajtók és ablakok, síró és remegő egyenruhások. Kísértetiesen hasonlított mindez a romániai forradalom véres napjaira. Mindössze két napja tört ki a kormányellenes felkelés, és én már megint lemaradtam a legfontosabb eseményről. Végtelenül bosszús és elkeseredett voltam. A telefonom egyfolytában csörgött, a barátaim és ismerőseim helyszíni tudósítást küldtek az elfoglalt köztévé sötét labirintusaiból. Mindenkit arra kértem, hogy amennyiben lehetséges, fékezzék meg a fosztogatásokat, hiszen a tüntetések további megítélésére ez erősen negatív hatású lehet.

Másnap reggel csendes napra virradtunk. A virrasztók egyre többen lettek a Rákóczi-szobor környékén. A kitaposott füvön mindenfelé gyűrött és álmatlan emberek feküdtek. Mindenki izgatottan tárgyalta a tragikus fejleményeket. Késő délután már tudni lehetett, hogy a tudatosan lebénított rendőrség elkezdte összefogdosni az ostrom során lefényképezett tüntetőket. Néhány nappal később Molnár Balázs telefonon felhívott és egy rendkívül izgalmas ötlettel állt elő. Mi lenne akkor, ha önkéntesen több százan vagy akár ezren felvállalnánk az ostromban való közreműködést? Ezzel egyrészt lebénítanánk a rendőrség irodai apparátusát, másrészt tömeges önfeljelentés esetén mérsékelni tudnánk a kiszabható bírságok nagyságát és súlyosságát. Nekem személy szerint tetszett az ötlet, a másnapi felhívásra azonban alig jelentkeztek. Én minden esetre másik két társammal együtt bementem a Teve utcai rendőrpalotába, és feljelentettem magamat.

Az aulában egy jó kiállású, magas rangú tiszt fogadott, aki felkísért a kihallgató szobába. Ott több száz fényképet nyomtak a kezembe. Arra kért, hogy válasszam ki, kit ismerek az ostrom résztvevői közül. Természetesen senki sem ismertem! A rendőrtiszt azután arról faggatott, milyen cselekményt követtem el a televízió megtámadásának idején. Előre kész volt a válaszom, amit jegyzőkönyvbe diktáltam. Azt hazudtam, hogy ott álltam a szovjet emlékmű mellett, és amikor lehullott a gyűlölt kommunista címer, rátapostam és leköptem. A tiszt felnézett a papírból, és megkérdezte, hogy miért gyűlölöm ennyire a kommunistákat. Röviden elmeséltem neki a teljesen kisemmizett "kulák" nagyszüleim sorsát, a leinternált apám és az ötvenhatban lecsukott rokonaim rémtörténetét. Amikor végzett a jegyzőkönyvvel, felállt, és magamra hagyott. Kis idő elteltével visszajött, és azt mondta, hogy nem tudnak eljárás alá vonni a beismert cselekményért, ezért csak mint tanút hallgattak ki. Lefelé a liftben némán hallgattunk. Egyszer csak megszólalt: - Molnár úr, meg tudom érteni a cselekedeteit! Őszintén meglepődtem, akárcsak később, amikor emberarcú, jóérzésű, magyar érzelmű rendőrökkel találkoztam. Nem volt sok közöttük!