Képek: Pinterest

Történt ugyanis, hogy - mint hírül adtuk - élőszereplős verzió készül A kis hableány című Disney-meséből, ahol Arielt, vagyis a hableányt egy 19 éves néger R&B énekesnő fogja játszani, aki a Halle Bailey névre hallgat. Szégyellősen bevallom, én eddig nem igazán ismertem az énekesnő „munkásságát”, de hát biztos óriási tehetségről lehet szó, ha a film rendezője, Rob Marshall az egekig magasztalta őt. Nyilván ennek semmi köze ahhoz, hogy mostanság az egy négyzetméterre eső néger színészek és színésznők száma az ezerhez közelít, még olyan szerepekben is, ahol ez teljességgel elképzelhetetlen a történet és/vagy a cselekmény miatt. Iskolapéldája ennek a fekete Akhilleusz, akit, amikor először megláttam, azt hittem, valami rossz tréfa az egész.

Ha A kis hableányra gondolok, nekem nem az 1989-es változat jut eszembe, hanem a ’90-es évek elmaradhatatlan vasárnap délutáni kelléke az MTV1-en, a Walt Disney bemutatja, mivelhogy e műsor keretében is követhettük Ariel kalandjait egy rajzfilmsorozat keretében. A Walt Disney bemutatja, mint oly sok más gyereket, engem is a tévé elé szegezett a kérdéses időpontban, így törvényszerű volt, hogy sok más mese mellett Ariel kalandjait is végigkövettem, sőt, a rajzfilmeket a kor trendjét követve rendszerint még videokazettára is felvettük szüleimmel. Noha a kazettával és a videomagnóval való bíbelődés ennyi év távolságából inkább tűnik rémálomnak, mint valódi emléknek, a Walt Disney-délutánokra mindig jó szívvel emlékezem vissza. Kanyarban sem volt még az LMBTQ-maffia – legalábbis gyerekeknek szánt műsorokban biztosan nem – és a többi liberális őrültség is ismeretlen volt számomra. Csak szimplán nagy lelkesedéssel néztem a jobbnál jobb rajzfilmeket.

Aztán ahogy megláttam a „fekete kis hableányt”, rádöbbentem arra, hogy én tulajdonképpen mennyire is sajnálom a mai gyerekeket (ezzel együtt pedig hálás vagyok, hogy én a ’90-es években, 2000-es évek elején lehettem gyerek, és nem ma). Elvégre ennek az egész liberális terrornak ők a legnagyobb elszenvedői, nem? A felnőttek – legyenek akármennyire sötétek – szabadon tudnak dönteni arról (egyelőre legalábbis), hogy befogadják-e az elméjükbe a sok ostobaságot, avagy nem. Persze ömlik ránk a sok mocsok minden fronton, de saját akaratunkból képesek vagyunk megőrizni a normális tudatunkat. A gyerekekre ez már nem igaz, hiszen nevelésre, az életben való eligazításra szorulnak, s jó esetben a szülő dolga megtanítani nekik azt, mi a különbség a jó és rossz, a természetes és a természetellenes között. Ez persze nem könnyű feladat, főleg úgy, hogy a sokak által a szabadság mintaszobraként ábrázolt kapitalizmus egyre fokozottabban zsigereli ki a munkavállalókat a fogyasztói társadalom nevében, így a szülőknek egyre kevesebb ideje marad arra, ami igazán fontos kellene, hogy legyen: a családra. A nevelő szerep ordas részét így átveszik például a mesefilmek, a bölcsődék, az óvodák, általános iskolák. Ezekben az intézményekben való szocializálódással – ha az nem megy túlságosan a családi élet rovására – persze nincs gond, és egy jó tanító néni manapság különösen aranyat ér, de Isten óvja a mai gyermekeket attól, hogy végignézzenek a tévében egy LMBTQ-mesefilmet, merthogy már ilyenek is vannak szép számmal.

Nyugat-Európában pedig az óvodákban, iskolákban sem ritka, hogy a gyerekeket „toleranciára”, „elfogadásra” tanítják. A néger Ariel és megannyi társa ezt a multikulti őrületet hivatott a fiatalság elméjébe beleültetni, s ha ez egyszer sikerül nekik, az többé onnan el nem pusztítható. Elvégre milyen eszközökkel magyarázod meg egy 9-10 éves gyereknek, hogy az egész rasszkvóta meg a multikulti nyomulása egy őrület és Ariel valójában fehér, olyan, mint te meg én?

A megoldást egy világszintű jobboldali, antiliberális ellenkultúrában, ha úgy tetszik, ellenforradalomban látom. Ebben pedig a fehér gyermekek lelki és szellemi védelme pedig kiemelt helyet kell hogy kapjon. Kezdésnek persze az is elegendő lenne, ha keresztény és nemzeti (?) kormányunk végre betiltaná a Pride-ot, mert a helyzet kezd egyre melegebb lenni a Kárpát-medencében is.

Persze Hollywood boszorkánykonyhájából is folyamatosan érkeznek a nyilvánvaló üzenetek a társadalom normalitáspárti szegmense felé. „Mi diktálunk, ti pedig fogyasztjátok.” Így születnek a fekete Arielek, Robin Hoodok, vagy Akhilleuszok. De reméljük, olyan gyorsan el is pusztulnak, mint ahogyan jöttek.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info