Az elmúlt években egyre többször hallhattuk, hogy az embereknek elegük van a bal- és jobboldali ellenségeskedésből a politikai térfél mindkét oldalán. Ennek ellenére soha nem volt olyan mértékű megosztottság, mint most, a közelgő választások előtt, amikor a feszültség és a hisztériakeltés a tetőfokára hág. De van-e kiút a zsákutcából?

A különböző közvélemény-kutatások már nagyjából egy éve folyamatosan 8-10% közötti előnyt mutatnak annak a pártnak, amelyet maguk preferálnak. Az Átlátszó februári cikke írja, hogy “soha nem volt még ekkora különbség kormányközeli és független közvélemény-kutatások között”. Független közvélemény-kutatókra hivatkozni persze hazugság, de az alábbi ábra sokat mondó, aminek a baloldala a Fidesz, a jobboldala a Tisza támogatottságát mutatja a fideszes (piros) és a balos (kék) kutatók szerint:

A fentiekből két dolog is következik. Egyrészt valamelyik oldal nagy mértékben hazudik (az is lehet, hogy mindkettő, és az igazság középen van). Másrészt, amikor majd eldől az eredmény, valaki nagyon csalódott lesz.

Nemrég a Medián egy olyan közvélemény-kutatást jelentetett meg, amely szerint a Tisza 20%-kal vezet. A Fidesz által kiszivárogtatott dokumentumok alapján viszont csak meghamisították az adatokat. A Magyar Jelen főszerkesztője úgy fogalmazott, “Ha a Medián hazudik, aktív szerepet játszhat egy polgárháború kialakulásában”. A kijelentéssel teljes mértékben egyetértek.

A baloldali médiában hónap óta beszélnek arról, hogy szerintük a Tisza előnye “már-már behozhatatlan”, és hogy mi lesz, ha a Fidesz “elcsalja” a választásokat. Puzsér például felvetette, hogy a Fidesz nem merné elcsalni a választást, mert akkor tüntetésekkel, útlezárásokkal, munkamegtagadással térdre kényszerítenék a rendszert. A probléma az, hogy a hétköznapi ember egyáltalán nem tudja, hogy mi a valós helyzet (én sem tudom), és a választások után sem fogja tudni, hogy elcsalták-e. Kizárólag az érzelmeikre és néhány megmondóemberre fognak hagyatkozni.

Ha végül a baloldal tényleg veszít, akkor olyan konfliktushelyzet alakulhat ki, amikor a magyar társadalom egyik fele a másik ellen fordul, és az utcán tüntetők és ellentüntetők eshetnek egymásnak. Ezt alapvető érdekünk lenne elkerülni, hiszen a magyarság oldalaktól függetlenül összetartozik, és mindkét oldalon vannak olyan hangok, amelyek elutasítják a szélsőséges szembenállást.

Nem véletlenül hangzott régen úgy a MIÉP jelszava, hogy “Se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar”. Ez a szemlélet mélyen gyökerezik a magyar néplélekben, és akkor is igaz, ha a média és az elemzők a MIÉP-et a szélsőjobboldalhoz sorolták.

Az egész bal- és jobboldaliság egy olyan hamis szembenállás, ami a 18. század előtt még nem létezett, és megjelenése a francia forradalomhoz köthető.

Amikor 1789-ben a francia Nemzetgyűlés tagjai összeültek, hogy megkezdjék az alkotmány kidolgozás, a levezető elnöktől jobbra ültek a királypártiak, a régi rend és a hagyomány hívei, balra a királyellenes forradalmárok, a haladás hívei, a harmadik rendet támogatók. A régi rend a papságot és a nemességet jelentette (az első és második rend), a harmadik rend a polgárságot.

A nacionalizmust a francia forradalom idején a baloldalhoz sorolták, mivel a nemzetet a harmadik renddel, a néppel azonosították, valamint a francia nacionalizmus a népfelség elvére hivatkozott (a hatalom forrása a nép), amit szembeállítottak azzal, hogy a hatalom isteni eredetű (a király Isten akaratából uralkodik). A nacionalizmus aztán később átvándorolt a jobboldalra, miután a baloldal internacionalista lett. (Az 1848-as Kommunista Kiáltvány például már azt állította, hogy “a munkásoknak nincsen hazájuk”.)

A modern pártpolitika és a társadalom kettéosztása bal- és jobboldalra mindenesetre itt alakult ki. A demokrácia már az ókori görögöknél is megjelent, de ott emberekre és konkrét ügyekre szavaztak (nem volt bal- és jobboldaliság), és a rendszer hamar megbukott. Athénban a szicíliai háborúról is szavaztak (a polgárokat a várható anyagi nyereség győzte meg a háború mellett), ami aztán katasztrofális eredménnyel ért véget.

Az egész jobboldalisághoz szorosan kapcsolódik az a kérdés, hogy mi a helyes, mi az, amit képviselnünk kellene, és hogyan gondolkodtak erről a régi emberek?

Régen a szellemi hagyomány volt az, amit a különböző kultúrák követtek. Az isteni eredetűnek tartott szellemi hagyományt követték az ókori görögök, a rómaiak, a germánok és a honfoglaló magyarok is. A tételes vallások (a buddhizmus, a zoroasztriánus vallás, a kereszténység és az iszlám) elterjedése után pedig a kinyilatkoztatás, a szent iratok voltak az irányadók az élet meghatározó kérdéseiben, és ezek váltak a szellemi hagyománnyá.

Mindez azért lényeges, mert ha feltenné valaki azt a kérdést, hogy jobboldali-e a kereszténység, akkor egyértelműen azt a választ kellene adni, hogy nem az. A kereszténységnek például alapvető eleme a közösség tagjairól való gondoskodás (karitász), a szociális eszme, ami a francia forradalom után kialakult keretrendszerben a baloldalra került. Ugyanez igaz a törzsi szemléletű magyar ősvallásra is, aminek egy másik eleme, a harmónia a természettel szintén olyan eszme, amit manapság a baloldalhoz sorolnak (zöld ideológia).

Ha viszont a kereszténység vagy a magyar ősvallás nem jobboldali, akkor miért mondaná valaki magát jobboldalinak?

Az etnikai és kulturális alapú összetartozás, amit a nacionalizmus képvisel, megfelel a hagyománynak. A franciáknál egy polgári jellegű nacionalizmus jelent meg, ami a régi renddel szemben jogegyenlőséget hirdetett, a kiváltságok eltörlését, az örökletes hatalom helyett pedig választásokat, ezért balra sorolták. (Ezt vegyük figyelembe, amikor a fideszesek a francia forradalomra hivatkozva támadják a nacionalizmust azzal, hogy baloldali eszme lenne. A polgári felfogás a baloldali, amit ők képviselnek, nem az etnikai alapú összetartozás-tudat.)

Végső soron azonban semmi jelentősége annak, hogy valamit a francia forradalom után balra vagy jobbra soroltak, egyetlen dolog lényeges, hogy összeegyeztethető-e a szellemi hagyománnyal. A bal- és jobboldaliság nem valamilyen őselv, az idők kezdetétől létező kettősség, mint a részecskék pozitív és negatív töltése, hanem a francia forradalom idején kialakított önkényes kategóriák.

A nemzeti oldalon sokak körében népszerű tradicionalista filozófus, László András “ultradextrokonzervatívnak” mondta magát, ahol a “dextro” jobboldalit jelent, amit ő a tradícióval (a “trón és oltár” hagyományos szellemiségével) azonosított. Akik viszont csak azért jobboldaliak, mert utálják a baloldalt, azokat ellenbaloldalinak nevezte.

De mi értelme van a bal–jobb felosztásnak, ha a jobboldaliság valójában nem egyenlő a hagyománnyal?

Carl Schmitt német filozófus és politikai teoretikus szerint egy háborúban könnyű megkülönböztetni, hogy ki a barát és ki az ellenség, mert mindenki egyenruhát visel. A politikában viszont teljesen más a helyzet, mert bár minden ember fejében él valamilyen elképzelés arról, hogy kit tekint csoporton belülinek és csoporton kívülinek (tehát barátnak vagy ellenségnek), ez egy adott nemzeten belül is eltérhet az emberek eltérő identitása alapján. Többféle barát–ellenség megkülönböztetés is elképzelhető, például vallási, ideológiai vagy etnikai alapon, sőt gazdasági alapon is (a proletariátus a burzsoázia ellen), de vajon a bal–jobb ellentét-e az életünket meghatározó valódi szembenállás?

A baloldalt nem csak annak politikusaival azonosíthatjuk, hanem azokkal a barátainkkal, rokonainkkal, munkatársakkal és ismerősökkel, akik balra szavaznak. Ezeknek az embereknek a nagy többsége nem a bevándorlás, a szexuális deviancia vagy a kisebbségek támogatásának a híve, általában csak a Fideszt vagy Orbán Viktort utálják. Vajon tényleg ők lennének a barát–ellenség megkülönböztetés másik oldalán? Erről elárul valamit, ha megnézzük, hogy az európai nemzetek milyen társadalmi problémákkal küzdenek.

A legtöbb európai országban soha nem szavaztak a bevándorlásra, a többség mindig is elutasította azt, mégis mindenkire rákényszerítették. A szexuális devianciákat illetően a homoszexuális “házasságot” 2010 előtt még az amerikai Obama és demokrata szavazótábora sem támogatta, amelynek elfogadtatását csak hosszú évek propagandájával tudtak elérni. Az európaiakat nem kérdezték meg arról, hogy akarják-e, hogy a kisebbségi bűnelkövetők mindig csak ejnye-bejnye büntetéseket kapjanak, mégis ez a jellemző a Nyugaton (és Magyarországon is), jobboldali kormányok esetén is. A rendszer tehát nem a baloldalra szavazó hétköznapi emberek miatt olyan, amilyen.

A hamis szembenállásra jó példa a transzok ügye. Bár a rendszerváltás előtt születtem, egész életemben csak egyszer láttam nőnek öltözött férfiakat. Véletlenül éppen kijött két ilyen egy kocsmából, amikor egy megyeszékhelyen az állomás felé sétáltam. Más nem történt, és az egésznek semmi jelentősége, a példa csak azt mutatja, hogy a transzkérdés egy álprobléma.

Az viszont teljesen más, ha a zsidóság a politikai és médiahatalmát felhasználva beáll a transz ügy mögé. Ha elkezdenek a munkahelyen vagy a médiában kvótákat követelni, ha érzékenyítenek és kirúgatják azt, aki nem hajlandó nőnek nevezni egy férfit. Ha megkörnyékezik a gyerekeket, táncolni akarnak nekik, vagy nemváltásra akarnak rávenni egy gyereket, csak mert a másik nem játékával játszott. Az ilyesmit nyilván meg kell akadályozni, de ez nem a baloldali szavazóktól jön, nem a másik magyartól vagy a másik európaitól, hanem a szervezett zsidó közösségtől. Éppen úgy, ahogyan tőlük jön a nyitott határok politikája, a nyitott társadalom elképzelése, a mindig fokozódó rasszizmus és antiszemitizmus elleni küzdelem, a kettős mérce az igazságszolgáltatásban, vagy a kisebbségek “pozitív” diszkriminációja.

Az igazi szembenállás tehát nem a jobboldali és a baloldali magyarok között van, hanem a magyarok és a saját etnikai érdekeiket érvényesítő nem magyarok között. Nem a jobb- és a baloldal küzdelme a valódi barát–ellenség megkülönböztetés, hanem a magyarok és a nem magyarok (az európaiak és nem európaiak) közötti érdekellentét.

Minden kisebbség etnikai alapon szerveződik. Amerikában a feketéknek számos szervezete és közösségi képviselője van, akiknek az iránymutatása alapján 80-90%-ban a Demokrata Pártra szavaznak. Ebben az etnikai érdek dönt, nem érdekli őket az elvont bal- és jobboldaliság, a blokkszavazás pedig felnagyítja a politikai erejüket. A zsidóság – akiknek Amerikában 9000 intézménye és érdekképviseleti szervezete van – ugyanez. Magyarországon az Országos Roma Önkormányzat deklarált célja “a magyarországi romák egyéni és kollektív jogainak, érdekeinek védelme és képviselete” az ORÖ szabályzata alapján.

A kisebbségek tehát etnikai alapon szerveződnek és politizálnak, miközben a fehérek jobb- és baloldalra osztva egymással harcolnak, holott nekünk is az előbbire lenne szükségünk, miután az európai/magyar érdek eltér a cigány vagy a zsidó érdekektől.

Az etnikai alapú önszerveződéstől nem érdemes félni, ha a magyarság vagy az európaiak megmaradása a tét, hiszen nem veszíthetünk mást, csak a zsidó és a cigány közösség szimpátiáját és jóindulatát (ami nem létezik).

Oroszországnak nincs fasiszta múltja (kommunista nosztalgia van), ennek ellenére természetes módon használják az orosz (русский) és oroszországi (российский) kifejezést. Oroszoknak azokat nevezik, akiket meghatároz az egyedi orosz nyelv és kultúra, az ortodox kereszténység és a cirill betűk használata, a szláv etnikum. A hozzájuk csatolt szibériai és egyéb népek (jakutok, tatárok, hanti-manysik) viszont nem lettek oroszok, csak azért, mert átment rajtuk a határ. Ők oroszországiak, egyedi, saját kultúrával és etnikummal. Nálunk ugyanígy van, az itteni cigányok vagy zsidók magyarországiak.

Raphael Patai magyar származású amerikai-izraeli antropológus szerint “az a zsidó, aki annak vallja magát, és akit a zsidó közösség is annak tart” (The Jewish Mind, Wayne State University Press, 1977). Az egész ilyen egyszerű. Nem kell senkit listázni, de ha Kis Grófo vagy Győzike cigánynak tartja magát, Köves Slomó meg zsidónak, akkor nem magyarok. Ha Fekete Pákó valamiért magyarnak mondja magát, akkor szükség esetén a magyar közösség, a nemzeti szervezetek vezetői eldöntik, hogy szerintünk magyar-e, és hogy ezáltal kiterjed-e rá a közösség védelme és támogatása.

De térjünk vissza a szellemi hagyományhoz.

Szeretjük az gondolni, hogy Hunyadi vagy Dobó jobboldali volt. Hogy ők a mi embereink, mert a hősi életszemléletet követték, nem futottak el a harc elől, a hagyományos családmodellt tartották normálisnak, és valószínűleg istenhívők is voltak. De ha valaki visszamenne az időben, és azt mondaná mondjuk Dobónak, hogy, “figyelj István, te a jövőben jobboldali lennél, mert a hagyományos értékeket követed, de mondjuk a várkonyhán a szakácsnő baloldali lenne, és a jövőben ti egymással fogtok harcolni”, akkor nem értené a dolgot, és az is lehet, hogy hülyének nézne. Dobó vagy Hunyadi nem ismerte a társadalom mesterséges kettéválasztását, sem osztály alapon (ahogyan a kommunisták tették), sem ideológiai alapon (ahogy a demokraták teszik a bal–jobb szembenállással). A magyar–nem magyar szembenállást ismerték, és a magyarok oldalán harcoltak a törökök ellen.

A hamis barát–ellenség megkülönböztetés terjesztése kifejezetten a zsidóság szellemi vívmánya. A feminizmus a férfiak és a nők szembeállítása, amelynek prominens képviselői, mint Mérő Vera vagy Cseh Katalin nem magyarok, csak magyarországiak. A kiválasztottaktól jön a fiatalok és az idősebbek, a nyugdíjasok szembeállítása is. Hányszor hallottuk például azt, hogy a kádári generációnak “ki kell halnia”? Nyugaton ugyanezt mondják a boomerekre, a fiatalokra pedig, hogy agymosottak, elpuhultak. A kommunisták a munkás-paraszti osztályt állították szembe a “burzsoáziával”, a kulákokkal, a vállalkozókkal, a papokkal és az osztályidegen nemesi származásúakkal.

A lila hajú, férfigyűlölő feministák a nők képviselőiként szoktak fellépni. De mi lenne, ha valaki erre azt mondaná, hogy a férfi–női ellentét valódi, ezért álljunk bele, és győzzük le a nőket? Ez nyilván elmebetegség lenne, ami fel sem merül.

A kommunizmus kezdeti terjedésének idején ki mellett foglalt volna állást az olvasó: a munkás-paraszti osztály vagy a másik oldal (kulákok, vállalkozók stb.) mellett? Bízom benne, hogy erre az a válasz, hogy egyik mellett sem, hanem a kommunisták ellen. A magyar társadalom ezt választotta, és nem is tudtak hatalomra kerülni, csak szovjet tankok élén, egy elvesztett világháború után.

A bal–jobb szembenállás ugyanígy hamis. A másik magyar nem lehet ellenség. Lehetséges, hogy el fog jönni a nap, amikor majd a nagy demokratákra ugyanúgy fogunk tekinteni, mint a kommunistákra, akik szintén két oldalra osztották a magyar társadalmat.

Az nem véletlen, hogy a francia forradalmat és az októberi szocialista forradalmat is nagynak nevezik. Az egyiket a jakobinus terror, a másikat a bolsevik terror követte, miközben a társadalmat önmaga ellen fordították.

A nemesség és a papság az egykori harcos és a szellemi kaszt örökösei, akik hagyományosan a közösséget védték. Ezeknek a szembeállítása a polgársággal soha nem fordulhatott volna elő, mint ahogy a munkás-paraszti osztály szembeállítása sem a társadalom többi részével, vagy a nők szembeállítása a férfiakkal. Julius Evola, a tradicionalista filozófus egyik híres mondása az alábbi:

A nemzeti oldal, amely elutasítja a francia forradalom „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavát, sikeresen elérte, hogy ez a felfogás a jobbközép fideszes oldalon is elterjedjen és elfogadottá váljon. De mi van a francia forradalom másik vívmányával, a bal- és jobboldalisággal, ami azelőtt nem létezett, és aminek köszönhetően a modern pártpolitika kialakult?

Véleményem szerint a nemzeti oldalnak felül kellene vizsgálnia az egész jobboldaliságot, és László András részéről is hiba volt, hogy ultradextrokonzervatívnak mondta magát, az alábbi két dolog miatt:

• A jobboldaliság nem egyezik meg a szellemi hagyománnyal, ha viszont valaki ilyen értelemben használja a “jobboldali” kifejezést, az erősen megtévesztő.

• A bal–jobb szembenállás egy hamis barát–ellenség megkülönböztetés. Az természetesen helyes, ha valaki a hagyományt követi, a “trón és oltár” vagy a “kard, kereszt, korona” szellemiségét, de az ókori görögöknél vagy rómaiaknál nem volt olyan, hogy kettéosztották volna a társadalmat az eredeti hagyományt (később a kereszténységet) jobban és kevésbé követőkre, hogy egymás ellen harcoljanak.

Tehát nem szeretnék senkit megsérteni ezzel, mert én is csak mostanra jutottam ide, de szerintem a jobboldaliság antitradíció, ami szembemegy a hagyománnyal. Helyesebb lenne jobboldaliság helyett csak nemzeti oldalról, nemzeti-keresztény vagy hagyománykövető magyar oldalról beszélni.

Carl Schmitt szerint a politika lényege a barát–ellenség megkülönböztetés, ahol az tekinthető ellenségnek, aki kollektív, egzisztenciális fenyegetést jelent a közösségre, és aki ellen harcolnánk is. Szerintem ez a magyar társadalom másik felére, a baloldali szavazókra nem igaz. Ugyanakkor a szemünk előtt zajlik a fehér népirtás, az európai nemzetek demográfiájának erőszakos megváltoztatása. Nem a jobboldal áll tehát egzisztenciális fenyegetés alatt (akik mindig ugyanannyian lesznek, mint a baloldaliak), hanem a magyarok és az európaiak.

A magyarság ösztönösen elutasítja a mesterséges szembenállást, amiről a MIÉP korábban idézett jelszava tanúskodik, vagy az, hogy nem illik családi, baráti vagy munkahelyi körben politikáról beszélni és az ellenségeskedést szítani. Rendszeresen olvashatunk olyan megszólalásokat is, hogy “nincs bal- és jobboldal, mert senki nem születik bal- vagy jobboldalinak, csak egyetlen oldal létezik, a magyar emberek oldala”.

Egy olyan korban, amikor a cigányság népességrobbanáson megy át, a zsidóság a reneszánszát éli, Orbán pedig külföldi vendégmunkásokkal telepíti be az országot, az etnikai alapú összetartozásé és érdekképviseleté a jövő, a hamis bal–jobb szembenállás eltemetése mellett.

Hunyadi vagy Dobó nem jobboldalinak mondta magát, hanem magyarnak. És ez a helyes, mert ez a hagyomány.