Ez a tudás évszázadokon át a legkülönfélébb módon öltött testet. Nem gondolható el az emberi lét a mítoszok, mondák, az absztrakció nélkül – szóval az idealizmus nélküli élet sivár, s bár ideig-óráig palástolható, de előbb-utóbb az ilyen életet élők számára felsejlik, hogy az ilyen lét nem több, mint a földi pokol.

Géniuszok, kivételes tehetségek, kik a magaskultúra zászlóvivői, időnként grandiózus kincsekkel ajándékoznak meg minket, európaiakat. Az európai kultúrkörben nagyon gyakran történt meg ez az egyik legősibb nyelven, a zene nyelvén. Mint utaltam rá, tudjuk, ösztönszerűen érezzük, hogy lelkünk legmélyebb rétegeit érintik meg bizonyos alkotások, és azt is tudjuk, „ez nekünk szól”, ezek a legtisztább és legősibb formában „mi vagyunk”. Ilyen Istentől kapott tálentumokkal megáldott ember volt a nagy német zeneszerző, karmester és esztéta, Richard Wagner. Bár – mondhatja joggal bárki – ő elsősorban a németeké, de ugyanekkora joggal tűnik érvényes állításnak az is, Wagner az igaz európai szellem fáklyája is volt, és az ma is.

Olyan szempontból is aktualitása van a fenti soroknak, hogy a Müpában június 4. és 30. között tartják a Budapesti Wagner-napokat, a zárónapon pedig mint kiemelt darab lesz terítéken, a Parsifal. Mindez pedig elindított bennem egy gondolatfoszlányt.

Ehhez természetesen szükséges ismerni Parsifal történetét. Utazzunk el tehát a képzelet szárnyán a Grál-lovagok misztikus világába, ahol is egy szent közösség mély válságba süllyed, ugyanis királyukat, Amfortast egy gonosz varázsló egy elátkozott asszony segítségével bűnbe vitte, s elrabolta tőle a Szent Lándzsát, majd egy gyógyíthatatlan sebet ejtett rajta. Ám van egy jóslat, miszerint a királyt és a birodalmat egy tudatlan, ámde tiszta és ifjú ártatlan mentheti meg. Egy olyan ifjú, aki a szánalom által válik bölccsé.

Ez a fiú lesz Parsifal, aki viszont kezdetben annyira együgyű, hogy miután megismeri küldetését, feladatát, nem is képes felfogni annak lényegét: nem érti a Grál-szertartást, nem fogja fel a király szenvedését, ezért ekkor még elkergetik az emberek. Ezután tovább folytatódik szövevényes története, útja a királyt elátkozó Klingsor varázskertjébe vezet, ahol csapdát állítanak fel számára egy csábító nő formájában. Ám amikor megcsókolja Parsifalt, a fiatal fiú nem a várt vágyat érzi magában, hanem mintegy látomást él át, megvilágosodik, és átérzi Amfortas király szörnyű fájdalmát és bűnét. Ellenállt tehát a kísértésnek.

Klingsor ezért mérgében hozzávágja a Szent Lándzsát, ám az váratlanul megáll az ifjú feje felett a levegőben. Parsifal elkapja a fegyvert, keresztet vet vele, mire a varázsló birodalma azonnal összeomlik. Ám ezután még évekig bolyong, és nagypéntek napján tér vissza a végleg szegénységbe és a pusztulás szélére sodródott királyságba, ahol Gurnemanz, a legtapasztaltabb Grál-lovag megmossa a lábát, ettől pedig a természet is felragyog a nagypénteki varázslat megbocsátó fényében.

Mindezek után Parsifal belép a Grál-templomba, és a visszaszerzett Szent Lándzsa hegyével megérinti Amfortas király sebét, aki ettől rögvest meggyógyul, majd visszatérő királyként magasba emeli a fénylő Szent Grált, amivel elhozza közösségének a felszabadulást, a végső megtisztulást az átok alól.

De mit üzen Parsifal nekünk? Nem tudom nem meglátni a mintegy megszemélyesített Európát ebben a történetben. Európa átok alatt sínylődik, kultúránk és civilizációnk hosszú évtizedek óta hanyatlik, pusztul. De még nem halt meg. Európa bűnt követett el önnön létezése ellen azáltal, hogy vétett az isteni és természeti törvények ellen. Szemét hosszú ideje por fedi, bennünk van tehát a hiba, de bennünk van a feltámadáshoz szükséges tudás és erő is. Ez a tudás mély és ősi, ez a tudás tette az európai fehér embert az emberiség Prométheuszává.

Wagner operájában a jövendölés úgy szólt, hogy Parsifalt a szánalom tette bölccsé. Európát ma szánja a nagyvilág. Mert szánandó, valóban szánalomra méltó, gyenge, és erkölcsi, szellemi tébolyban szenved. De a Szent Lándzsa még létezik.

„Megváltás a Megváltónak!” – így zengett a kórus, mikor Parsifal a Szent Lándzsával megérintette a király sebeit, miközben a misztikus fény elárasztotta a templomot.

Európa tehát vár a „tiszta és naiv ifjúra”, egy új Parsifalra. Egy olyan generációra és eszményre, amely tisztaságával képes lesz ráébredni a múlt bűneire és fájdalmaira, és így megszerzi a kellő alázatot és bölcsességet. Az új Parsifal feladata a történelmi küldetéstudat, a szellemi erő visszaszerzése s a visszatérés az örökből fakadó rendhez. Csak ez a spirituális restauráció, majd ennek nyomán egy reconquista hozhatja el azt a „nagypénteki varázst”, amelyből egy magára találó Európa emelkedhet ki.

Tudjuk, hogy mindig a hajnal előtti óra a legsötétebb, ahogy azt is: nagypéntek nélkül nincs feltámadás.

Lantos János – Kuruc.info