"Ami Magyarországon 1956 októberében történt, nem forradalom volt, hanem felkelés. Igazi felkelés. Amikor elkezdődött, spontán, vezetés nélküli és valóban olyan tömegmozgalom, amelyet a régi rendszer iránti közös gyűlölet egyesített. Mégis, ez olyan antikommunista felkelés, amihez nincs fogható. Számos felkelőnek párttagsági könyve volt. Legtöbbjük munkás vagy paraszt. Rejtélyes vonása, hogy hasonlított a klasszikus marxista forradalomhoz: olyan körülmények szították tüzét, amelyekről Karl Marx mindig azt jósolta, hogy forradalomhoz kell vezetniük, és munkások álltak az élén, éppen az a réteg, amelynek Marx jóslata szerint a forradalom vezetését kézbe kell vennie."
Ezeket a tanulságos sorokat David Irving brit történész vetette papírra Felkelés! című könyvében, amelyről pontosan egy évvel ezelőtt írtam könyvajánlót. Irving majdnem 700 oldalon keresztül tárgyalja az 1956-os eseményeket, amelyről így teljes képet kaphatnak az olvasók. Egy év elteltével is legalább ilyen lelkesen ajánlom mindenki figyelmébe.
 Az egykori Sztálin-szobor immár test nélkül hever a Nagykörút és a Rákóczi út találkozásánál (forrás: Wikipédia) |
Úgy gondolom, hogy itt és most nem kell részletezni, mely eseménysorozat torkollott végül forradalomba, hiszen azzal a legtöbben, ha felületesen is, de tisztában vannak, ezeknek mélyebb tárgyalása pedig szétfeszítené jelen írás kereteit. Lényeg, hogy a vesztes világháború poklából előtörő totális vörös elnyomás olyan szintre járatta a terrort, amely már olyan embereknek is sok volt, akik alapjáraton szimpatizáltak az államszocializmussal. Ezen a ponton Irving szavai mintha kicsit felületesek lennének, legalábbis ami az "antikommunizmust" illeti. Ő maga mondja ugyanis, hogy az embereket a Rákosi-rendszer elleni közös utálat egyesítette, de egyáltalán nem volt mindenki antikommunista, aki szembefordult Rákosiékkal (a könyvben ezeket a részleteket természetesen árnyalja Irving).
 Üzenet a megszállóknak (forrás: Fortepan) |
Telitalálat azonban a "felkelés" mint kifejezés az 1956-os eseményekre. A fentiekből következik, jobban mondva a fentiek következnek abból a tényből, hogy 1956-ra sajnálatos módon már nem volt olyan vezetőréteg Magyarországon, akik egy antikommunista töltetű szabadságharc élére álljanak, vagy egy győztes forradalom utáni országot valóban antikommunista szellemben irányítsanak. Őket ugyanis már 1945-46 során kivégezték, jobb esetben külföldre menekültek, és az emigrációban fejtettek ki politikai, újságírói tevékenységet. Így maradtak a Nagy Imrék, a Maléter Pálok és egy sor egyéb olyan politikus, akik ugyan a forradalom utáni megtorlás áldozatainak tekinthetők, de abszolút beleillettek az államszocialista berendezkedés mindennapjaiba. Több mint fájó, ha ebbe a ténybe mélyebben belegondolunk, hiszen olyasmi kilátástalanságot sugall, ahol már a potenciális "ellenerő" is annak a leviatánnak a része, ami ellen az ember harcol. Ám paradox módon pont ezen reménytelenség az, ami 1956-ot különlegessé teszi – a valódi szabadságharcosok részéről.
Minden kilátástalanság és elsötétedés ellenére – vagy éppen azért – fogtak fegyvert a "budai és pesti srácok", hogy saját és családjaik életét kockáztatva felvegyék a harcot a korszak egyik legütőképesebb hadseregével szemben. Ez az a pont, amikor Nagy Imréék, a reformkommunisták vagy az elégedetlen szocialisták jelenléte elhalványul, és átadja helyét az elkeseredett magyar harcosok hősies helytállásának. Itt pedig végleg világossá válik, miért is a "felkelés" a lehető legpontosabb kifejezés az 1956 októberében történtekre.
 Máskor, más helyen, de a lényeg ugyanaz! |
Noha a felkelést leverték, az előtte uralkodó terror lassan bár, de enyhült. Hogy azonban ez mennyire tett jót a magyar népléleknek, az a 20. század egyik legizgalmasabb, mégis elhanyagolt kérdése, pedig hatásait még manapság is érezhetjük. A rákosista elnyomást felváltó fridzsiderszocialista mélyaltatás ugyanis olyan szinten, olyan alattomosan törte el a magyarság gerincét, amelyre még a Rákosi-korszak legsötétebb évei sem voltak képesek. A kádárista mentalitás mellett (vagy miatt) pedig a mi ún. "rendszerváltásunk" is olyanra sikeredett, amilyen az ország lelkiállapota volt: felemásra és megalkuvásoktól bővelkedőre.
Ha 1956-ra gondolok, a mártírnak hazudott Nagy Imréék helyett számomra mindig a fegyverrel harcoló "pesti srácok" jelentették a pozitív példát. Ők, akiknek már szinte semmijük sem volt, mégis mindenüket feláldozták azért, hogy, ha csak pár nap erejéig is, de ismét szabad levegőt szívhassunk a vörös rém által megszállt Magyarországon.
Minden évben október 23-án nekik, 1956-os antibolsevista hőseinknek hajtunk fejet! Emlékük örökké él!
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
