Június vége és egyben az éves deviáns rítus, az úgynevezett „Pride” felé közeledve Budapest egyik kiemelkedő és jelképes részén, az Erzsébet hídon számos deviáns zászlót helyeztek ki a város irányítói. Ezzel a tettel egyszersmind hadat üzentek a hagyományos Magyarország, a hagyományos magyarság ellen. Tulajdonképpen tekinthetjük úgy is, hogy tettükkel diadalmukat fejezték ki. Az alábbiakban e zászlók árnyékából szakirodalmi alapokra és statisztikai adatokra helyezkedve több a közelmúltban felbukkant, ehhez szorosan kapcsolódó és vonatkozó téma – az örökbefogadástól az iskolai érzékenyítésig – kerül kielemzésre, és ahol kell, cáfolatra. Végül a deviáns-normalizálás aktivizmusának módszertani áttekintésére is sor kerül.
Amint a szivárványzászló megalkotója, az aktivista Gilbert Baker kijelentette évekkel ezelőtt: ez a zászló egy szándékosan „provokatív”, politikai jelkép, ami „a hatalom felmutatásáról szól”, és szerinte ez a láthatóság „kulcsfontosságú” a sikerükhöz. A dolog hadüzenetként való kezelése tehát nem alaptalan. Hogy értsük: itt már távolról sem a „házasodhassanak-e a homoszexuálisok” az alap, hanem a felvont zászlóban is képviselt „T” – a transzszexualitás, és az attól immár elválaszthatatlan genderelmélet, mely a legfontosabb civilizációs alapokat marja szét tudatos szándékkal a posztmodern dekonstruktivizmus módszereit használva eszközként (lásd erről korábbi írásaimat itt, itt, itt, itt, vagy itt).
A zászlófelvonás, avagy annak kitűzése valahova, köztudottan a diadal jele. Hazánk esetében Dugovics Titusz neve villanhat fel azonnal, de a történelem folyamán számos példája van ennek. A csendes-óceáni harcok idején az amerikai tengerészgyalogosok húzták fel a zászlójukat a Suribachi-hegyen (Iwo Jima), míg a szovjet megszállók – mint köztudott – a Reichstagra tűzték ki zászlajukat az éppen eleső Harmadik Birodalom felett. Mindkét esemény a második világháború döntő győzelmeit szimbolizálta. Az amerikai szociológus és antropológus professzor Robert Shanafelt (2008, 13. o.) például rámutatott, hogy „a zászlók megjelenítése hatással lehet pszichológiai természetünkre”. Mivel a zászlók kitűzése „a társadalmi dominancia jelzéseivel szemben kialakult érzékenységet vált ki”, úgy ezek „nem csupán önkényesen megalkotott jelentéssel bíró szimbólumok, hanem olyan politikai jelölők, amelyek a dominanciához és az alárendeltséghez kapcsolódó hajlamokat idéznek elő” (i.m., 24. o.).
Ezen a ponton vagy kifejtésre kerül elegendő ellenállás, vagy a dominancia beteljesedik, az alárendeltség internalizálódik, a legyőzöttek elfogadják a kudarcot. Ennek a választóvonalán helyezkedünk el jelenleg.
Ez a pont, ahol most állunk éppen, azért is kritikus fontosságú, mert az elmúlt évek folyamán – amint azt nyugati minta alapján várni és látni lehetett – egyre jobban beszivárgott a magyarság (és főleg a fiatalság) mindennapjaiba, és életterük, elsősorban a digitális mindennapjaik részévé vált a deviancia normalizálása, s azzal maga a genderideológia. Az European Social Survey friss adatai szerint az elmúlt évtized alatt 37 százalékról 49 százalékra nőtt a szexuális aberrációk elfogadóinak aránya. A gyermekek ferde hajlamúak általi örökbefogadása kapcsán a 2016-os 19 százalékhoz képest 2023-ra 29 százalék volt támogató, és csak 46 százalék ellenező.
Amint a szivárványzászló megalkotója, az aktivista Gilbert Baker kijelentette évekkel ezelőtt: ez a zászló egy szándékosan „provokatív”, politikai jelkép, ami „a hatalom felmutatásáról szól”, és szerinte ez a láthatóság „kulcsfontosságú” a sikerükhöz. A dolog hadüzenetként való kezelése tehát nem alaptalan. Hogy értsük: itt már távolról sem a „házasodhassanak-e a homoszexuálisok” az alap, hanem a felvont zászlóban is képviselt „T” – a transzszexualitás, és az attól immár elválaszthatatlan genderelmélet, mely a legfontosabb civilizációs alapokat marja szét tudatos szándékkal a posztmodern dekonstruktivizmus módszereit használva eszközként (lásd erről korábbi írásaimat itt, itt, itt, itt, vagy itt).
A zászlófelvonás, avagy annak kitűzése valahova, köztudottan a diadal jele. Hazánk esetében Dugovics Titusz neve villanhat fel azonnal, de a történelem folyamán számos példája van ennek. A csendes-óceáni harcok idején az amerikai tengerészgyalogosok húzták fel a zászlójukat a Suribachi-hegyen (Iwo Jima), míg a szovjet megszállók – mint köztudott – a Reichstagra tűzték ki zászlajukat az éppen eleső Harmadik Birodalom felett. Mindkét esemény a második világháború döntő győzelmeit szimbolizálta. Az amerikai szociológus és antropológus professzor Robert Shanafelt (2008, 13. o.) például rámutatott, hogy „a zászlók megjelenítése hatással lehet pszichológiai természetünkre”. Mivel a zászlók kitűzése „a társadalmi dominancia jelzéseivel szemben kialakult érzékenységet vált ki”, úgy ezek „nem csupán önkényesen megalkotott jelentéssel bíró szimbólumok, hanem olyan politikai jelölők, amelyek a dominanciához és az alárendeltséghez kapcsolódó hajlamokat idéznek elő” (i.m., 24. o.).
Ezen a ponton vagy kifejtésre kerül elegendő ellenállás, vagy a dominancia beteljesedik, az alárendeltség internalizálódik, a legyőzöttek elfogadják a kudarcot. Ennek a választóvonalán helyezkedünk el jelenleg.
Ez a pont, ahol most állunk éppen, azért is kritikus fontosságú, mert az elmúlt évek folyamán – amint azt nyugati minta alapján várni és látni lehetett – egyre jobban beszivárgott a magyarság (és főleg a fiatalság) mindennapjaiba, és életterük, elsősorban a digitális mindennapjaik részévé vált a deviancia normalizálása, s azzal maga a genderideológia. Az European Social Survey friss adatai szerint az elmúlt évtized alatt 37 százalékról 49 százalékra nőtt a szexuális aberrációk elfogadóinak aránya. A gyermekek ferde hajlamúak általi örökbefogadása kapcsán a 2016-os 19 százalékhoz képest 2023-ra 29 százalék volt támogató, és csak 46 százalék ellenező.
Mindennek előzménye, hogy a Medián 2025-ös adatai szerint a magyarok egyre növekvő aránya fogadja el a „Pride” rendezvényt: 2019-ben 6 százalék, 2025-ben már 21 százalék. A betiltást támogatók akkori 34 százaléka 2025-re már csak 27 százalék lett. Elvileg tehát a többség tiltaná, de láthatóan az irány adott, főleg mivel a határozatlanok száma nagyon magas, s így könnyen terelhető. A Fidesz-közeli Századvég 2025-ös (tehát a „Pride” álbetiltása körüli időszakból származó) adatai szerint ugyanakkor 64 százalék tiltaná az eseményt, bár az általuk bemutatott adat szerint is 31 százalék szimpatizál az eseménnyel, így ők is megerősítik ezt a deviánspárti eltolódást. Az Ipsos 2025-ös adatai szerint a ferde hajlamúak házassága (43%) vagy bejegyzett kapcsolata (18%) kapcsán a magyarok többsége már elfogadó, ellenben az ellenző 19 százalékkal szemben (Flachner, 2025).
 |
A kapitalista (ál)liberális demokrácia keretei között, főleg a mai világháló-központú helyzet miatt, amikor is a többség a szigorúan moderált és szűrt felületeken tölti idejét, megkerülhetetlen, hogy az új – nevezzük úgy – algoritmus-hierarchia döntő befolyást szerezzen egy nemzet felett. Ennek gátat szabni ugyebár diktatórikus lenne (bár szükséges). Hazánkban az ún. zsidó holokauszt történetének egyes elemeit megkérdőjelező hangokat bünteti törvény, nem a deviancia népszerűsítését. Pár kaliforniai informatikai óriáscég oligarchája nagyobb hatást képes gyakorolni egy egész generációra, mint a hagyományos, évezredek civilizációs csiszolódásai által kialakult értékek és irányelvek, főleg ha ez utóbbinak nincs megfelelő képviselete, vagy ha van is, az nem elég erőteljes – például az efféle felületeken való „szűrésük” miatt is („gyűlölet”, „fóbia” stb). Amerre az algoritmus terel, az a valóság.
Mindezt az áprilisi választás esetében is láthattuk, melyben a világhálós tér rendkívül fontos szerepet játszott, és minden bizonnyal a Tisza Párt annak köszönheti elsöprő győzelmét. Ez jelenlegi témánk kapcsán is fontos, hiszen a hazánkat immáron vezető miniszterelnök, Magyar Péter több deviánspárti kijelentést is tett, mint például a győzelmi beszédében, illetve később a ferde hajlamúak örökbefogadása kapcsán. Mellette a kormány több fontos tagja is közismerten deviánspárti – nem beszélve az Európai Unióról, melynek az új kormánypárt világosan alárendeli magát. Figyelembe véve, hogy a miniszterelnök a pszichopatikus karrierizmus vonásaival rendelkezik, várható, hogy a nagyobb hatalom, az EU elvárásait teljesíti majd.
Az említett felszólalásában a pszichoszexuálisan fogyatékos emberek örökbefogadási joga kapcsán Magyar Péter a nyugatabbról már ismert közhelyekkel érvelt: „Válaszoljon egyenesen, hol van jobb helyen?! Hollandiában emberkereskedőknél, szexuális bűnözőknél, drogkartelleknél vagy Magyarországon egy egyszülős vagy egy meleg párnál?” – kérdezte. Mindezt kiegészítette még mással is: „Hol van jobb helyen a család nélkül élő, magára hagyott, lehet, hogy az édesapja által szíjjal összevert – konkrét esetet mondok –, a szemét kivert gyerek hol van jobb helyen? Az utcán, drogkartellek kezében, szexuális bűnözők kezében vagy egy egyszülős családban, vagy meleg pároknál?” Az efféle érvelés már-már a reductio ad absurdum mélységeiben kúszik, de érzelmileg manipulatív, és így egyesekből kiválthat némi helyeslő bólogatást.
A józan ész érvei mentén ugyanakkor természetesen nem a legrosszabbra kell hivatkozni egy másik rossz igazolásának érdekében, hanem az ideálisat – a legjobbat – kell célként kitűzni. Felelős ember nem érvelne saját lányának házassága kapcsán azzal, hogy annak a férje ugyan néha bántalmazza őt, mégis érdemes ezt a kapcsolatot fenntartani, mert ahhoz képest, hogy más feleségeket a férjük meg is öli, ez annál mégiscsak jobb. Egyúttal érdemes aláhúzni itt azt is, hogy ironikus módon az efféle érvelés közvetett módon elismeri, hogy az adott dolog nem jó, így kénytelen ilyen viszonyítási lábakon állni, máskülönben arról szólna az okfejtés, hogy ez teljesen rendben van, miért is lenne ezzel gond!?
Az Amerikai Szociológiai Szemle című folyóiratban a szociológus Judith Stacey és Timothy J. Biblarz (2001) éppen az efféle deviánspárti, de áthallásos érvek miatti frusztrációjukban közöltek le egy tanulmányt, melynek a lényege, hogy a ferde hajlamúak támogatói ne így érveljenek, ez ugyanis a „heteroszexista” alapokat erősíti. Tanulmányuk konkrétabb fókusza viszont szintén kapcsolódik jelenlegi témánkhoz, itt ugyanis arra mutattak rá a szerzők, hogy a ferde hajlamú szülők vagy nevelőszülők által nevelt gyermekek között magasabb az aránya azoknak, akik felnőttként maguk is deviánsok lesznek. A szerzők szerint azzal érvelni – amint azt sokan teszik –, hogy nincs semmi ilyesmi hatás a gyermekekre, egyrészt valótlan, másrészt azt sugallja, hogy az efféle hatás rossz. Megjegyzik, hogy „tisztában vannak azzal a politikai kockázattal, amelyet az a tény jelent, hogy a legújabb tanulmányok szerint a leszbikus, homoszexuális szülők gyermekei közül nagyobb arányban hajlamosak maguk is homoszexuális tevékenységet folytatni”, mivel egy „homofób világban” ez negatív hatással lehet a deviáns szülőkre (i.m., 178. o.). Véleményük szerint azonban ez „behódol a heteroszexista ideológia előtt, és hosszú távon kontraproduktívnak bizonyulhat”, hozzátéve: „intellektuálisan nem őszinte, és politikailag sem bölcs dolog az igazságosság iránti igényt olyan alapokra építeni, amelyek empirikusan cáfolhatónak bizonyulhatnak” (uo.).
A gyermekre gyakorolt negatív hatások szempontjából egy kapcsolódó elem az, hogy az apa nélküli családokban felnövő lányoknál nagyobb a valószínűsége annak, hogy azok leszbikussá vagy biszexuálissá válnak (Kanazawa, 2020). Itt ugye az apátlanság a leszbikusok által alkotott egységek esetében is felmerül. Mindenesetre a deviáns férfiak által nevelt gyermekek esetében Bailey és társai (1995, 127–128. o.) a férfiak által nevelt gyermekek homoszexualitásának arányát körülbelül 10 százalékra becsülték, ami a férfiak körében tapasztalható átlagos homoszexualitási arány két-négyszerese.
Értelemszerűen a nagy valószínűséggel gyermektelenséggel járó ferde hajlam jelentős mértékű kialakulása az ilyen esetekben egy negatív hatás, és mint olyan, elkerülendő, hiszen itt is az ideális kell hogy meghatározó legyen. Mindez azonban távolról sem minden. Az elmúlt években többször részleteztem sok tucatnyi tanulmányt, és azok adatait (lásd például itt), melyek szerteágazó pszichológiai és szociális patológiákat állapítanak meg a pszichoszexuális torzulással élő emberek esetében. Ezeknek az egészséges emberekhez mérten nagyobb arányú jelenléte, főleg együttesen, kimondottan kedvezőtlen nevelővé teszi a ferde hajlamúakat.
Házasságon belüli patológiák
Elsőként érdemes a házasságokra, avagy inkább a válások arányaira tekinteni, hiszen az örökbefogadott gyermek szempontjából ez eleve fontos. Tulajdonképpen már a bejegyzett együttélési kapcsolatok esetében is kimutatható, hogy a leszbikusok egysége instabilabb, és nagyobb valószínűséggel bomlik fel, mint az egészségesek (Ketcham et al., 2019). Az egalitárius Skandináviában, Svédországban, a házasságok esetében ez a tendencia még inkább kirajzolódik: „az adatokból kitűnik, hogy a férfiak élettársi kapcsolataiban a válás kockázata 50 százalékkal magasabb, mint a heteroszexuális házasságok esetében, és hogy a nők élettársi kapcsolataiban a válás kockázata körülbelül kétszerese (2,67) a férfiakénak (1,50)” (Andersson et al., 2006, 93. o.). A kutatók két magas alanyszámú csoportot vizsgáltak: a gyermekkel rendelkezőket (modell 1: n=223 768), és gyermekteleneket (modell 2: n=93 522).
A feltárt adatok szerint a homoszexuális férfiak válási arányai alacsonyabbak a leszbikusokénál, bár itt az a tényező tartandó szem előtt – amint arra a kutatók rámutatnak –, hogy az ilyen házasságokra jellemző az idősebb kor, ellenben a heteroszexuálisok esetében inkább jellemző a fiatalság, márpedig „az idősebb kor a válás alacsonyabb valószínűségével jár együtt” (i.m., 93. o.). A heteroszexuálisok arányait véve 1-nek, a férfi ferde hajlamúak esetében a válási arány a 4. táblázat szerint 1,50 (modell 1a); 1,35 (modell 2a); míg a leszbikusok esetében 2,67 (modell 1a); 3,03 (modell 2a). A kutatók feltételezik továbbá, hogy a heteroszexuális kapcsolatokra jellemző gyermekvállalás szerepet játszhat abban, hogy ezek a házasságok tartósabbak, ezért ezt is figyelembe vették az adataik kapcsán (4. táblázat: modell 1b; 2b). Az eredmény, hogy a gyermektelen kapcsolatok esetében is megfigyelhető a jelenség: „A releváns kovariánsok figyelembevétele (2b. modell) során a mintázatok nagyjából olyanok maradnak, amilyennek eredetileg megállapítottuk őket.” Itt a férfiak csak valamelyest rendelkeznek több válással (lásd ismét: idősebb kor; modell 1b: 1,04; 2b: 1,49), a leszbikusoknál viszont ez még mindig közel kétszer, illetve háromszor annyiszor fordult elő, mint az egészséges pároknál (modell 1b: 1,96; 2b: 3,00).
Norvégiában a ferde hajlamú férfiak élettársi kapcsolatainak 13 százaléka, a nők élettársi kapcsolatainak pedig 21 százaléka végződik felbomlással az élettársi kapcsolat bejegyzésétől számított hat éven belül. Svédországban a férfiak élettársi kapcsolatainak 20, a nők házasságainak pedig 30 százaléka végződik nagy valószínűség szerint válással az élettársi kapcsolat létrejöttétől számított öt éven belül. A svédországi heteroszexuális házasságok esetében ez 13 százalék öt éven belül (i.m., 95. o.). Mellesleg a kutatók adatai szerint (4. táblázat) a fajilag kevert – európán kívüli partnerrel alkotott – kapcsolatok kétszer instabilabbak (1,96) az etnikailag tisztákhoz képest, mely arány kb. megmarad gyermektelenség esetében is (1,71). A legstabilabbak az etnikailag azonos kapcsolatok, ugyanis még a nemzeten kívüli, de európán belüli (fehér) társ esetében is jelentős az arány (1,24) (uo.).
Figyelembe kell venni, hogy a hedonizmus és a szexuálisan kényszeres (kompulzív), rendezetlen életmód is hatással lehet a gyermekre, mivel a hedonizmus összefüggésbe hozható a „gyors életút-stratégiával”, amelyet a gyermekekre szánt alacsonyabb energia és idő jellemez (lásd például: Nettle, 2010; Bjorklund és Ellis, 2014). Ezek a jelenségek a „Sötét Triád” (nárcizmus, machiavellizmus és pszichopátia) személyiségvonásokkal is összefüggésbe hozhatók (Kiire, 2019). Trocki és munkatársai (2009) rámutattak, hogy a kizárólag heteroszexuális nők közül „csak 10 százalék” tartozott az SSImp (élvhajhászat/impulzivitás) legfelső negyedébe, mellyel szemben a biszexuális nők 30 százaléka és a leszbikusok 34 százaléka tartozott a legfelső negyedbe. Haupert és munkatársai (2016) két, az Egyesült Államok egész területét reprezentáló adathalmaz (n=3905 és n=4813) alapján megállapították, hogy a ferde hajlamú férfiak az egészséges férfiakhoz képest, valamint a leszbikus vagy biszexuális nők az egészséges nőkhöz képest nagyobb arányban gyakorolták a „konszenzusos nem monogámiát”. A tanulmány az 1980-as évek elejéről származó adatokat is idéz, amelyek azt mutatják, hogy már akkor is hasonlóak voltak az eredmények, és a szerzők megállapították, hogy a heteroszexuális férfiak 28 százaléka és a heteroszexuális nők 25 százaléka kötött nyitott kapcsolati megállapodást, szemben a homoszexuális férfiak 73 százalékával és a leszbikus nők 37 százalékával (uo.).
Érdemes megjegyezni, hogy azok aránya, akik ezek mentén cselekedtek is, lényegesen alacsonyabb volt: a heteroszexuális férfiak és nők esetében rendre 7, illetve 6 százalék, a leszbikusoknál pedig 9 százalék, míg a szexuálisan deviáns férfiak körében ez az arány 61 százalék volt (uo.; lásd még Adam [2006] tanulmányát, amely erről a tendenciáról számol be). A szexuálisan rendezetlen életmód összefüggésbe hozható a nemi úton terjedő betegségek magasabb előfordulási arányával is (Jones és Paulhus, 2012), a gyors életút-stratégiával, „valamint egyéb ezzel összefüggő problémás viselkedésformákkal” (Dishion et al., 2012, 703. o.). A párkapcsolati hűtlenség és a kockázatos szexuális viselkedés szintén összefüggésbe hozható az alacsony együttműködési készséggel (agreeableness) és a gyenge lelkiismeretességgel (conscientiousness) (Schmitt, 2004), valamint az alacsony önkontrollal (Boutwell és Boisvert, 2014).
Az említett felszólalásában a pszichoszexuálisan fogyatékos emberek örökbefogadási joga kapcsán Magyar Péter a nyugatabbról már ismert közhelyekkel érvelt: „Válaszoljon egyenesen, hol van jobb helyen?! Hollandiában emberkereskedőknél, szexuális bűnözőknél, drogkartelleknél vagy Magyarországon egy egyszülős vagy egy meleg párnál?” – kérdezte. Mindezt kiegészítette még mással is: „Hol van jobb helyen a család nélkül élő, magára hagyott, lehet, hogy az édesapja által szíjjal összevert – konkrét esetet mondok –, a szemét kivert gyerek hol van jobb helyen? Az utcán, drogkartellek kezében, szexuális bűnözők kezében vagy egy egyszülős családban, vagy meleg pároknál?” Az efféle érvelés már-már a reductio ad absurdum mélységeiben kúszik, de érzelmileg manipulatív, és így egyesekből kiválthat némi helyeslő bólogatást.
A józan ész érvei mentén ugyanakkor természetesen nem a legrosszabbra kell hivatkozni egy másik rossz igazolásának érdekében, hanem az ideálisat – a legjobbat – kell célként kitűzni. Felelős ember nem érvelne saját lányának házassága kapcsán azzal, hogy annak a férje ugyan néha bántalmazza őt, mégis érdemes ezt a kapcsolatot fenntartani, mert ahhoz képest, hogy más feleségeket a férjük meg is öli, ez annál mégiscsak jobb. Egyúttal érdemes aláhúzni itt azt is, hogy ironikus módon az efféle érvelés közvetett módon elismeri, hogy az adott dolog nem jó, így kénytelen ilyen viszonyítási lábakon állni, máskülönben arról szólna az okfejtés, hogy ez teljesen rendben van, miért is lenne ezzel gond!?
Az Amerikai Szociológiai Szemle című folyóiratban a szociológus Judith Stacey és Timothy J. Biblarz (2001) éppen az efféle deviánspárti, de áthallásos érvek miatti frusztrációjukban közöltek le egy tanulmányt, melynek a lényege, hogy a ferde hajlamúak támogatói ne így érveljenek, ez ugyanis a „heteroszexista” alapokat erősíti. Tanulmányuk konkrétabb fókusza viszont szintén kapcsolódik jelenlegi témánkhoz, itt ugyanis arra mutattak rá a szerzők, hogy a ferde hajlamú szülők vagy nevelőszülők által nevelt gyermekek között magasabb az aránya azoknak, akik felnőttként maguk is deviánsok lesznek. A szerzők szerint azzal érvelni – amint azt sokan teszik –, hogy nincs semmi ilyesmi hatás a gyermekekre, egyrészt valótlan, másrészt azt sugallja, hogy az efféle hatás rossz. Megjegyzik, hogy „tisztában vannak azzal a politikai kockázattal, amelyet az a tény jelent, hogy a legújabb tanulmányok szerint a leszbikus, homoszexuális szülők gyermekei közül nagyobb arányban hajlamosak maguk is homoszexuális tevékenységet folytatni”, mivel egy „homofób világban” ez negatív hatással lehet a deviáns szülőkre (i.m., 178. o.). Véleményük szerint azonban ez „behódol a heteroszexista ideológia előtt, és hosszú távon kontraproduktívnak bizonyulhat”, hozzátéve: „intellektuálisan nem őszinte, és politikailag sem bölcs dolog az igazságosság iránti igényt olyan alapokra építeni, amelyek empirikusan cáfolhatónak bizonyulhatnak” (uo.).
A gyermekre gyakorolt negatív hatások szempontjából egy kapcsolódó elem az, hogy az apa nélküli családokban felnövő lányoknál nagyobb a valószínűsége annak, hogy azok leszbikussá vagy biszexuálissá válnak (Kanazawa, 2020). Itt ugye az apátlanság a leszbikusok által alkotott egységek esetében is felmerül. Mindenesetre a deviáns férfiak által nevelt gyermekek esetében Bailey és társai (1995, 127–128. o.) a férfiak által nevelt gyermekek homoszexualitásának arányát körülbelül 10 százalékra becsülték, ami a férfiak körében tapasztalható átlagos homoszexualitási arány két-négyszerese.
Értelemszerűen a nagy valószínűséggel gyermektelenséggel járó ferde hajlam jelentős mértékű kialakulása az ilyen esetekben egy negatív hatás, és mint olyan, elkerülendő, hiszen itt is az ideális kell hogy meghatározó legyen. Mindez azonban távolról sem minden. Az elmúlt években többször részleteztem sok tucatnyi tanulmányt, és azok adatait (lásd például itt), melyek szerteágazó pszichológiai és szociális patológiákat állapítanak meg a pszichoszexuális torzulással élő emberek esetében. Ezeknek az egészséges emberekhez mérten nagyobb arányú jelenléte, főleg együttesen, kimondottan kedvezőtlen nevelővé teszi a ferde hajlamúakat.
Házasságon belüli patológiák
Elsőként érdemes a házasságokra, avagy inkább a válások arányaira tekinteni, hiszen az örökbefogadott gyermek szempontjából ez eleve fontos. Tulajdonképpen már a bejegyzett együttélési kapcsolatok esetében is kimutatható, hogy a leszbikusok egysége instabilabb, és nagyobb valószínűséggel bomlik fel, mint az egészségesek (Ketcham et al., 2019). Az egalitárius Skandináviában, Svédországban, a házasságok esetében ez a tendencia még inkább kirajzolódik: „az adatokból kitűnik, hogy a férfiak élettársi kapcsolataiban a válás kockázata 50 százalékkal magasabb, mint a heteroszexuális házasságok esetében, és hogy a nők élettársi kapcsolataiban a válás kockázata körülbelül kétszerese (2,67) a férfiakénak (1,50)” (Andersson et al., 2006, 93. o.). A kutatók két magas alanyszámú csoportot vizsgáltak: a gyermekkel rendelkezőket (modell 1: n=223 768), és gyermekteleneket (modell 2: n=93 522).
 Andersson et al. (2006) |
A feltárt adatok szerint a homoszexuális férfiak válási arányai alacsonyabbak a leszbikusokénál, bár itt az a tényező tartandó szem előtt – amint arra a kutatók rámutatnak –, hogy az ilyen házasságokra jellemző az idősebb kor, ellenben a heteroszexuálisok esetében inkább jellemző a fiatalság, márpedig „az idősebb kor a válás alacsonyabb valószínűségével jár együtt” (i.m., 93. o.). A heteroszexuálisok arányait véve 1-nek, a férfi ferde hajlamúak esetében a válási arány a 4. táblázat szerint 1,50 (modell 1a); 1,35 (modell 2a); míg a leszbikusok esetében 2,67 (modell 1a); 3,03 (modell 2a). A kutatók feltételezik továbbá, hogy a heteroszexuális kapcsolatokra jellemző gyermekvállalás szerepet játszhat abban, hogy ezek a házasságok tartósabbak, ezért ezt is figyelembe vették az adataik kapcsán (4. táblázat: modell 1b; 2b). Az eredmény, hogy a gyermektelen kapcsolatok esetében is megfigyelhető a jelenség: „A releváns kovariánsok figyelembevétele (2b. modell) során a mintázatok nagyjából olyanok maradnak, amilyennek eredetileg megállapítottuk őket.” Itt a férfiak csak valamelyest rendelkeznek több válással (lásd ismét: idősebb kor; modell 1b: 1,04; 2b: 1,49), a leszbikusoknál viszont ez még mindig közel kétszer, illetve háromszor annyiszor fordult elő, mint az egészséges pároknál (modell 1b: 1,96; 2b: 3,00).
Norvégiában a ferde hajlamú férfiak élettársi kapcsolatainak 13 százaléka, a nők élettársi kapcsolatainak pedig 21 százaléka végződik felbomlással az élettársi kapcsolat bejegyzésétől számított hat éven belül. Svédországban a férfiak élettársi kapcsolatainak 20, a nők házasságainak pedig 30 százaléka végződik nagy valószínűség szerint válással az élettársi kapcsolat létrejöttétől számított öt éven belül. A svédországi heteroszexuális házasságok esetében ez 13 százalék öt éven belül (i.m., 95. o.). Mellesleg a kutatók adatai szerint (4. táblázat) a fajilag kevert – európán kívüli partnerrel alkotott – kapcsolatok kétszer instabilabbak (1,96) az etnikailag tisztákhoz képest, mely arány kb. megmarad gyermektelenség esetében is (1,71). A legstabilabbak az etnikailag azonos kapcsolatok, ugyanis még a nemzeten kívüli, de európán belüli (fehér) társ esetében is jelentős az arány (1,24) (uo.).
Figyelembe kell venni, hogy a hedonizmus és a szexuálisan kényszeres (kompulzív), rendezetlen életmód is hatással lehet a gyermekre, mivel a hedonizmus összefüggésbe hozható a „gyors életút-stratégiával”, amelyet a gyermekekre szánt alacsonyabb energia és idő jellemez (lásd például: Nettle, 2010; Bjorklund és Ellis, 2014). Ezek a jelenségek a „Sötét Triád” (nárcizmus, machiavellizmus és pszichopátia) személyiségvonásokkal is összefüggésbe hozhatók (Kiire, 2019). Trocki és munkatársai (2009) rámutattak, hogy a kizárólag heteroszexuális nők közül „csak 10 százalék” tartozott az SSImp (élvhajhászat/impulzivitás) legfelső negyedébe, mellyel szemben a biszexuális nők 30 százaléka és a leszbikusok 34 százaléka tartozott a legfelső negyedbe. Haupert és munkatársai (2016) két, az Egyesült Államok egész területét reprezentáló adathalmaz (n=3905 és n=4813) alapján megállapították, hogy a ferde hajlamú férfiak az egészséges férfiakhoz képest, valamint a leszbikus vagy biszexuális nők az egészséges nőkhöz képest nagyobb arányban gyakorolták a „konszenzusos nem monogámiát”. A tanulmány az 1980-as évek elejéről származó adatokat is idéz, amelyek azt mutatják, hogy már akkor is hasonlóak voltak az eredmények, és a szerzők megállapították, hogy a heteroszexuális férfiak 28 százaléka és a heteroszexuális nők 25 százaléka kötött nyitott kapcsolati megállapodást, szemben a homoszexuális férfiak 73 százalékával és a leszbikus nők 37 százalékával (uo.).
Érdemes megjegyezni, hogy azok aránya, akik ezek mentén cselekedtek is, lényegesen alacsonyabb volt: a heteroszexuális férfiak és nők esetében rendre 7, illetve 6 százalék, a leszbikusoknál pedig 9 százalék, míg a szexuálisan deviáns férfiak körében ez az arány 61 százalék volt (uo.; lásd még Adam [2006] tanulmányát, amely erről a tendenciáról számol be). A szexuálisan rendezetlen életmód összefüggésbe hozható a nemi úton terjedő betegségek magasabb előfordulási arányával is (Jones és Paulhus, 2012), a gyors életút-stratégiával, „valamint egyéb ezzel összefüggő problémás viselkedésformákkal” (Dishion et al., 2012, 703. o.). A párkapcsolati hűtlenség és a kockázatos szexuális viselkedés szintén összefüggésbe hozható az alacsony együttműködési készséggel (agreeableness) és a gyenge lelkiismeretességgel (conscientiousness) (Schmitt, 2004), valamint az alacsony önkontrollal (Boutwell és Boisvert, 2014).
Saewyc és munkatársai (1999) szerint a leszbikusok és a biszexuálisok azok, akik nagyobb valószínűséggel vesznek részt kockázatosabb szexuális viselkedésben, beleértve a prostitúciót is (ők azok is, akiknél nagyobb a valószínűsége a nem kívánt terhességnek). Ehhez kapcsolódóan az egyén életében a szexuális partnerek számának növekedése összefüggésbe hozható a házastárssal való elégedettség csökkenésével (Christensen, 2004), valamint inkább rövidtávú, mint tartós kapcsolatok kialakulásával (Schmitt és Shackelford, 2008). A hedonizmust tovább erősíti, amint arról Morandini és munkatársai (2016) beszámoltak, hogy a szexuális kisebbségek jobban elválasztják az érzelmeket vagy a szerelmet a szexualitástól, mint a heteroszexuálisok.
Ard és Makadon (2011) szintén megállapította, hogy a homoszexuálisok körében gyakoribb a partnerváltás, nagyobb a hajlam a kockázatos magatartásformákra, és több erőszakot tapasztalnak szexuális partnereiktől. Korábban Zubenko és munkatársai (1987) azt találták, hogy a borderline személyiségzavarral küzdő férfiaknál tízszer, a nőknél pedig hatszor nagyobb valószínűséggel fordul elő homoszexualitás, mint az általános népességben vagy egy depressziós kontrollcsoportban. Ezt megerősítette Reich és Zanarini (2008, 564. o.) is, akik megjegyezték, hogy a borderline személyiségzavarral küzdő alanyok „jelentősen nagyobb valószínűséggel” számoltak be homoszexuális vagy biszexuális orientációról, valamint intim azonos nemű kapcsolatokról, mint a kontrollcsoport tagjai (lásd még Elliott et al. [2015] anyagát, amely brit adatokat mutat be, amelyek szerint ebben a csoportban magasabb az ilyen patológiák előfordulása).
Peterman és Dixon (2003) és Staab (2016) tanulmányai figyelmeztetnek a szexuális ferde hajlamúak körében tapasztalható, aránytalanul magas családon belüli erőszakra, bár az előbbi tanulmány esetében a „heteroszexizmusra” is (i.m., 40. o.). Az erőszakról beszámolva Janice Ristock (2003, 329. o.) megjegyzi, hogy az akadémikusok körében „mindig fennáll a félelem, hogy ennek a kérdésnek a nyilvános elismerése olyan negatív sztereotípiákat fog táplálni, amelyek a leszbikusokat (és ezzel összefüggésben a homoszexuális férfiakat is) patológiásnak állítják be…” Aggodalmuk érthető, amikor azt tapasztalják, hogy a leszbikusok 76,2 százaléka számolt be „pszichológiai erőszak alkalmazásáról”, 78,4 százalékuk pedig arról, hogy ilyen erőszakot szenvedett el, amint azt Matte és LaFontaine (2011, 237. o.) is megállapította.
Ard és Makadon (2011) szintén megállapította, hogy a homoszexuálisok körében gyakoribb a partnerváltás, nagyobb a hajlam a kockázatos magatartásformákra, és több erőszakot tapasztalnak szexuális partnereiktől. Korábban Zubenko és munkatársai (1987) azt találták, hogy a borderline személyiségzavarral küzdő férfiaknál tízszer, a nőknél pedig hatszor nagyobb valószínűséggel fordul elő homoszexualitás, mint az általános népességben vagy egy depressziós kontrollcsoportban. Ezt megerősítette Reich és Zanarini (2008, 564. o.) is, akik megjegyezték, hogy a borderline személyiségzavarral küzdő alanyok „jelentősen nagyobb valószínűséggel” számoltak be homoszexuális vagy biszexuális orientációról, valamint intim azonos nemű kapcsolatokról, mint a kontrollcsoport tagjai (lásd még Elliott et al. [2015] anyagát, amely brit adatokat mutat be, amelyek szerint ebben a csoportban magasabb az ilyen patológiák előfordulása).
Peterman és Dixon (2003) és Staab (2016) tanulmányai figyelmeztetnek a szexuális ferde hajlamúak körében tapasztalható, aránytalanul magas családon belüli erőszakra, bár az előbbi tanulmány esetében a „heteroszexizmusra” is (i.m., 40. o.). Az erőszakról beszámolva Janice Ristock (2003, 329. o.) megjegyzi, hogy az akadémikusok körében „mindig fennáll a félelem, hogy ennek a kérdésnek a nyilvános elismerése olyan negatív sztereotípiákat fog táplálni, amelyek a leszbikusokat (és ezzel összefüggésben a homoszexuális férfiakat is) patológiásnak állítják be…” Aggodalmuk érthető, amikor azt tapasztalják, hogy a leszbikusok 76,2 százaléka számolt be „pszichológiai erőszak alkalmazásáról”, 78,4 százalékuk pedig arról, hogy ilyen erőszakot szenvedett el, amint azt Matte és LaFontaine (2011, 237. o.) is megállapította.
Barrett és Pierre (2013, 3. o.) egy országosan reprezentatív kanadai felmérés adatai alapján ugyanerre a megállapításra jutottak, és kiemelték azt a visszatérő mintát is, hogy a biszexuálisok tapasztalják az ilyen jellegű problémákat a legmagasabb szinten: „a biszexuális férfiaknál nagyobb volt a kockázata annak, hogy legalább egyfajta párkapcsolati erőszakról számoljanak be (57,1%), mint homoszexuális férfi (44,6%) és heteroszexuális (28,6%) társaiknál.” Az egészségesekhez képest tehát kb. kétszer valószínűbb egy „szivárványcsalád” esetében az erőszak. Ennek fényében várható, hogy a heteroszexuális résztvevőkhöz képest „az LMB résztvevők több gyermekkori pszichológiai és fizikai bántalmazásról számoltak be szülők vagy gondviselők részéről, több gyermekkori szexuális bántalmazásról, több felnőttkori partneri pszichológiai és fizikai áldozattá válásról, valamint több felnőttkori szexuális erőszakos bántalmazásról” (Balsam et al., 2005, 477. o.).
A pedofília, a gyermekeket érintő szexuális erőszak és sérelem egyenesen kapcsolódnak mind a családi viszonyok, mind a deviáns patológiák témaköréhez. Ezek kapcsán lásd korábbi írásom számos tanulmány elemzésével.
A pedofília, a gyermekeket érintő szexuális erőszak és sérelem egyenesen kapcsolódnak mind a családi viszonyok, mind a deviáns patológiák témaköréhez. Ezek kapcsán lásd korábbi írásom számos tanulmány elemzésével.
 |
Pszichológiai patológiák
Alapvető megállapítás, hogy a morbiditás (valamilyen rendellenesség) jellemzően magával hoz egyéb komorbiditásokat is (társbetegségeket, kapcsolódó rendellenességeket). Ha egy szervezet (vagy psziché) nem erős és egészséges, helyet ad más kóroknak is. Ez a jelenség az orvostudomány számos területén ismert. Mivel a pszichoszexuális korrupció teljes megalapozottsággal patológiának tekinthető (lásd: Kirkegaard, 2023), ennek fényében nem meglepő, hogy az ilyen egyének számos más pszichés devianciával is magasabb arányban rendelkeznek, mint az amúgy pszichoszexuálisan egészséges többség.
Egy viszonylag friss, és a szerzők szerint az eddigi legnagyobb alanyszámú ilyen „szexuális és nemi kisebbséget” és egészséges kontrollcsoportot is tartalmazó kutatás adatai hasonlóan értékesek témánkat illetően. Lu és munkatársai (2025) az All of Us Kutatási Program (2017–2022) adatait (n=269 947) a diagnosztizált mentális egészségügyi állapotok szexuális orientáció és nemi identitás szerint dolgozták fel. Itt a heteroszexuális, homoszexuális és leszbikus mellet a „nemileg sokszínű” kategória is szerepel („nem bináris”, „queer” stb.), illetve a „transznemű” (transzszexuális férfi vagy nő) szintén. Ezek alapján a következőképp foglalhatók össze a fontosabb adatok a 2. táblázat néhány számával (százalékarányban):
Szorongás
• Heteroszexuális férfiak (15,8); nők (24,0)
• Homoszexuális férfiak (24,3); leszbikus nők (31,0)
• „Nemileg sokszínű” nők (36,1); férfiak (28,5)
• „Transz férfiak” (nők; 28,1); „nők” (férfiak; 24,4)
Bipoláris zavar
• Heteroszexuális férfiak (3,3); nők (3,5)
• Homoszexuális férfiak (6,8); leszbikus nők (9,4)
• „Nemileg sokszínű” nők (9,8); férfiak (10,1)
• „Transz férfiak” (nők; 8,8); „nők” (férfiak; 6,9)
Étkezési zavar
• Heteroszexuális férfiak (0,3); nők (0,8)
• Homoszexuális férfiak (0,4); leszbikus nők (1,5)
• „Nemileg sokszínű” nők (nincs adat); férfiak (nincs adat)
• „Transz férfiak” (nők; nincs adat); „nők” (férfiak; nincs adat)
Depresszió
• Heteroszexuális férfiak (16,0); nők (23,3)
• Homoszexuális férfiak (26,5); leszbikus nők (29,9)
• „Nemileg sokszínű” nők (34,6); férfiak (26,3)
• „Transz férfiak” (nők; 29,5); „nők” (férfiak; 27,0)
Személyiségzavar
• Heteroszexuális férfiak (1,2); nők (1,2)
• Homoszexuális férfiak (2,1); leszbikus nők (3,1)
• „Nemileg sokszínű” nők (4,8); férfiak (nincs adat)
• „Transz férfiak” (nők; 5,2); „nők” (férfiak; 4,3)
Poszttraumás stressz
• Heteroszexuális férfiak (3,4); nők (3,1)
• Homoszexuális férfiak (4,6); leszbikus nők (8,1)
• „Nemileg sokszínű” nők (12,8); férfiak (8,5)
• „Transz férfiak” (nők; 8,0); „nők” (férfiak; 7,9)
Skizofrénia
• Heteroszexuális férfiak (1,4); nők (0,6)
• Homoszexuális férfiak (1,8); leszbikus nők (1,3)
• „Nemileg sokszínű” nők (nincs adat); férfiak (nincs adat)
• „Transz férfiak” (nők; nincs adat); „nők” (férfiak; 3,4).
A „transz férfiak” biológiailag nők, a „nők” pedig férfiak a tanulmányban. Persze a magukat ellenkező neműeknek képzelők esetében a személyiségzavar eleve fennállhat, ebben a kutatásban más diagnosztikai személyiségzavarra kell gondolni (tehát ez eleve egy komorbiditás már).
 Lu et al. (2025), 2. táblázat |
Lu és kollégái összefoglalójukban rámutatnak még, hogy a ferde hajlamúak „a 10 leggyakrabban diagnosztizált mentális egészségügyi rendellenesség közül 9 esetében magasabb az előfordulási valószínűsége, mint a cisznemű [normális] heteroszexuális férfiaknál”. Ez volt mindkét nemre jellemző. A „transz férfiak” esetében az arány nyolc a tízből.
A Semlyen és munkatársai (2016) által végzett, 12 brit népesség-egészségügyi felmérésből álló kombinált metaanalízis nagyméretű adatai (n=94 818) szerint „a leszbikusként vagy homoszexuálisként magukat meghatározó felnőttek körében a gyakori mentális zavarok előfordulási gyakorisága magasabb volt, mint a heteroszexuálisoknál”. Korábban King és munkatársai (2008) is hasonló eredményekre jutottak egy olyan metaanalízisben, amely heteroszexuálisokat (n=214 344) és szexuális kisebbséghez tartozókat (n=11 971) hasonlított össze. De Graaf és munkatársai (2006) egy holland mintán (n=5998) alapulva arra a következtetésre jutottak, hogy az öngyilkossági hajlam és a mentális zavarok összefüggésben állnak a homoszexuálisokkal, míg Bränström és munkatársai (2018) testvéreket (n=1154) hasonlítottak össze, és megállapították, hogy a deviánsok körében jelentősen nagyobb valószínűséggel fordultak elő hangulatzavarok és szedtek ezekre gyógyszert, mint normális testvéreiknél, és ez különösen igaz volt a biszexuálisokra.
Később Krebs és munkatársai (2022) ikreket vizsgáltak, a testképzavarra összpontosítva, és megállapították, hogy a késői serdülőkorban és a korai felnőttkorban jelentős kockázatot mutatnak az öngyilkossági gondolatok és viselkedésformák kialakulására, részben genetikai hatások miatt. Nagy terjedelmű adathalmazokkal dolgozva Ganna és munkatársai (2019) megállapították, hogy számos személyiségvonás, valamint a kockázatos viselkedésformák és a mentális egészségügyi rendellenességek „szignifikánsan genetikailag korrelálnak az azonos neműekkel való szexuális viselkedéssel”, és „mindkét nem esetében az azonos neműekkel való szexuális viselkedés pozitív genetikai korrelációt mutatott számos pszichiátriai vagy mentális egészségügyi vonással”.
Szociális patológiák
Nem meglepő, hogy a „Sötét Triád” jellemvonásai összefüggésbe hozhatók a hedonizmussal és a „kizsákmányoló, rövid távú párzási stratégiával” (Baughman et al., 2014, 47. o.). A hedonizmus és a felelőtlenség tipikus megnyilvánulásai az alkohol- vagy kábítószerrel való visszaélés, valamint a szexuális izgalomkeresés és a promiszkuitás. Az előbbiek tekintetében nagyszabású és többször megismételt adatsorok igazolják, hogy a szexuális deviánsok körében magasabb az ezen szerek általi függőség és a velük való visszaélés aránya (Koh, 2000; Meyer et al., 2008; McCabe et al., 2009; Cochran és Mays, 2009; Lewis et al., 2012; Luoto et al., 2019). A deviáns nők is általában nagyobb valószínűséggel vettek részt ilyen dolgokban (Hughes, 2005; Wilsnack et al., 2008), ami a kábítószerrel való visszaélésre is érvényes (McKirnan és Peterson, 1989; Corliss et al., 2006; Trocki et al., 2009). Ezek a valószínűségek néha többszörösei a heteroszexuálisokénak.
Szociális patológiák
Nem meglepő, hogy a „Sötét Triád” jellemvonásai összefüggésbe hozhatók a hedonizmussal és a „kizsákmányoló, rövid távú párzási stratégiával” (Baughman et al., 2014, 47. o.). A hedonizmus és a felelőtlenség tipikus megnyilvánulásai az alkohol- vagy kábítószerrel való visszaélés, valamint a szexuális izgalomkeresés és a promiszkuitás. Az előbbiek tekintetében nagyszabású és többször megismételt adatsorok igazolják, hogy a szexuális deviánsok körében magasabb az ezen szerek általi függőség és a velük való visszaélés aránya (Koh, 2000; Meyer et al., 2008; McCabe et al., 2009; Cochran és Mays, 2009; Lewis et al., 2012; Luoto et al., 2019). A deviáns nők is általában nagyobb valószínűséggel vettek részt ilyen dolgokban (Hughes, 2005; Wilsnack et al., 2008), ami a kábítószerrel való visszaélésre is érvényes (McKirnan és Peterson, 1989; Corliss et al., 2006; Trocki et al., 2009). Ezek a valószínűségek néha többszörösei a heteroszexuálisokénak.
A Nemzeti Komorbiditási Felmérés adatai alapján Gilman és munkatársai (2001) megállapították, hogy a kábítószer-fogyasztás négyszer magasabb volt a szexuális kisebbséghez tartozó nők körében, ami megegyezik az Országos háztartási felmérés a kábítószer-fogyasztásról adataival (Cochran és Mays, 2000), valamint a hollandiai Sandfort és munkatársai (2001) tanulmányával, amely szintén azt állapította meg, hogy a kábítószer-fogyasztás magasabb volt az azonos nemű szexuális partnerekkel rendelkező nők körében.
Egy 2005-ben New York City klubjaiban végzett felmérés (n=1104) megállapította, hogy a leszbikus és biszexuális nők az ecstasy, a kokain, a metamfetamin és az LSD élethosszig tartó fogyasztásának tekintetében jelentősen magasabb arányt képeznek, mint a heteroszexuális nők (Parsons et al., 2005). Hasonlóképpen, a szexuális kisebbséghez tartozó nők nagyobb valószínűséggel fogyasztottak kokaint és hallucinogén szereket, valamint jelentettek kábítószerrel kapcsolatos problémákat, mint a többi nő (Cochran et al., 2004; ezt McCabe et al. [2009] is megerősítette). Marshal és munkatársai (2008) metaanalízise megállapította, hogy a fiatal szexuális kisebbséghez tartozó nők körében a kábítószer-használat valószínűsége átlagosan 400 százalékkal magasabb, mint a heteroszexuális fiatalok körében; ezt az eredményt Coker és munkatársai (2010) is megerősítették. Ennek fényében nem meglepő, hogy az elhízás – amely az alacsony önkontroll szintjéhez és a gyors életút-stratégiához kapcsolódik – szintén gyakoribb a leszbikusok körében, mint a heteroszexuális nők körében (Kenyon, 1968; Bogaert, 1998; Boehmer et al., 2007).
A pszichológiai problémák és a gyengébb önkontroll, valamint a családon belüli erőszak magasabb előfordulási aránya miatt nem meglepő, hogy Hensley és Tewksbury (2002, 230. o.) szerint a „nem heteroszexuális” nők (akik az elítélésük előtt azonos neműekkel létesítettek szexuális kapcsolatot) túlreprezentáltak a börtönökben, arányuk akár a 44 százalékot is elérheti, szemben a teljes népességben tapasztalható 2–4 százalékkal. Meyer és munkatársai (2022, 10. o.) szintén megállapították, hogy adataik szerint „a börtönben lévő nők 42%-a, a fogdában lévő nők pedig 36%-a tartozott a szexuális kisebbségekhez”. Abel és munkatársai (1987) korábbi tanulmánya szerint a parafíliások által elismert szexuális bűncselekményekből kitűnik, hogy ötször nagyobb valószínűséggel céloznak meg fiúkat, mint lányokat. Azok, akik otthonukon kívül fiúkat céloznak meg, a gyermekmolesztálás négy kategóriájában követték el a legtöbb bűncselekményt (i.m., 15, 18. o.), míg azok, akik leggyakrabban ugyanazon áldozattal szemben ismétlik meg bűncselekményeiket, a transzszexuálisok és a mazochisták (i.m., 17. o.).
Az Angliából és Walesből származó 2017-es adatok azt is kimutatták, hogy míg az összes fogvatartottnak csupán 19 százaléka töltött büntetést szexuális bűncselekmény miatt, az azonosított 125 transzszexuális közül 60 (48%) szexuális bűncselekmény miatt töltötte büntetését, és ezek közül 29 (48%) esetben gyermekek is érintettek voltak. A gyilkosságokat vizsgálva azt találjuk, hogy ezek az elkövetők „túlreprezentáltak voltak az összes fiatalkorú szexuális gyilkos között, hasonlóan felnőtt társaikhoz” – foglalta össze Myers és Chan (2012, 90. o.). Ehhez a témához kapcsolódóan, valamint a korábban vizsgáltakhoz hasonlóan Mize és Shackelford (2008) megállapította, hogy a homoszexuálisok hajlamosabbak a heteroszexuálisoknál a túlzott önbecsülésre és az arroganciára, gyengébb az impulzuskontrolljuk, és magasabb a „gyilkossági brutalitásuk”, mint a heteroszexuálisoké. Továbbá Krahé és társai (2000, 142. o.) a homoszexuálisok szexuális agressziójával kapcsolatban a következő következtetésre jutottak: „Az adatok azt mutatják, hogy a szexuális agresszió komoly probléma a homoszexuális férfiak körében, amely további vizsgálatot igényel.” A sorozatgyilkosok körében ez a hajlam újra megjelenik, mivel Mayhew (2015) többszörös túlreprezentáltságot állapított meg ott is.
Komorbiditás és kisebbségi stressz
A fenti adatok lesújtóak, de távolról sem meglepőek. A deviánspártiak ugyanakkor előszeretettel legyintenek minderre, mondván, ezek a problémák tulajdonképpen a kirekesztés tünetei, és nem alapvetően komorbid melléktünetei egy eleve morbid pszichoszexuális állapotnak. Mindez nem teljesen alaptalan, hiszen a környezet hatással van a pszichés állapotra, de egyes kutatások alapján elvethető a fenti érv. Például a már említett de Graaf és társai (2006, 253. o.) a következőket írják: „Ez a tanulmány arra utal, hogy még egy olyan országban is, ahol viszonylag toleráns a homoszexualitáshoz való hozzáállás, a homoszexuális férfiaknál sokkal nagyobb volt az öngyilkossági kockázat, mint a heteroszexuális férfiaknál.”
Egy 2005-ben New York City klubjaiban végzett felmérés (n=1104) megállapította, hogy a leszbikus és biszexuális nők az ecstasy, a kokain, a metamfetamin és az LSD élethosszig tartó fogyasztásának tekintetében jelentősen magasabb arányt képeznek, mint a heteroszexuális nők (Parsons et al., 2005). Hasonlóképpen, a szexuális kisebbséghez tartozó nők nagyobb valószínűséggel fogyasztottak kokaint és hallucinogén szereket, valamint jelentettek kábítószerrel kapcsolatos problémákat, mint a többi nő (Cochran et al., 2004; ezt McCabe et al. [2009] is megerősítette). Marshal és munkatársai (2008) metaanalízise megállapította, hogy a fiatal szexuális kisebbséghez tartozó nők körében a kábítószer-használat valószínűsége átlagosan 400 százalékkal magasabb, mint a heteroszexuális fiatalok körében; ezt az eredményt Coker és munkatársai (2010) is megerősítették. Ennek fényében nem meglepő, hogy az elhízás – amely az alacsony önkontroll szintjéhez és a gyors életút-stratégiához kapcsolódik – szintén gyakoribb a leszbikusok körében, mint a heteroszexuális nők körében (Kenyon, 1968; Bogaert, 1998; Boehmer et al., 2007).
A pszichológiai problémák és a gyengébb önkontroll, valamint a családon belüli erőszak magasabb előfordulási aránya miatt nem meglepő, hogy Hensley és Tewksbury (2002, 230. o.) szerint a „nem heteroszexuális” nők (akik az elítélésük előtt azonos neműekkel létesítettek szexuális kapcsolatot) túlreprezentáltak a börtönökben, arányuk akár a 44 százalékot is elérheti, szemben a teljes népességben tapasztalható 2–4 százalékkal. Meyer és munkatársai (2022, 10. o.) szintén megállapították, hogy adataik szerint „a börtönben lévő nők 42%-a, a fogdában lévő nők pedig 36%-a tartozott a szexuális kisebbségekhez”. Abel és munkatársai (1987) korábbi tanulmánya szerint a parafíliások által elismert szexuális bűncselekményekből kitűnik, hogy ötször nagyobb valószínűséggel céloznak meg fiúkat, mint lányokat. Azok, akik otthonukon kívül fiúkat céloznak meg, a gyermekmolesztálás négy kategóriájában követték el a legtöbb bűncselekményt (i.m., 15, 18. o.), míg azok, akik leggyakrabban ugyanazon áldozattal szemben ismétlik meg bűncselekményeiket, a transzszexuálisok és a mazochisták (i.m., 17. o.).
Az Angliából és Walesből származó 2017-es adatok azt is kimutatták, hogy míg az összes fogvatartottnak csupán 19 százaléka töltött büntetést szexuális bűncselekmény miatt, az azonosított 125 transzszexuális közül 60 (48%) szexuális bűncselekmény miatt töltötte büntetését, és ezek közül 29 (48%) esetben gyermekek is érintettek voltak. A gyilkosságokat vizsgálva azt találjuk, hogy ezek az elkövetők „túlreprezentáltak voltak az összes fiatalkorú szexuális gyilkos között, hasonlóan felnőtt társaikhoz” – foglalta össze Myers és Chan (2012, 90. o.). Ehhez a témához kapcsolódóan, valamint a korábban vizsgáltakhoz hasonlóan Mize és Shackelford (2008) megállapította, hogy a homoszexuálisok hajlamosabbak a heteroszexuálisoknál a túlzott önbecsülésre és az arroganciára, gyengébb az impulzuskontrolljuk, és magasabb a „gyilkossági brutalitásuk”, mint a heteroszexuálisoké. Továbbá Krahé és társai (2000, 142. o.) a homoszexuálisok szexuális agressziójával kapcsolatban a következő következtetésre jutottak: „Az adatok azt mutatják, hogy a szexuális agresszió komoly probléma a homoszexuális férfiak körében, amely további vizsgálatot igényel.” A sorozatgyilkosok körében ez a hajlam újra megjelenik, mivel Mayhew (2015) többszörös túlreprezentáltságot állapított meg ott is.
Komorbiditás és kisebbségi stressz
A fenti adatok lesújtóak, de távolról sem meglepőek. A deviánspártiak ugyanakkor előszeretettel legyintenek minderre, mondván, ezek a problémák tulajdonképpen a kirekesztés tünetei, és nem alapvetően komorbid melléktünetei egy eleve morbid pszichoszexuális állapotnak. Mindez nem teljesen alaptalan, hiszen a környezet hatással van a pszichés állapotra, de egyes kutatások alapján elvethető a fenti érv. Például a már említett de Graaf és társai (2006, 253. o.) a következőket írják: „Ez a tanulmány arra utal, hogy még egy olyan országban is, ahol viszonylag toleráns a homoszexualitáshoz való hozzáállás, a homoszexuális férfiaknál sokkal nagyobb volt az öngyilkossági kockázat, mint a heteroszexuális férfiaknál.”
Nem világos, hogy miért vezetne – ezen érvelés mentén – a „diszkrimináció” hatása például a szexuális deviánsok körében nagyobb mértékben megfigyelhető nárcizmushoz. Például Rubinstein (2010, 30. o.) rámutat arra, hogy a homoszexuális résztvevők „szignifikánsan magasabb pontszámot értek el” mind a PNI (Patológiás Nárcizmus-Kérdőív), mind az NPI (Nárcisztikus Személyiség-Kérdőív) skálán, és ezek a PNI-skálák „bosszúvágyó, uralkodó és tolakodó interperszonális problémákkal társultak” (i.m., 28. o.). Természetesen a pszichoszexuális torzulások szorosan összefüggenek a pszichológiai torzulásokkal (legyenek azok depresszív vagy grandiózus jellegűek); ez nem lehet meglepetés egy becsületes kutató számára.
A fentiekben láttuk azt is, frissebb adatok kapcsán, hogy a skizofrénia is jelentősen nagyobb arányban fordul elő ebben a csoportban. Szakmailag elfogadhatatlan annak a felvetése, hogy valakiből – főleg ilyen mértékben – skizofrén lesz, mert például iskolás korában lebuzizták. A fentebb részletezett párkapcsolataikon belüli magasabb arányú erőszak sem a heteroszexuálisok diszkriminatív viselkedéséből ered. Például Stolarski et al. (2017) és Semenyna et al. (2018) azt találták, hogy a Sötét Triád jellemvonások jellemzőbbek a biszexuális és leszbikus nőkre. Jonason és Luoto (2021) nemek szerint csoportosított elemzései során is kiderült, hogy a biszexuálisok és a homoszexuálisok körében a machiavellizmus (manipulatív öncélú hatalomvágy) jellemzőbb volt, mint a heteroszexuálisok körében, míg a biszexuálisok „pszichopatikusabbak és nárcisztikusabbak” voltak, mint a heteroszexuálisok. Ezen csoport tekintetében Meybodi és munkatársai (2014) arról számoltak be, hogy a személyiségzavarok előfordulási gyakorisága 81,4 százalék volt, és a „leggyakoribb” személyiségzavar a nárcisztikus személyiségzavar (57,1%) volt, míg a legritkább a borderline személyiségzavar. A fentebb hivatkozott Rubinstein (2010) is hasonló eredményekre jutott.
Szintén hasonló eredményről számoltak be korábban Burgess és munkatársai (2007) is, akik megállapították, hogy „bár az érzékelt diszkrimináció szinte az összes általunk vizsgált mentális egészségügyi mutatóval és a mentális egészségügyi ellátás igénybevételével összefüggésben állt, a diszkrimináció hatásának a figyelembe vétele sem csökkentette jelentősen a heteroszexuálisok és az LGBT-személyek közötti mentális egészségügyi egyenlőtlenségeket.” Zietsch et al. (2011, 130. o.) pedig „jelentős” genetikai alapokat talált minderre. (A kisebbségi stressz hosszabb kritikai elemzéséért lásd korábbi írásomat)
Két út az oktatásban: moralizálás és krízis
Az oktatásban meghonosodó deviánspárti narratívák, melyeknek terjedésére hazánkban is számítani lehet, az évek alatt változtak némileg. Míg eleinte szinte kizárólag a veszélyes szexuális viselkedésekre és kábítószer- vagy alkoholhasználatra, és kapcsolódó pszichés rendellenességekre összpontosított, már egy ideje inkább a „homonegatív attitűdök” elleni harcra helyezi a hangsúlyt (Black, 2012, 322. o.). Itt ezek között kell értenie az „érzékenyített” oktatónak már az olyan megjegyzéseket is, mint – a magyar nyelv világába helyezve – az „ez olyan ratyi”, vagy „te köcsög” kifejezéseket is (i.m., 323. o.), melyek „homofób” inzultusnak számítanak (és talán a narcisztikusság vagy skizofrénia kialakulásához is vezethetnek – érvelnének sokan a fentiek mentén). Amikor a deviáns diákok magas arányban történő zaklatásáról hallunk, sokszor ilyenekről van szó.
A kutatók ajánlása szerint ezt a harcot több fronton kell vívni: a tananyag részéve kell tenni a témát; az oktatókat ki kell oktatni ezek mentén; deviánspárti diákcsoportokat kell létrehozni; és vizuális kellékekkel kell támogatást kifejezni, mint poszterek és egyéb médiabeli megjelenítések (i.m., 324. o.). A deviánspárti klubok és szervezetek fontosságát hangsúlyozta egy másik kutatói gárda is (Russel et al., 2021).
Az oktatásbeli deviancia-normalizálásnak tehát többfrontos felépítése – illetve azok együttes hatása – az, amelyet leginkább hatásosnak ítélnek az aktivisták (és akadémiai elvtársaik). Amint Ioverno et al. (2021, 10. o.) rámutat, az efféle (szexuális és nemi identitást érintő) „SOGI-tréning” idővel „fokozatos változást idézhet elő az iskolarendszer értékeiben” és „hosszú távon hatással lehet az iskolai légkör befogadó jellegére”.
Az efféle pedagógiai és aktivista megközelítés alapja a George Weinberg amerikai zsidó pszichológus által lefektetett elmélet, miszerint a homoszexualitás a szexualitás spektrumának egy normális része, és az ezzel – avagy ennek normálisként való kezelésével – ellenszenvező személy valójában a beteg. Weinberg az 1960-as években alakította ki a „homofóbia” elvét, és egyben sikeresen el is terjesztette a szót magát (például neves aktivisták, mint a Stonewall-zavargásokból is ismert Lige Clarke és partnere, Jack Nichols segítségével, akikkel személyes kapcsolatot ápolt; lásd: Herek, 2004, 7. o.). Eszerint tehát a homoszexualitás és a szexuális züllés iránti undor – amely evolúciós szempontból a túlélési fittség biztosítására alakult ki – maga minősül aberrációnak.
A fentiekben láttuk azt is, frissebb adatok kapcsán, hogy a skizofrénia is jelentősen nagyobb arányban fordul elő ebben a csoportban. Szakmailag elfogadhatatlan annak a felvetése, hogy valakiből – főleg ilyen mértékben – skizofrén lesz, mert például iskolás korában lebuzizták. A fentebb részletezett párkapcsolataikon belüli magasabb arányú erőszak sem a heteroszexuálisok diszkriminatív viselkedéséből ered. Például Stolarski et al. (2017) és Semenyna et al. (2018) azt találták, hogy a Sötét Triád jellemvonások jellemzőbbek a biszexuális és leszbikus nőkre. Jonason és Luoto (2021) nemek szerint csoportosított elemzései során is kiderült, hogy a biszexuálisok és a homoszexuálisok körében a machiavellizmus (manipulatív öncélú hatalomvágy) jellemzőbb volt, mint a heteroszexuálisok körében, míg a biszexuálisok „pszichopatikusabbak és nárcisztikusabbak” voltak, mint a heteroszexuálisok. Ezen csoport tekintetében Meybodi és munkatársai (2014) arról számoltak be, hogy a személyiségzavarok előfordulási gyakorisága 81,4 százalék volt, és a „leggyakoribb” személyiségzavar a nárcisztikus személyiségzavar (57,1%) volt, míg a legritkább a borderline személyiségzavar. A fentebb hivatkozott Rubinstein (2010) is hasonló eredményekre jutott.
Szintén hasonló eredményről számoltak be korábban Burgess és munkatársai (2007) is, akik megállapították, hogy „bár az érzékelt diszkrimináció szinte az összes általunk vizsgált mentális egészségügyi mutatóval és a mentális egészségügyi ellátás igénybevételével összefüggésben állt, a diszkrimináció hatásának a figyelembe vétele sem csökkentette jelentősen a heteroszexuálisok és az LGBT-személyek közötti mentális egészségügyi egyenlőtlenségeket.” Zietsch et al. (2011, 130. o.) pedig „jelentős” genetikai alapokat talált minderre. (A kisebbségi stressz hosszabb kritikai elemzéséért lásd korábbi írásomat)
Két út az oktatásban: moralizálás és krízis
Az oktatásban meghonosodó deviánspárti narratívák, melyeknek terjedésére hazánkban is számítani lehet, az évek alatt változtak némileg. Míg eleinte szinte kizárólag a veszélyes szexuális viselkedésekre és kábítószer- vagy alkoholhasználatra, és kapcsolódó pszichés rendellenességekre összpontosított, már egy ideje inkább a „homonegatív attitűdök” elleni harcra helyezi a hangsúlyt (Black, 2012, 322. o.). Itt ezek között kell értenie az „érzékenyített” oktatónak már az olyan megjegyzéseket is, mint – a magyar nyelv világába helyezve – az „ez olyan ratyi”, vagy „te köcsög” kifejezéseket is (i.m., 323. o.), melyek „homofób” inzultusnak számítanak (és talán a narcisztikusság vagy skizofrénia kialakulásához is vezethetnek – érvelnének sokan a fentiek mentén). Amikor a deviáns diákok magas arányban történő zaklatásáról hallunk, sokszor ilyenekről van szó.
A kutatók ajánlása szerint ezt a harcot több fronton kell vívni: a tananyag részéve kell tenni a témát; az oktatókat ki kell oktatni ezek mentén; deviánspárti diákcsoportokat kell létrehozni; és vizuális kellékekkel kell támogatást kifejezni, mint poszterek és egyéb médiabeli megjelenítések (i.m., 324. o.). A deviánspárti klubok és szervezetek fontosságát hangsúlyozta egy másik kutatói gárda is (Russel et al., 2021).
Az oktatásbeli deviancia-normalizálásnak tehát többfrontos felépítése – illetve azok együttes hatása – az, amelyet leginkább hatásosnak ítélnek az aktivisták (és akadémiai elvtársaik). Amint Ioverno et al. (2021, 10. o.) rámutat, az efféle (szexuális és nemi identitást érintő) „SOGI-tréning” idővel „fokozatos változást idézhet elő az iskolarendszer értékeiben” és „hosszú távon hatással lehet az iskolai légkör befogadó jellegére”.
Az efféle pedagógiai és aktivista megközelítés alapja a George Weinberg amerikai zsidó pszichológus által lefektetett elmélet, miszerint a homoszexualitás a szexualitás spektrumának egy normális része, és az ezzel – avagy ennek normálisként való kezelésével – ellenszenvező személy valójában a beteg. Weinberg az 1960-as években alakította ki a „homofóbia” elvét, és egyben sikeresen el is terjesztette a szót magát (például neves aktivisták, mint a Stonewall-zavargásokból is ismert Lige Clarke és partnere, Jack Nichols segítségével, akikkel személyes kapcsolatot ápolt; lásd: Herek, 2004, 7. o.). Eszerint tehát a homoszexualitás és a szexuális züllés iránti undor – amely evolúciós szempontból a túlélési fittség biztosítására alakult ki – maga minősül aberrációnak.
 George Weinberg |
Az erkölcsi szférában ez azt jelenti, hogy ha egy személy ilyen egészséges reakciókat tanúsít, akkor ez a kínos betegség és az etikátlan késztetés benne magában kell, hogy létezzen, nem pedig a deviánsban, akit logikusan a „fóbiás” személy rosszindulatú mentális hajlamainak áldozataként kell tekinteni. „Ez a kifejezés a heteroszexuális társadalom egyik központi feltételezését állította a fejére” – állapította meg a pszichológiaprofesszor Gregory Herek –, „azzal, hogy a homoszexualitás »problémáját« nem a homoszexuális emberekben, hanem a homoszexuális férfiakkal és leszbikusokkal szemben intoleráns heteroszexuálisokban fedezte fel” (i.m., 8. o.). Valóban, Weinberg (2012) szerint „a következő nagy lépésnek az kell lennie, hogy a »homofóbiát« felvegyék a mentális zavarok hivatalos listájára.”
Az efféle érzékenyítés alapvető eleme a képmutatás. Fontos szem előtt tartani, hogy az érzelmileg manipulatív morális keretezés ellenére mindez valójában nem az „egyenlőségről”, vagy „fair” hozzáállásról szól, hanem egy új hierarchia felállításáról, melynek megkerülhetetlen eleme a régi rend eltörlése. Roberto Baiocco (2022) és kollégái a Római Sapienza Egyetem Fejlődés- és Társadalompszichológiai Tanszékéről az „LGBT+ képzési igények” témájában írtak egy hét európai országra kiterjedt tanulmányt, javaslatokkal, melyet a Sexuality Research and Social Policy folyóirat közölt le. Ennek a „kulturális érzékenység” részében az ilyen irányelvek részleteivel kapcsolatban kijelentik a szerzők, hogy mindennek az egyik dimenziója „magába foglalja a bizalmat és az elfogadás mellett a tiszteletet és a pozitív hozzáállást más [etnikai] kisebbségi csoportok és identitások iránt”. Mindezt úgy, hogy természetesen a többségi társadalom és annak – ilyen-olyan „fóbiás” – kultúrája, identitása eltaposandó.
Egy ideálisan „érzékenyített” oktató diákokkal való viselkedése kapcsán a szerzők hangsúlyozzák, hogy az majd úgy anélkül kezeli a diákot, „hogy kulturálisan nem megfelelő kérdésekkel megsértené a hallgatót,” illetve „nem fog ítélkezni a hallgató meggyőződései és félelmei felett” (uo.). Mindez tehát nem alkalmazandó a többséget alkotó normális emberek „meggyőződései és félelmei” kapcsán, hiszen a szexuális devianciák iránti esetleges ellenszenvek kiiktatása a céljuk, s mint olyan, az efféle érzéseket tápláló diákok „meggyőződései” nem érdemelnek tiszteletet. Agresszív, militáns kulturális-civilizációs hadviselés része mindez, nem holmi éteri „igazságosság” a cél. Mindez természetesen abban gyökeredzik, hogy az efféle normalitáspárti meggyőződés nem legitim, vagy akár kulturális jelenség, mely hasonló tiszteletet érdemelne, hanem egy patológia – a Weinberg-féle „fóbia”.
A moralizáló megközelítéstől eltér az érzelmi felkavarást – egyfajta „krízist” – kiváltó módszer. A franciaországi szociológus Gabrielle Richard (2025, 31. o.) felvázolja, hogy mindennek a helye a tágabb értelemben vett „szociális igazságosság” küzdelmében van, ahol az efféle tréning szerepe nem az, hogy a „sokszínűség hiányát” oldja meg, hanem magát „a sokszínűség ellenzését” iktassa ki. Tehát intoleráns az ellenkezéssel szemben. Ennek az „elnyomásellenes oktatásnak” a lényege, hogy „elnyomó dinamikákat és képződményeket fedjen fel, megértse, azok miként alakultak ki és váltak dominánssá, majd átformálja a szociális életet” a „befogadás” mentén (uo.). Továbbá:
A cél szerinte a diákokban fellelhető ellenállás támadása, és ennek módszertana a „kényelmetlenség pedagógiája”, mely kritikailag vizsgálja ezen diákok hitét és szokásait, végső soron „szociális átalakulást” váltva ki (uo.). Az efféle – a „kiváltságosság”, „elnyomás”, „fóbia” stb. sulykolásával élő – megszégyenítő módszer „tudatosan olyan helyzetekbe sodorja a diákokat, amely válságot okozhat, azzal, hogy olyan dolgokat tanít nekik, amelyek kényelmetlen érzést kelt bennük” – teszi hozzá (uo.). A szerző szerint a „válságon keresztüli tanulás” nem csupán etikus, de az „elnyomás elleni oktatásban elengedhetetlen is, mivel csak egy válságszerű állapot képes felforgatni a mélyen gyökerező meggyőződéseket” (uo.). A „kényelmetlenség pedagógiájának célja,” szerinte, hogy „megkérdőjelezze a faji, nemi és szexuális különbségekkel kapcsolatos uralkodó ideológiákat és előfeltevéseket. Mint ilyen, valószínűleg veszélyezteti a diákok »normálisnak« vagy »status quo-nak« tartott felfogását” (uo.).
Richard hivatkozási alapja itt Shoshana Felman, amerikai zsidó pszichoanalitikus és oktató, aki a holokausztnarratíva oktatásában alkalmazta ezt a módszert, amint arról az efféle pedagógia alapjait lefektető írásában beszámolt (Felman és Laub, 1992, 1–56. o.). Felman természetesen freudi alapokra helyezi irányelvét, amiről így írt: „A pszichoanalízis így mélyrehatóan átgondolja és gyökeresen megújítja magát a tanúvallomás fogalmát azzal, hogy elfogadja – és a kultúra történetében először elismeri –, hogy nem szükséges birtokolni vagy magunkénak tekinteni az igazságot ahhoz, hogy hatékonyan tanúskodhassunk róla” (i.m., 15. o.; hangsúly a szerzőé). Felman számára így a freudi spekulatív analízis „a tudattalan vallomás által megtestesített bizonyítékot az ismeret területére fogja átvinni” (i.m., 16. o.). Magyarán, freudi absztrakt elmélkedésen keresztül értelmezett alternatív valóságkép és érzelmileg manipulatív „krízis” kialakítása a diákban, felkavarva azt érzelmileg.
Hazánkban a Magyar Pszichológiai Társaság 2013-ban alakított ki „LMBTQ szekciót”, amelyet a szakpszichológus, pszichoanalízis-kutató Ritter Andrea kezdeményezett. Az ő jóvoltából honosodott meg a nyugati minta alapján összeállított Útmutató a meleg, leszbikus, biszexuális, transznemű és gender-nonkonform emberekkel folytatott pszichológiai munkához című kiadvány. Akárcsak Felman, Ritter (aki érdeklődési területe, neve és arcvonásai alapján jó eséllyel maga is zsidó) is a holokausztnarratíva propagandistája is egyben, bár módszertana eltér Felmanétól.
A weinbergi és felmani megközelítések közül jellemzően a weinbergi moralizáló módszer az, ami domináns a Nyugaton, de adott esetekben felmani elemek is felbukkannak a normális megszégyenítésével. Mindenesetre a szociálpszichológiában ismert érzelmi reflexivitás elmélete mentén az efféle módszerek hatásosak, amennyiben szociális mozgalom formájában átfogó benyomást keltenek, új kereteket kialakítva. Ezeket „folyamatosan megerősítenek, ismételnek és társadalmilag nagyra értékelnek” a berendezkedés intézményei, ami „azt jelenti, hogy gyakran nem is vagyunk tudatában annak, hogy elsajátítjuk a hozzájuk kapcsolódó érzelmeket” (King, 2005, 154. o.). Az „erkölcsi empátia kialakítása és felkeltése” így hozzátartozik ahhoz, amit egy szociális mozgalom képez, és „ez része annak, hogy megkülönböztessük a »mi«-t és kijelöljük a »ők«-et” (Eyerman, 2005, 50. o.). Itt éppen a morális támogató, és az aljas, „fóbiás” elnyomó formájában. Ezeket az érzelmeket aztán „kollekív cselekvés” csatornázza az elvárt irányba (i.m., 42. o.). Fejlődéstani szempontból ez a társadalompszichológiai folyamat magába foglalja azt a döntéshozatali stratégiát, amely mások, különösen a domináns (új) normák képviselőinek „megfigyelésével és utánzásával igyekszik csökkenteni a bizonytalanságot” (Lumsden és Wilson, 1981, 107. o.). Az egyén idővel igazodik az új hierarchiához. Az oktatásbeli, de egyéb szociális és kulturális terület megszállása a deviánspárti narratíva képviselői által ezen keresztül nyer további értelmet.
Konklúzió
Az évek folyamán már érveltem az ellen, hogy a deviancia normalizálását mindössze gyermekvédelmi küzdelemként vívja az ellenálló. Ez már részleges visszavonulás a normalitás védelmének térfeléről, és logikailag is hibás. Az a liberális elv, miszerint a felnőttek kölcsönös beleegyezéssel azt csinálhatnak, amit akarnak, önmagában normalizálja a pszichoszexuális aberráltságot. Két további probléma is logikusan következik ebből: egyrészt a szexuálisan deviáns egyedek nem egyenlőek a normális emberrel (ez a tétel a normalizálásuk alappillére), ezért nem mindegy, mit csinálnak közös beleegyezéssel. Az ember vonzalma, ízlése, viselkedése stb. nem egy vákuumban létezik, hanem része – sokszor szerves része – jellemének. Mint látható fentebb és a hivatkozott korábbi írásaimban bemutatott adatokból, temérdek komorbid tünet társul a ferde hajlamhoz, s ezek az alapvető jellemvonások a politika, művészet, közélet stb. területein felmerülő ilyen-olyan irányelvek támogatása esetében kulturálisan és civilizációsan is kivetülnek. Egy ezer deviánsból álló falu nem lenne egyenlő egy ezer egészséges ember által alkotott faluval. Másrészt pedig, ha a felnőttek körében mindez el van fogadva különösebb korlátozások és a – mondjuk úgy – skarlát betű nélkül, az a gyerekek számára is jelzésértékű. Konkrétan a zöld jelzést jelenti.
Mark Regnerus (2014) kutatása itt releváns. Ő a „homoszexuális és leszbikus keresztények” értékrendjét vizsgálva rámutatott, hogy ezek – néha kifejezetten – nagyobb valószínűséggel fogadják el a pornográfia nézését, a házasság előtti szexualitást, az alkalmi szexet, a társ megcsalását, a három vagy több személy részvételével zajló csoportos szexet, valamint az abortuszt. Ennek a jelentősége abban rejlik, hogy még ugyanazon szűkebb kultúra keretein belül is a szexuális deviánsok nézetei közelebb állnak a deviánsokéhoz (a táblázat ötödik csoportja), mint azokéhoz a nem deviáns, templomba járó keresztényekéhez, akik ellenzik az azonos neműek házasságát (a táblázat első csoportja). Valójában a deviánsok mindezekben jóval magasabb értékeket mutatnak, mint a „népességi átlag”.
Ebben az összefüggésben érdemes megjegyezni, hogy a pszichológia és a kognitív idegtudomány terén elért fejlődés „rámutatott a nem és a szexuális orientáció fontosságára” különböző pszichológiai és viselkedési jellemzők tekintetében, amint arra Severi Luoto (2021) is emlékeztetett, és ez azért van így, mert a szexuális orientáció hátterében álló idegfejlődési mechanizmusok számos pszichológiai és viselkedési jellemzőben „szintén eltéréseket eredményeznek”. Mint láthatjuk, bizonyítékok támasztják alá, hogy a torz hajlamú emberek életük más területein is rendellenességeket mutatnak. A 2007-es, 7403 felnőttet felölelő brit Adult Psychiatric Morbidity Survey felmérés például megállapította, hogy a depresszió, a szorongás, a rögeszmés-kényszeres zavar, a fóbiák, az önkárosítás, az öngyilkossági gondolatok, valamint az alkohol- és kábítószer-függőség aránya „jelentősen magasabb volt a homoszexuális válaszadók körében” (Collingwood, 2016).
Amennyiben nem büntethető a szexuális aberrációk gyakorlása, érdemes legalább azt a néhány elemet fontolóra venni, ami a Kádár-korszakban jól működött. Bár Kádár János alatt a homoszexualitást 1961-ben legalizálták, tehát már önmagában azért nem járt büntetés, de effektíve az elnyomás és a közéletből való kiszorítás irányelve továbbra is uralkodott (Borgos, 2016). Méghozzá hatásosan. Ez a dekriminalizáció azonban szigorúan heteronormatív, kirekesztő keretek között történt, amely ezt a jelenséget betegségnek tekintette: „egyrészt a társadalom egyébként is »természetes aversióval« viszonyul hozzá; másrészt »veleszületett betegség« volta okán nem jelent veszélyt a heteroszexuális egyénekre és intézményekre” – mutat rá az legalizációs folyamat érvelésére Borgos Anna (i.m., 76. o.). A ferde hajlamúak szexuális beleegyezési korhatárát 20 évben állapították meg a javaslaton dolgozó neurológiai csapat érvelése szerint azért, mert a fiataloknál „a nemi ösztön a perverz élmények következtében könnyen fixálódhatik ferde irányban” (idézi: Takács és Tóth, 2016, 232. o.). Jelenlegi szabályozás szerint ez a korhatár 12 év, ha a partner nem idősebb 18-nál, az ennél idősebbek számára az alsó korhatár 14 év.
A fenti irányelveket követve a szexuálisan deviáns viselkedést kisöpörték a közszférából; publikus megnyilvánulását sem engedték, nemhogy népszerűsítését (például az irodalmi művekben cenzúrázták a homoszexuális témákat; lásd Gombár, 2018). Valóban, a homoszexualitást továbbra is patológiás, megvetendő tevékenységnek tekintették, még legalizálása után is. Akadémiai könyvek, mint például Haraszti István 1964-es műve, A nemi élet kérdései, a szadizmus, a mazochizmus és a fetisizmus között tárgyalja a témát, idézőjelekbe téve a homoszexuális „szerelmet”, és úgy írva le azt, mint „az azonos neműek iránti beteges, elfajult vonzalmat” (Borgos, 2016, 77. o.). Ez az akadémiai szemlélet többé-kevésbé változatlan maradt az évtizedek során, amint Borgos megjegyzi: „még a kilencvenes években megjelent szakirodalmak egy része is »rendellenességként«, »elfajzásként«, »perverzióként« tárgyalta, és az elfogadó attitűd is egyértelműen heteronormatív” (uo.). A helyzet ebben az időszakban Közép- és Kelet-Európa régióiban is meglehetősen hasonló volt (i.m., 77–78. o.).
A fentiek után rá kell mutatni, hogy mindennek a normalizálásnak a veszélye nem csupán az osztálytermekben várható. Ez már minden gyerek zsebében ott van a telefonjaikon: a YouTube-on, az Instagramon, a TikTokon – szinte mindenhol. A nemzetközi algoritmus-oligarchák döntik el, milyen tartalom „érzékenyíti” a józanabb ember gyermekét is, mialatt ő dolgozik, esetleg a vacsorát készíti. A fiatal megtalálja a helyét az új weinbergi keretek között anélkül, hogy észrevenné – egy „új valóság” alakul ki (mondhatni freudi alapokon), melyet ilyen-olyan sztárok és világhálós személyiségek szőnek. Őket persze az algoritmus és szabályozás szigorúan megszűri, elvégre az ellentmondás „gyűlölet”. Amikor az efféle értékrendet képviselő – gyakran több százezres nézettséget is elérő – magyar nyelvű videókat ajánlja a YouTube minden egyes nap a magyar IP-címmel rendelkezőknek, a baj már adott, és nem kell arra várni, hogy az iskolákban is mindez nyíltan valósuljon meg.
Fontos az átfogó, és alapvetően a normalitás védelmét erkölcsi és szociobiológiai – tudományos, egészségügyi, evolúciós – dimenzióba helyező ellenállás. Az ügy morális vonzatának hangsúlyozása kulcsfontosságú, a deviánsok is ezért helyezik irányelveiket morális keretek közé – az ellenállók esetében még a tudományos és etikai elemek is adottak (lásd fentebb). Ha valaki vallása alapjai mentén ellenzi mindezt, tegye, jó ügyet szolgál ezzel, de az tömegeket már nem fog meghatni, hogy mi áll ebben vagy abban a szent könyvben. Mindenesetre nem az utca emberének a győzködése a legfontosabb feladat e téren, hanem az intézmények és befolyással rendelkező platformok feletti hatalom megszerzése – ahogy azt a deviánsok tették és teszik. Ehhez igazodnak a tömegek is, lassabb-gyorsabb mértékben, de végeredményben mégis.
A devianciapártiakkal ellentétben a hagyományos rend védelme nem tesz szükségessé képmutatást vagy megtévesztést. Továbbá, ez valóban az erkölcsös harc. A hagyományos rend mentén az aberráció egy beteges, degenerált kondíció, s mint olyan, annak elutasítása szintén az erkölcsös álláspont. Főleg mivel az efféle torzulás jellemzően magával von minden mást is – az ideológiai új kereteket, a civilizációs alapok szétmarását, a természetes identitás és élettér elvesztését. Ezek védelme szintén erkölcsös feladat. Mindezt csupán a szexualitás és gyermekek – mondhatni, pornográfiai aggodalmak – szintjén nem lehet kivédeni, mert a támadás eleve többrétű.
Az első lövések már régen elhangoztak ebben a küzdelemben hazánkban is. Immár a hagyományos világ eltiprói Magyarországon a diadalmat jelképező zászlófelvonással adták tudtunkra, hogy szerintük hol tartunk ma. Órákon belül egy egészséges férfi a kitűzött, kirívóan közösségellenes deviáns zászlókra konkrét választ adva, azokat a Dunába hajította. Ezt taktikailag talán jobban is meg lehetett volna oldani, például a Duna szennyezése nélkül, de a cselekedet erkölcsi és civilizációs – jelképes – értéke messze meghaladja az efféle panaszokat. Az azonnali mellett ugyanakkor a minderre adandó hosszútávú válasz az igazán sorsdöntő.
Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info
Hivatkozott irodalom:
• Abel, Gene G. & Judith V. Becker et al. 1987. “Self-Reported Sex Crimes of Nonincarcerated Paraphiliacs.” Journal of Interpersonal Violence Vol. 2, No. 1: 3–25.
• Adam, Barry D. 2006. “Relationship Innovation in Male Couples.” Sexualities Vol. 9, No. 1: 5–26.
• Ard, Kevin L. & Harvey J. Makadon. 2011. “Addressing intimate partner violence in lesbian, gay, bisexual, and transgender patients.” Journal of General Internal Medicine Vol. 26, No. 8: 930–903.
• Bailey, J. Michael, David Bobrow et al. 1995. “Sexual Orientation of Adult Sons of Gay Fathers.” Developmental Psychology Vol. 31, No 1: 124–129.
• Baiocco, Roberto; Alfonso Pezella, Jessica Pistella et al. 2022. “LGBT+ Training Needs for Health and Social Care Professionals: A Cross‑cultural Comparison Among Seven European Countries.” Sexuality Research and Social Policy Vol. 19, No. 1: 22–36.
• Balsam, Kimberly & Esther Rothblum et al. 2005. “Victimization Over the Life Span: A Comparison of Lesbian, Gay, Bisexual, and Heterosexual Siblings.” Journal of Consulting and Clinical Psychology Vol. 73, No. 3: 477–487.
• Barrett, Betty Jo & Melissa St. Pierre. 2013. “Intimate Partner Violence Reported by Lesbian-, Gay-, and Bisexual-Identified Individuals Living in Canada: An Exploration of Within- Group Variations.” Journal of Gay & Lesbian Social Services Vol. 25, No. 1: 1–23.
• Baughman, Holly M.; Peter K. Jonason et al. 2014. “Four shades of sexual fantasies linked to the Dark Triad.” Personality and Individual Differences Vol. 67: 47–51.
• Bjorklund, David F. & Bruce J. Ellis. 2014. “Children, childhood, and development in evolutionary perspective.” Developmental Review Vol. 34, No. 3: 225–264.
• Black, Whitney W.; Alicia L. Fedewa & Kirsten A. Gonzalez. 2012. “Effects of ‘Safe School’ Programs and Policies on the Social Climate for Sexual-Minority Youth: A Review of the Literature.” Journal of LGBT Youth Vol. 9, No. 4: 321–339.
• Boehmer, Ulrike, Deborah J. Bowen & Greta R. Bauer. 2007. “Overweight and obesity in sexual-minority women: evidence from population-based data.” American Journal of Public Health Vol. 97, No. 6: 1134–1140.
• Bogaert, Anthony F. 1998. “Physical development and sexual orientation in women: Height, weight, and age of puberty comparisons.” Personality and Individual Differences Vol. 24, No. 1: 115–121.
• Borgos, Anna. 2016. “A házaséletet férje mellett megszokta vagy legalábbis eltűri, de néha még élvezi is.” Korall Vol. 17, No. 66: 73–99.
• Boutwell, Brian B. & Boisvert, Danielle. 2014. “Sexual promiscuity & self-control: A behavior genetic explanation to an evolutionary question.” Personality and Individual Differences Vol. 63: 112–116.
• Bränström, Richard & Mark L. Hatzenbuehler, et al. 2018. “Sexual orientation differences in outpatient psychiatric treatment and antidepressant usage: evidence from a population-based study of siblings.” European Journal of Epidemiology Vol. 33, No. 6: 591–599.
• Burgess, Diana; Richard Lee, Alisia Tran & Michelle Van Ryn. 2007. “Effects of perceived discrimination on mental health and mental health services utilization among gay, lesbian, bisexual and transgender persons.” Journal of LGBT Health Research Vol. 3, No. 4: 1–14.
• Christensen, Sherie. 2004. The Effects of Premarital Sexual Promiscuity on Subsequent Marital Sexual Satisfaction. Theses and Dissertations, 138. Brigham Young University.
• Cochran, Susan D. & Deborah Ackerman et al. 2004. “Prevalence of non-medical drug use and dependence among homosexually active men and women in the US population.” Addiction Vol. 99, No. 8: 989–998.
• Cochran, Susan D. & Vickie M. Mays. 2000. “Relation between psychiatric syndromes and behaviorally defined sexual orientation in a sample of the US population.” American Journal of Epidemiology Vol. 151, No. 5: 516–523.
• Coker, Tumaini R.; S. Bryn Austin & Mark A. Schuster. 2010. “The health and health care of lesbian, gay, and bisexual adolescents.” Annual Review of Public Health Vol. 31, No. 1: 457–477.
• Collingwood, Jane. 2016. “Higher Risk of Mental Health Problems for Homosexuals.” Psych Central (May 17, 2016).
• Corliss, Heather L. & Christine E. Grella et al. 2006. “Drug use, drug severity, and help- seeking behaviors of lesbian and bisexual women.” Journal of Women’s Health Vol. 15, No. 5: 556–568.
• de Graaf, Ron; Theo G. M. Sandfort & Margreet ten Have. 2006. “Suicidality and sexual orientation: differences between men and women in a general population-based sample from the Netherlands.” Archives of Sexual Behavior Vol. 35, No. 3: 253–262.
• Elliott, Marc N. & David E. Kanouse et al. 2015. “Sexual Minorities in England Have Poorer Health and Worse Health Care Experiences: A National Survey.” Journal of General Internal Medicine Vol. 30: 9–16.
• Eyerman, Ron. 2005. “How social movements move: Emotions and social movements.” In: Helena Flam & Debra King (eds.). Emotions and Social Movements. (42–56) Routledge.
• Felman, Shoshana & Dori Laub. 1992. Testimony: Crises of Witnessing in Literature, Psychoanalysis and History. Routledge.
• Flachner, Balázs. 2025. “Ipsos: Csökkent a melegházasságot támogatók száma Magyarországon.” Telex (2025. június 28.).
• Ganna, Andrea & Karin J. H. Verweij et al. 2019. “Large-scale GWAS reveals insights into the genetic architecture of same-sex sexual behavior.” Science Vol. 365, No. 6456: Article: eaat7693.
• Gilman, Stephen E. & Susan D. Cochran et al. 2001. “Risk of psychiatric disorders among individuals reporting same-sex sexual partners in the National Comorbidity Survey.” American Journal of Public Health Vol. 91, No. 6: 933–939.
• Gombár, Zsófia. 2018. “Literary Censorship and Homosexuality in Kádár-Regime Hungary and Estado Novo Portugal.” In: Brian James Baer & Klaus Kaindl (eds.). Queering Translation, Translating the Queer: Theory, Practice, Activism. (144–156) Routledge.
• Gunnar Andersson; Turid Noack; Ane Seierstad; Harald Weedon-Fekjær. 2006. “The demographics of same-sex marriages in Norway and Sweden.” Demography Vol. 43, No. 1: 79–98.
• Haupert, Mara & Amanda Gesselman et al. 2016. “Prevalence of Experiences With Consensual Nonmonogamous Relationships: Findings From Two National Samples of Single Americans.” Journal of Sex & Marital Therapy Vol. 43, No. 5: 424–440.
• Hensley, Christopher & Richard Tewksbury. 2002. “Inmate-to-Inmate Prison Sexuality: A Review of Empirical Studies.” Trauma, Violence, & Abuse Vol. 3, No. 3: 226–243.
• Herek, Gregory M. 2004. “Beyond ‘Homophobia’: Thinking About Sexual Prejudice and Stigma in the Twenty-First Century.” Sexuality Research & Social Policy Vol. 1, No. 2: 6–24.
• Hughes, Tonda L. 2005. “Alcohol use and alcohol-related problems among lesbians and gay men.” Annual Review of Nursing Research Vol. 23: 283–325.
• Ioverno, Salvatore; Meg D. Bishop & Stephen T. Russell. 2021. “Does a Decade of School Administrator Support for Educator Training on Students’ Sexual and Gender Identity Make a Difference for Students’ Victimization and Perceptions of School Climate?” Prevention Science PMID: 34235632.
• Jonason, Peter K. & Severi Luoto. 2021. “The dark side of the rainbow: Homosexuals and bisexuals have higher Dark Triad traits than heterosexuals.” Personality and Individual Differences Vol. 181: Article 111040.
• Jones, Daniel N. & Delroy L. Paulhus. 2012. “The role of emotional promiscuity in unprotected sex.” Psychology & Health Vol. 27, No. 9: 1021–1035.
• Kanazawa, Satoshi. 2020. “Father absence, sociosexual orientation, and same-sex sexuality in women and men.” International Journal of Psychology Vol. 55, No. 2: 234–244.
• Kenyon, F. E. 1968. “Physique and physical health of female homosexuals.” Journal of Neurology, Neurosurgery and Psychiatry Vol. 31, No. 5: 487–489.
• Ketcham, Eric & Neil G. Bennett. 2019. “Comparative Couple Stability: Same-sex and Male-female Unions in the United States.” Socius: Sociological Research for a Dynamic World Vol. 5, 1: 1–15.
• Kiire, Satoru. 2019. “A ‘fast’ life history strategy affects intimate partner violence through the Dark Triad and mate retention behavior.” Personality and Individual Differences Vol. 140: 46–51.
• King, Debra. 2005. “Sustaining activism through emotional reflexivity.” In: Helena Flam & Debra King (eds.). Emotions and Social Movements. (150–169) Routledge.
• King, Michael & Joanna Semlyen. 2008. “A systematic review of mental disorder, suicide, and deliberate self harm in lesbian, gay and bisexual people.” BMC Psychiatry Vol. 8, No. 70.
• Kirkegaard, Emil O. W. 2023. “Homosexuality is a mental illness.” Just Emil Kirkegaard Things (January 26, 2023).
• Koh, Audrey S. 2000. “Use of preventive health behaviors by lesbian, bisexual, and heterosexual women: questionnaire survey.” Western Journal of Medicine Vol. 172, No. 6: 379–384.
• Krahé, Barbara; Stephan Schütze, Immo Fritsche & Eva Waizenhöfer. 2000. “The prevalence of sexual aggression and victimization among homosexual men.” The Journal of Sex Research Vol. 37, No. 2: 142–150.
• Krebs, Georgina & Lorena Fernández de la Cruz et al. 2022. “The association between body dysmorphic symptoms and suicidality among adolescents and young adults: a genetically informative study.” Psychological Medicine. Vol. 52, No. 7: 1268–1276.
• Lewis, David Levering. 1984. “Parallels and Divergences: Assimilationist Strategies of Afro-American and Jewish Elites from 1910 to the Early 1930s.” The Journal of American History Vol. 71, No. 3: 543–564.
• Lu, Junjie Anderson; Shamsi Soltani, S. Bryn Austin, et al. 2025. “Mental Health Disparities by Sexual Orientation and Gender Identity in the All of Us Research Program.” JAMA Network Open Vol. 8, No. 1: e2456264.
• Lumsden, Charles J. & Edward O. Wilson. 1981. Genes, Mind, and Culture: The Coevolutionary Process. Harvard University Press.
• Luoto, Severi. 2020. “Sex differences in people and things orientation are reflected in sex differences in academic publishing.” Journal of Informetrics Vol. 14, No. 2: Article 101021.
• Luoto, Severi; Indrikis Krams & Markus J. Rantala. 2019. “A Life History Approach to the Female Sexual Orientation Spectrum: Evolution, Development, Causal Mechanisms, and Health.” Archives of Sexual Behavior Vol. 48: 1273–1308.
• Marshal, Michael P. & Mark S. Friedman. 2008. “Sexual orientation and adolescent substance use: a meta-analysis and methodological review.” Addiction Vol. 103, No. 4: 546–556.
• Matte, Melody & Marie-France Lafontaine. 2011. “Validation of a Measure of Psychological Aggression in Same-Sex Couples: Descriptive Data on Perpetration and Victimization and Their Association with Physical Violence.” Journal of GLBT Family Studies Vol. 7, No. 3: 226–244.
• Mayhew, Morgan. 2015. “The Gay Community’s Serial Killer Problem.” Liberty News Now (January 10, 2015).
• McCabe, Sean Esteban & Tonda L. Hughes et al. 2009. “Sexual orientation, substance use behaviors and substance dependence in the United States.” Addiction Vol. 104, No. 8: 1333–1345.
• McKirnan, David J. & Peggy L. Peterson. 1989. “Psychosocial and cultural factors in alcohol and drug abuse: An analysis of a homosexual community.” Addictive Behaviors Vol. 14, No. 5: 555–563.
• Meybodi, Azadeh Mazaheri; Ahmad Hajebi & Atefeh Ghanbari Jolfaei. 2014. “The frequency of personality disorders in patients with gender identity disorder.” Medical Journal of The Islamic Republic of Iran Vol. 28, No. 90: PMID: 25664291.
• Meyer, Ilan H.; Jessica Dietrich & Sharon Schwartz. 2008. “Lifetime prevalence of mental disorders and suicide attempts in diverse lesbian, gay, and bisexual populations.” American Journal of Public Health Vol. 98, No. 6: 1004–6.
• Meyer, Ilan H.; Lauren Bouton & Serena Maszak-Prato et al. 2022. LGBTQ People on Sex Offender Registries in the US. The Williams Institute.
• Mize, Krystal D. & Todd K. Shackelford. 2008. “Intimate partner homicide methods in heterosexual, gay, and lesbian relationships.” Violence and Victims Vol. 23, No. 1: 98– 114.
• Morandini, James S.; Alexander Blaszczynski & Ilan Dar-Nimrod. 2016. “Who Adopts Queer and Pansexual Sexual Identities?” The Journal of Sex Research Vol. 54, No. 7: 911–922.
• Myers, Wade C. & Heng Choon Chan. 2012. “Juvenile homosexual homicide.” Behavioral Sciences & The Law Vol. 30, No. 2: 90–102.
• Nettle, Daniel. 2010. “Dying young and living fast: variation in life history across English neighborhoods.” Behavioral Ecology Vol. 21, No. 2: 387–395.
• Parsons, Jeffrey T.; Brian C. Kelly & Brooke E. Wells. 2006. “Differences in club drug use between heterosexual and lesbian/bisexual females.” Addictive Behaviors Vol. 31, No. 12: 2344–2349.
• Peterman, Linda M. & Charlotte G. Dixon. 2003. “Domestic Violence Between Same-Sex Partners: Implications for Counseling.” Journal of Counseling & Development Vol. 81, No. 1: 40–47.
• Regnerus, Mark. 2014. “Tracking Christian Morality in a Same-Sex Marriage Future.” Public Discourse (August 11, 2014).
• Reich, D. Bradford & Mary C. Zanarini. 2008. “Sexual orientation and relationship choice in borderline personality disorder over ten years of prospective follow-up.” Journal of Personality Disorders Vol. 22, No. 6: 564–572.
• Richard, Gabrielle. 2025. “Troubling Genders, Disturbing Sexualities: The Perilous Territory of the Pedagogy of Discomfort for Teaching Non-Normative Sexual and Gender Identities.” In: Robert C. Mizzi, Nelson M. Rodriguez (eds.). LGBTQ+ Studies in Education. Queer Studies and Education. (29–44) Palgrave Macmillan.
• Ristock, Janice L. 2003. “Exploring Dynamics of Abusive Lesbian Relationships: Preliminary Analysis of a Multisite, Qualitative Study.” American Journal of Community Psychology Vol. 31, No. 3–4: 329–341.
• Rubinstein, Gidi. 2010. “Narcissism and Self-Esteem Among Homosexual and Heterosexual Male Students.” Journal of Sex & Marital Therapy Vol. 36, No. 1: 24–34.
• Russell, Stephen T.; Meg D Bishop, Victoria C Saba, Isaac James & Salvatore Ioverno. 2021. “Promoting School Safety for LGBTQ and All Students.” Behavioral and Brain Sciences Vol. 8, No. 2: 160–166.
• Saewyc, Elizabeth M. & Linda H. Bearinger et al. 1999. “Sexual intercourse, abuse and pregnancy among adolescent women: does sexual orientation make a difference?” Family Planning Perspectives Vol. 31, No. 3:127–131.
• Sandfort, Theo G. M. & Ron de Graaf et al. 2001. “Same-Sex Sexual Behavior and Psychiatric Disorders.” Archives of General Psychiatry Vol. 58, No. 1: 85–91.
• Schmitt, David P. & Todd K. Shackelford. 2008. “Big Five Traits Related to Short-Term Mating: From Personality to Promiscuity across 46 Nations.” Evolutionary Psychology Vol. 6, No. 2.
• Schmitt, David P. 2004. “The Big Five related to risky sexual behaviour across 10 world regions: differential personality associations of sexual promiscuity and relationship infidelity.” European Journal of Personality Vol. 18, No. 4: 301–319.
• Semenyna, Scott W. & Charlene F. Belu et al. 2018. “Not Straight and Not Straightforward: the Relationships Between Sexual Orientation, Sociosexuality, and Dark Triad Traits in Women.” Evolutionary Psychological Science Vol. 4: 24–37.
• Semlyen, Joanna & Michael King et al. 2016. “Sexual orientation and symptoms of common mental disorder or low wellbeing: combined meta-analysis of 12 UK population health surveys.” BMC Psychiatry Vol. 16, No. 67.
• Shanafelt, Robert. 2008. “The Nature of Flag Power.” Politics and the Life Sciences Vol. 27, No. 2: 13–27.
• Staab, Shelby M. 2016. Perceptions Of Intimate Partner Violence Among Heterosexual, Gay, And Lesbian Couples. Master’s Theses. 38.
• Stacey, Judith & Timothy J. Biblarz. 2001. “(How) does the sexual orientation of parents matter?” American Sociological Review Vol. 66, No. 2: 159–183.
• Stolarski, Maciej; Anna Z. Czarna, Marta Malesza & Anna Szymańska. 2017. “Here and now: Sociosexuality mediates the associations between Dark Triad and Time Perspectives (in females).” Personality and Individual Differences Vol. 111: 119–123.
• Takács, Judit & P. Tóth Tamás. 2016. “Az „Idegbizottság” szerepe a homoszexualitás magyarországi dekriminalizációjában.” Socio.hu Társadalomtudományi Szemle Vol. 2: 207–223.
• Trocki, Karen F.; Laurie A. Drabble, Lorraine T. Midanik. “Tobacco, marijuana, and sensation seeking: comparisons across gay, lesbian, bisexual, and heterosexual groups.” Psychology of Addictive Behaviors Vol. 23, No. 4: 620–631.
• Weinberg, George. 2012. “Homophobia: Don’t Ban the Word – Put It in the Index of Mental Disorders.” The Huffington Post (December 6, 2012).
• Wilsnack, Sharon C. & Tonda L. Hughes et al. 2008. “Drinking and drinking-related problems among heterosexual and sexual minority women.” Journal of Studies on Alcohol and Drugs Vol. 69, No. 1: 129–139.
• Zietsch, Brendan P. & Karin J. H. Verweij et al. 2009. “Sexual Orientation and Psychiatric Vulnerability: A Twin Study of Neuroticism and Psychoticism.” Archives of Sexual Behavior Vol. 40, No. 1: 133–142.
• Zubenko, George S. & George Anselm W. et al. 1987. “Sexual practices among patients with borderline personality disorder.” American Journal of Psychiatry Vol. 144, No. 6: 748– 52.
Az efféle érzékenyítés alapvető eleme a képmutatás. Fontos szem előtt tartani, hogy az érzelmileg manipulatív morális keretezés ellenére mindez valójában nem az „egyenlőségről”, vagy „fair” hozzáállásról szól, hanem egy új hierarchia felállításáról, melynek megkerülhetetlen eleme a régi rend eltörlése. Roberto Baiocco (2022) és kollégái a Római Sapienza Egyetem Fejlődés- és Társadalompszichológiai Tanszékéről az „LGBT+ képzési igények” témájában írtak egy hét európai országra kiterjedt tanulmányt, javaslatokkal, melyet a Sexuality Research and Social Policy folyóirat közölt le. Ennek a „kulturális érzékenység” részében az ilyen irányelvek részleteivel kapcsolatban kijelentik a szerzők, hogy mindennek az egyik dimenziója „magába foglalja a bizalmat és az elfogadás mellett a tiszteletet és a pozitív hozzáállást más [etnikai] kisebbségi csoportok és identitások iránt”. Mindezt úgy, hogy természetesen a többségi társadalom és annak – ilyen-olyan „fóbiás” – kultúrája, identitása eltaposandó.
Egy ideálisan „érzékenyített” oktató diákokkal való viselkedése kapcsán a szerzők hangsúlyozzák, hogy az majd úgy anélkül kezeli a diákot, „hogy kulturálisan nem megfelelő kérdésekkel megsértené a hallgatót,” illetve „nem fog ítélkezni a hallgató meggyőződései és félelmei felett” (uo.). Mindez tehát nem alkalmazandó a többséget alkotó normális emberek „meggyőződései és félelmei” kapcsán, hiszen a szexuális devianciák iránti esetleges ellenszenvek kiiktatása a céljuk, s mint olyan, az efféle érzéseket tápláló diákok „meggyőződései” nem érdemelnek tiszteletet. Agresszív, militáns kulturális-civilizációs hadviselés része mindez, nem holmi éteri „igazságosság” a cél. Mindez természetesen abban gyökeredzik, hogy az efféle normalitáspárti meggyőződés nem legitim, vagy akár kulturális jelenség, mely hasonló tiszteletet érdemelne, hanem egy patológia – a Weinberg-féle „fóbia”.
A moralizáló megközelítéstől eltér az érzelmi felkavarást – egyfajta „krízist” – kiváltó módszer. A franciaországi szociológus Gabrielle Richard (2025, 31. o.) felvázolja, hogy mindennek a helye a tágabb értelemben vett „szociális igazságosság” küzdelmében van, ahol az efféle tréning szerepe nem az, hogy a „sokszínűség hiányát” oldja meg, hanem magát „a sokszínűség ellenzését” iktassa ki. Tehát intoleráns az ellenkezéssel szemben. Ennek az „elnyomásellenes oktatásnak” a lényege, hogy „elnyomó dinamikákat és képződményeket fedjen fel, megértse, azok miként alakultak ki és váltak dominánssá, majd átformálja a szociális életet” a „befogadás” mentén (uo.). Továbbá:
Az elnyomásellenes oktatás során a diákok és a tanárok tudatosítják magukban, hogy a domináns rendszerek – elsősorban a faji, társadalmi osztálybeli, nemi vagy szexuális identitásbeli különbségek alapján –, hogyan nyomják el őket, és hogy ezek a rendszerek hogyan profitálnak ebből az elnyomásból. (Uo.)
A cél szerinte a diákokban fellelhető ellenállás támadása, és ennek módszertana a „kényelmetlenség pedagógiája”, mely kritikailag vizsgálja ezen diákok hitét és szokásait, végső soron „szociális átalakulást” váltva ki (uo.). Az efféle – a „kiváltságosság”, „elnyomás”, „fóbia” stb. sulykolásával élő – megszégyenítő módszer „tudatosan olyan helyzetekbe sodorja a diákokat, amely válságot okozhat, azzal, hogy olyan dolgokat tanít nekik, amelyek kényelmetlen érzést kelt bennük” – teszi hozzá (uo.). A szerző szerint a „válságon keresztüli tanulás” nem csupán etikus, de az „elnyomás elleni oktatásban elengedhetetlen is, mivel csak egy válságszerű állapot képes felforgatni a mélyen gyökerező meggyőződéseket” (uo.). A „kényelmetlenség pedagógiájának célja,” szerinte, hogy „megkérdőjelezze a faji, nemi és szexuális különbségekkel kapcsolatos uralkodó ideológiákat és előfeltevéseket. Mint ilyen, valószínűleg veszélyezteti a diákok »normálisnak« vagy »status quo-nak« tartott felfogását” (uo.).
Richard hivatkozási alapja itt Shoshana Felman, amerikai zsidó pszichoanalitikus és oktató, aki a holokausztnarratíva oktatásában alkalmazta ezt a módszert, amint arról az efféle pedagógia alapjait lefektető írásában beszámolt (Felman és Laub, 1992, 1–56. o.). Felman természetesen freudi alapokra helyezi irányelvét, amiről így írt: „A pszichoanalízis így mélyrehatóan átgondolja és gyökeresen megújítja magát a tanúvallomás fogalmát azzal, hogy elfogadja – és a kultúra történetében először elismeri –, hogy nem szükséges birtokolni vagy magunkénak tekinteni az igazságot ahhoz, hogy hatékonyan tanúskodhassunk róla” (i.m., 15. o.; hangsúly a szerzőé). Felman számára így a freudi spekulatív analízis „a tudattalan vallomás által megtestesített bizonyítékot az ismeret területére fogja átvinni” (i.m., 16. o.). Magyarán, freudi absztrakt elmélkedésen keresztül értelmezett alternatív valóságkép és érzelmileg manipulatív „krízis” kialakítása a diákban, felkavarva azt érzelmileg.
Hazánkban a Magyar Pszichológiai Társaság 2013-ban alakított ki „LMBTQ szekciót”, amelyet a szakpszichológus, pszichoanalízis-kutató Ritter Andrea kezdeményezett. Az ő jóvoltából honosodott meg a nyugati minta alapján összeállított Útmutató a meleg, leszbikus, biszexuális, transznemű és gender-nonkonform emberekkel folytatott pszichológiai munkához című kiadvány. Akárcsak Felman, Ritter (aki érdeklődési területe, neve és arcvonásai alapján jó eséllyel maga is zsidó) is a holokausztnarratíva propagandistája is egyben, bár módszertana eltér Felmanétól.
A weinbergi és felmani megközelítések közül jellemzően a weinbergi moralizáló módszer az, ami domináns a Nyugaton, de adott esetekben felmani elemek is felbukkannak a normális megszégyenítésével. Mindenesetre a szociálpszichológiában ismert érzelmi reflexivitás elmélete mentén az efféle módszerek hatásosak, amennyiben szociális mozgalom formájában átfogó benyomást keltenek, új kereteket kialakítva. Ezeket „folyamatosan megerősítenek, ismételnek és társadalmilag nagyra értékelnek” a berendezkedés intézményei, ami „azt jelenti, hogy gyakran nem is vagyunk tudatában annak, hogy elsajátítjuk a hozzájuk kapcsolódó érzelmeket” (King, 2005, 154. o.). Az „erkölcsi empátia kialakítása és felkeltése” így hozzátartozik ahhoz, amit egy szociális mozgalom képez, és „ez része annak, hogy megkülönböztessük a »mi«-t és kijelöljük a »ők«-et” (Eyerman, 2005, 50. o.). Itt éppen a morális támogató, és az aljas, „fóbiás” elnyomó formájában. Ezeket az érzelmeket aztán „kollekív cselekvés” csatornázza az elvárt irányba (i.m., 42. o.). Fejlődéstani szempontból ez a társadalompszichológiai folyamat magába foglalja azt a döntéshozatali stratégiát, amely mások, különösen a domináns (új) normák képviselőinek „megfigyelésével és utánzásával igyekszik csökkenteni a bizonytalanságot” (Lumsden és Wilson, 1981, 107. o.). Az egyén idővel igazodik az új hierarchiához. Az oktatásbeli, de egyéb szociális és kulturális terület megszállása a deviánspárti narratíva képviselői által ezen keresztül nyer további értelmet.
Konklúzió
Az évek folyamán már érveltem az ellen, hogy a deviancia normalizálását mindössze gyermekvédelmi küzdelemként vívja az ellenálló. Ez már részleges visszavonulás a normalitás védelmének térfeléről, és logikailag is hibás. Az a liberális elv, miszerint a felnőttek kölcsönös beleegyezéssel azt csinálhatnak, amit akarnak, önmagában normalizálja a pszichoszexuális aberráltságot. Két további probléma is logikusan következik ebből: egyrészt a szexuálisan deviáns egyedek nem egyenlőek a normális emberrel (ez a tétel a normalizálásuk alappillére), ezért nem mindegy, mit csinálnak közös beleegyezéssel. Az ember vonzalma, ízlése, viselkedése stb. nem egy vákuumban létezik, hanem része – sokszor szerves része – jellemének. Mint látható fentebb és a hivatkozott korábbi írásaimban bemutatott adatokból, temérdek komorbid tünet társul a ferde hajlamhoz, s ezek az alapvető jellemvonások a politika, művészet, közélet stb. területein felmerülő ilyen-olyan irányelvek támogatása esetében kulturálisan és civilizációsan is kivetülnek. Egy ezer deviánsból álló falu nem lenne egyenlő egy ezer egészséges ember által alkotott faluval. Másrészt pedig, ha a felnőttek körében mindez el van fogadva különösebb korlátozások és a – mondjuk úgy – skarlát betű nélkül, az a gyerekek számára is jelzésértékű. Konkrétan a zöld jelzést jelenti.
Mark Regnerus (2014) kutatása itt releváns. Ő a „homoszexuális és leszbikus keresztények” értékrendjét vizsgálva rámutatott, hogy ezek – néha kifejezetten – nagyobb valószínűséggel fogadják el a pornográfia nézését, a házasság előtti szexualitást, az alkalmi szexet, a társ megcsalását, a három vagy több személy részvételével zajló csoportos szexet, valamint az abortuszt. Ennek a jelentősége abban rejlik, hogy még ugyanazon szűkebb kultúra keretein belül is a szexuális deviánsok nézetei közelebb állnak a deviánsokéhoz (a táblázat ötödik csoportja), mint azokéhoz a nem deviáns, templomba járó keresztényekéhez, akik ellenzik az azonos neműek házasságát (a táblázat első csoportja). Valójában a deviánsok mindezekben jóval magasabb értékeket mutatnak, mint a „népességi átlag”.
 Regnerus (2014) |
Ebben az összefüggésben érdemes megjegyezni, hogy a pszichológia és a kognitív idegtudomány terén elért fejlődés „rámutatott a nem és a szexuális orientáció fontosságára” különböző pszichológiai és viselkedési jellemzők tekintetében, amint arra Severi Luoto (2021) is emlékeztetett, és ez azért van így, mert a szexuális orientáció hátterében álló idegfejlődési mechanizmusok számos pszichológiai és viselkedési jellemzőben „szintén eltéréseket eredményeznek”. Mint láthatjuk, bizonyítékok támasztják alá, hogy a torz hajlamú emberek életük más területein is rendellenességeket mutatnak. A 2007-es, 7403 felnőttet felölelő brit Adult Psychiatric Morbidity Survey felmérés például megállapította, hogy a depresszió, a szorongás, a rögeszmés-kényszeres zavar, a fóbiák, az önkárosítás, az öngyilkossági gondolatok, valamint az alkohol- és kábítószer-függőség aránya „jelentősen magasabb volt a homoszexuális válaszadók körében” (Collingwood, 2016).
Amennyiben nem büntethető a szexuális aberrációk gyakorlása, érdemes legalább azt a néhány elemet fontolóra venni, ami a Kádár-korszakban jól működött. Bár Kádár János alatt a homoszexualitást 1961-ben legalizálták, tehát már önmagában azért nem járt büntetés, de effektíve az elnyomás és a közéletből való kiszorítás irányelve továbbra is uralkodott (Borgos, 2016). Méghozzá hatásosan. Ez a dekriminalizáció azonban szigorúan heteronormatív, kirekesztő keretek között történt, amely ezt a jelenséget betegségnek tekintette: „egyrészt a társadalom egyébként is »természetes aversióval« viszonyul hozzá; másrészt »veleszületett betegség« volta okán nem jelent veszélyt a heteroszexuális egyénekre és intézményekre” – mutat rá az legalizációs folyamat érvelésére Borgos Anna (i.m., 76. o.). A ferde hajlamúak szexuális beleegyezési korhatárát 20 évben állapították meg a javaslaton dolgozó neurológiai csapat érvelése szerint azért, mert a fiataloknál „a nemi ösztön a perverz élmények következtében könnyen fixálódhatik ferde irányban” (idézi: Takács és Tóth, 2016, 232. o.). Jelenlegi szabályozás szerint ez a korhatár 12 év, ha a partner nem idősebb 18-nál, az ennél idősebbek számára az alsó korhatár 14 év.
A fenti irányelveket követve a szexuálisan deviáns viselkedést kisöpörték a közszférából; publikus megnyilvánulását sem engedték, nemhogy népszerűsítését (például az irodalmi művekben cenzúrázták a homoszexuális témákat; lásd Gombár, 2018). Valóban, a homoszexualitást továbbra is patológiás, megvetendő tevékenységnek tekintették, még legalizálása után is. Akadémiai könyvek, mint például Haraszti István 1964-es műve, A nemi élet kérdései, a szadizmus, a mazochizmus és a fetisizmus között tárgyalja a témát, idézőjelekbe téve a homoszexuális „szerelmet”, és úgy írva le azt, mint „az azonos neműek iránti beteges, elfajult vonzalmat” (Borgos, 2016, 77. o.). Ez az akadémiai szemlélet többé-kevésbé változatlan maradt az évtizedek során, amint Borgos megjegyzi: „még a kilencvenes években megjelent szakirodalmak egy része is »rendellenességként«, »elfajzásként«, »perverzióként« tárgyalta, és az elfogadó attitűd is egyértelműen heteronormatív” (uo.). A helyzet ebben az időszakban Közép- és Kelet-Európa régióiban is meglehetősen hasonló volt (i.m., 77–78. o.).
A fentiek után rá kell mutatni, hogy mindennek a normalizálásnak a veszélye nem csupán az osztálytermekben várható. Ez már minden gyerek zsebében ott van a telefonjaikon: a YouTube-on, az Instagramon, a TikTokon – szinte mindenhol. A nemzetközi algoritmus-oligarchák döntik el, milyen tartalom „érzékenyíti” a józanabb ember gyermekét is, mialatt ő dolgozik, esetleg a vacsorát készíti. A fiatal megtalálja a helyét az új weinbergi keretek között anélkül, hogy észrevenné – egy „új valóság” alakul ki (mondhatni freudi alapokon), melyet ilyen-olyan sztárok és világhálós személyiségek szőnek. Őket persze az algoritmus és szabályozás szigorúan megszűri, elvégre az ellentmondás „gyűlölet”. Amikor az efféle értékrendet képviselő – gyakran több százezres nézettséget is elérő – magyar nyelvű videókat ajánlja a YouTube minden egyes nap a magyar IP-címmel rendelkezőknek, a baj már adott, és nem kell arra várni, hogy az iskolákban is mindez nyíltan valósuljon meg.
Fontos az átfogó, és alapvetően a normalitás védelmét erkölcsi és szociobiológiai – tudományos, egészségügyi, evolúciós – dimenzióba helyező ellenállás. Az ügy morális vonzatának hangsúlyozása kulcsfontosságú, a deviánsok is ezért helyezik irányelveiket morális keretek közé – az ellenállók esetében még a tudományos és etikai elemek is adottak (lásd fentebb). Ha valaki vallása alapjai mentén ellenzi mindezt, tegye, jó ügyet szolgál ezzel, de az tömegeket már nem fog meghatni, hogy mi áll ebben vagy abban a szent könyvben. Mindenesetre nem az utca emberének a győzködése a legfontosabb feladat e téren, hanem az intézmények és befolyással rendelkező platformok feletti hatalom megszerzése – ahogy azt a deviánsok tették és teszik. Ehhez igazodnak a tömegek is, lassabb-gyorsabb mértékben, de végeredményben mégis.
A devianciapártiakkal ellentétben a hagyományos rend védelme nem tesz szükségessé képmutatást vagy megtévesztést. Továbbá, ez valóban az erkölcsös harc. A hagyományos rend mentén az aberráció egy beteges, degenerált kondíció, s mint olyan, annak elutasítása szintén az erkölcsös álláspont. Főleg mivel az efféle torzulás jellemzően magával von minden mást is – az ideológiai új kereteket, a civilizációs alapok szétmarását, a természetes identitás és élettér elvesztését. Ezek védelme szintén erkölcsös feladat. Mindezt csupán a szexualitás és gyermekek – mondhatni, pornográfiai aggodalmak – szintjén nem lehet kivédeni, mert a támadás eleve többrétű.
Az első lövések már régen elhangoztak ebben a küzdelemben hazánkban is. Immár a hagyományos világ eltiprói Magyarországon a diadalmat jelképező zászlófelvonással adták tudtunkra, hogy szerintük hol tartunk ma. Órákon belül egy egészséges férfi a kitűzött, kirívóan közösségellenes deviáns zászlókra konkrét választ adva, azokat a Dunába hajította. Ezt taktikailag talán jobban is meg lehetett volna oldani, például a Duna szennyezése nélkül, de a cselekedet erkölcsi és civilizációs – jelképes – értéke messze meghaladja az efféle panaszokat. Az azonnali mellett ugyanakkor a minderre adandó hosszútávú válasz az igazán sorsdöntő.
Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info
Hivatkozott irodalom:
• Abel, Gene G. & Judith V. Becker et al. 1987. “Self-Reported Sex Crimes of Nonincarcerated Paraphiliacs.” Journal of Interpersonal Violence Vol. 2, No. 1: 3–25.
• Adam, Barry D. 2006. “Relationship Innovation in Male Couples.” Sexualities Vol. 9, No. 1: 5–26.
• Ard, Kevin L. & Harvey J. Makadon. 2011. “Addressing intimate partner violence in lesbian, gay, bisexual, and transgender patients.” Journal of General Internal Medicine Vol. 26, No. 8: 930–903.
• Bailey, J. Michael, David Bobrow et al. 1995. “Sexual Orientation of Adult Sons of Gay Fathers.” Developmental Psychology Vol. 31, No 1: 124–129.
• Baiocco, Roberto; Alfonso Pezella, Jessica Pistella et al. 2022. “LGBT+ Training Needs for Health and Social Care Professionals: A Cross‑cultural Comparison Among Seven European Countries.” Sexuality Research and Social Policy Vol. 19, No. 1: 22–36.
• Balsam, Kimberly & Esther Rothblum et al. 2005. “Victimization Over the Life Span: A Comparison of Lesbian, Gay, Bisexual, and Heterosexual Siblings.” Journal of Consulting and Clinical Psychology Vol. 73, No. 3: 477–487.
• Barrett, Betty Jo & Melissa St. Pierre. 2013. “Intimate Partner Violence Reported by Lesbian-, Gay-, and Bisexual-Identified Individuals Living in Canada: An Exploration of Within- Group Variations.” Journal of Gay & Lesbian Social Services Vol. 25, No. 1: 1–23.
• Baughman, Holly M.; Peter K. Jonason et al. 2014. “Four shades of sexual fantasies linked to the Dark Triad.” Personality and Individual Differences Vol. 67: 47–51.
• Bjorklund, David F. & Bruce J. Ellis. 2014. “Children, childhood, and development in evolutionary perspective.” Developmental Review Vol. 34, No. 3: 225–264.
• Black, Whitney W.; Alicia L. Fedewa & Kirsten A. Gonzalez. 2012. “Effects of ‘Safe School’ Programs and Policies on the Social Climate for Sexual-Minority Youth: A Review of the Literature.” Journal of LGBT Youth Vol. 9, No. 4: 321–339.
• Boehmer, Ulrike, Deborah J. Bowen & Greta R. Bauer. 2007. “Overweight and obesity in sexual-minority women: evidence from population-based data.” American Journal of Public Health Vol. 97, No. 6: 1134–1140.
• Bogaert, Anthony F. 1998. “Physical development and sexual orientation in women: Height, weight, and age of puberty comparisons.” Personality and Individual Differences Vol. 24, No. 1: 115–121.
• Borgos, Anna. 2016. “A házaséletet férje mellett megszokta vagy legalábbis eltűri, de néha még élvezi is.” Korall Vol. 17, No. 66: 73–99.
• Boutwell, Brian B. & Boisvert, Danielle. 2014. “Sexual promiscuity & self-control: A behavior genetic explanation to an evolutionary question.” Personality and Individual Differences Vol. 63: 112–116.
• Bränström, Richard & Mark L. Hatzenbuehler, et al. 2018. “Sexual orientation differences in outpatient psychiatric treatment and antidepressant usage: evidence from a population-based study of siblings.” European Journal of Epidemiology Vol. 33, No. 6: 591–599.
• Burgess, Diana; Richard Lee, Alisia Tran & Michelle Van Ryn. 2007. “Effects of perceived discrimination on mental health and mental health services utilization among gay, lesbian, bisexual and transgender persons.” Journal of LGBT Health Research Vol. 3, No. 4: 1–14.
• Christensen, Sherie. 2004. The Effects of Premarital Sexual Promiscuity on Subsequent Marital Sexual Satisfaction. Theses and Dissertations, 138. Brigham Young University.
• Cochran, Susan D. & Deborah Ackerman et al. 2004. “Prevalence of non-medical drug use and dependence among homosexually active men and women in the US population.” Addiction Vol. 99, No. 8: 989–998.
• Cochran, Susan D. & Vickie M. Mays. 2000. “Relation between psychiatric syndromes and behaviorally defined sexual orientation in a sample of the US population.” American Journal of Epidemiology Vol. 151, No. 5: 516–523.
• Coker, Tumaini R.; S. Bryn Austin & Mark A. Schuster. 2010. “The health and health care of lesbian, gay, and bisexual adolescents.” Annual Review of Public Health Vol. 31, No. 1: 457–477.
• Collingwood, Jane. 2016. “Higher Risk of Mental Health Problems for Homosexuals.” Psych Central (May 17, 2016).
• Corliss, Heather L. & Christine E. Grella et al. 2006. “Drug use, drug severity, and help- seeking behaviors of lesbian and bisexual women.” Journal of Women’s Health Vol. 15, No. 5: 556–568.
• de Graaf, Ron; Theo G. M. Sandfort & Margreet ten Have. 2006. “Suicidality and sexual orientation: differences between men and women in a general population-based sample from the Netherlands.” Archives of Sexual Behavior Vol. 35, No. 3: 253–262.
• Elliott, Marc N. & David E. Kanouse et al. 2015. “Sexual Minorities in England Have Poorer Health and Worse Health Care Experiences: A National Survey.” Journal of General Internal Medicine Vol. 30: 9–16.
• Eyerman, Ron. 2005. “How social movements move: Emotions and social movements.” In: Helena Flam & Debra King (eds.). Emotions and Social Movements. (42–56) Routledge.
• Felman, Shoshana & Dori Laub. 1992. Testimony: Crises of Witnessing in Literature, Psychoanalysis and History. Routledge.
• Flachner, Balázs. 2025. “Ipsos: Csökkent a melegházasságot támogatók száma Magyarországon.” Telex (2025. június 28.).
• Ganna, Andrea & Karin J. H. Verweij et al. 2019. “Large-scale GWAS reveals insights into the genetic architecture of same-sex sexual behavior.” Science Vol. 365, No. 6456: Article: eaat7693.
• Gilman, Stephen E. & Susan D. Cochran et al. 2001. “Risk of psychiatric disorders among individuals reporting same-sex sexual partners in the National Comorbidity Survey.” American Journal of Public Health Vol. 91, No. 6: 933–939.
• Gombár, Zsófia. 2018. “Literary Censorship and Homosexuality in Kádár-Regime Hungary and Estado Novo Portugal.” In: Brian James Baer & Klaus Kaindl (eds.). Queering Translation, Translating the Queer: Theory, Practice, Activism. (144–156) Routledge.
• Gunnar Andersson; Turid Noack; Ane Seierstad; Harald Weedon-Fekjær. 2006. “The demographics of same-sex marriages in Norway and Sweden.” Demography Vol. 43, No. 1: 79–98.
• Haupert, Mara & Amanda Gesselman et al. 2016. “Prevalence of Experiences With Consensual Nonmonogamous Relationships: Findings From Two National Samples of Single Americans.” Journal of Sex & Marital Therapy Vol. 43, No. 5: 424–440.
• Hensley, Christopher & Richard Tewksbury. 2002. “Inmate-to-Inmate Prison Sexuality: A Review of Empirical Studies.” Trauma, Violence, & Abuse Vol. 3, No. 3: 226–243.
• Herek, Gregory M. 2004. “Beyond ‘Homophobia’: Thinking About Sexual Prejudice and Stigma in the Twenty-First Century.” Sexuality Research & Social Policy Vol. 1, No. 2: 6–24.
• Hughes, Tonda L. 2005. “Alcohol use and alcohol-related problems among lesbians and gay men.” Annual Review of Nursing Research Vol. 23: 283–325.
• Ioverno, Salvatore; Meg D. Bishop & Stephen T. Russell. 2021. “Does a Decade of School Administrator Support for Educator Training on Students’ Sexual and Gender Identity Make a Difference for Students’ Victimization and Perceptions of School Climate?” Prevention Science PMID: 34235632.
• Jonason, Peter K. & Severi Luoto. 2021. “The dark side of the rainbow: Homosexuals and bisexuals have higher Dark Triad traits than heterosexuals.” Personality and Individual Differences Vol. 181: Article 111040.
• Jones, Daniel N. & Delroy L. Paulhus. 2012. “The role of emotional promiscuity in unprotected sex.” Psychology & Health Vol. 27, No. 9: 1021–1035.
• Kanazawa, Satoshi. 2020. “Father absence, sociosexual orientation, and same-sex sexuality in women and men.” International Journal of Psychology Vol. 55, No. 2: 234–244.
• Kenyon, F. E. 1968. “Physique and physical health of female homosexuals.” Journal of Neurology, Neurosurgery and Psychiatry Vol. 31, No. 5: 487–489.
• Ketcham, Eric & Neil G. Bennett. 2019. “Comparative Couple Stability: Same-sex and Male-female Unions in the United States.” Socius: Sociological Research for a Dynamic World Vol. 5, 1: 1–15.
• Kiire, Satoru. 2019. “A ‘fast’ life history strategy affects intimate partner violence through the Dark Triad and mate retention behavior.” Personality and Individual Differences Vol. 140: 46–51.
• King, Debra. 2005. “Sustaining activism through emotional reflexivity.” In: Helena Flam & Debra King (eds.). Emotions and Social Movements. (150–169) Routledge.
• King, Michael & Joanna Semlyen. 2008. “A systematic review of mental disorder, suicide, and deliberate self harm in lesbian, gay and bisexual people.” BMC Psychiatry Vol. 8, No. 70.
• Kirkegaard, Emil O. W. 2023. “Homosexuality is a mental illness.” Just Emil Kirkegaard Things (January 26, 2023).
• Koh, Audrey S. 2000. “Use of preventive health behaviors by lesbian, bisexual, and heterosexual women: questionnaire survey.” Western Journal of Medicine Vol. 172, No. 6: 379–384.
• Krahé, Barbara; Stephan Schütze, Immo Fritsche & Eva Waizenhöfer. 2000. “The prevalence of sexual aggression and victimization among homosexual men.” The Journal of Sex Research Vol. 37, No. 2: 142–150.
• Krebs, Georgina & Lorena Fernández de la Cruz et al. 2022. “The association between body dysmorphic symptoms and suicidality among adolescents and young adults: a genetically informative study.” Psychological Medicine. Vol. 52, No. 7: 1268–1276.
• Lewis, David Levering. 1984. “Parallels and Divergences: Assimilationist Strategies of Afro-American and Jewish Elites from 1910 to the Early 1930s.” The Journal of American History Vol. 71, No. 3: 543–564.
• Lu, Junjie Anderson; Shamsi Soltani, S. Bryn Austin, et al. 2025. “Mental Health Disparities by Sexual Orientation and Gender Identity in the All of Us Research Program.” JAMA Network Open Vol. 8, No. 1: e2456264.
• Lumsden, Charles J. & Edward O. Wilson. 1981. Genes, Mind, and Culture: The Coevolutionary Process. Harvard University Press.
• Luoto, Severi. 2020. “Sex differences in people and things orientation are reflected in sex differences in academic publishing.” Journal of Informetrics Vol. 14, No. 2: Article 101021.
• Luoto, Severi; Indrikis Krams & Markus J. Rantala. 2019. “A Life History Approach to the Female Sexual Orientation Spectrum: Evolution, Development, Causal Mechanisms, and Health.” Archives of Sexual Behavior Vol. 48: 1273–1308.
• Marshal, Michael P. & Mark S. Friedman. 2008. “Sexual orientation and adolescent substance use: a meta-analysis and methodological review.” Addiction Vol. 103, No. 4: 546–556.
• Matte, Melody & Marie-France Lafontaine. 2011. “Validation of a Measure of Psychological Aggression in Same-Sex Couples: Descriptive Data on Perpetration and Victimization and Their Association with Physical Violence.” Journal of GLBT Family Studies Vol. 7, No. 3: 226–244.
• Mayhew, Morgan. 2015. “The Gay Community’s Serial Killer Problem.” Liberty News Now (January 10, 2015).
• McCabe, Sean Esteban & Tonda L. Hughes et al. 2009. “Sexual orientation, substance use behaviors and substance dependence in the United States.” Addiction Vol. 104, No. 8: 1333–1345.
• McKirnan, David J. & Peggy L. Peterson. 1989. “Psychosocial and cultural factors in alcohol and drug abuse: An analysis of a homosexual community.” Addictive Behaviors Vol. 14, No. 5: 555–563.
• Meybodi, Azadeh Mazaheri; Ahmad Hajebi & Atefeh Ghanbari Jolfaei. 2014. “The frequency of personality disorders in patients with gender identity disorder.” Medical Journal of The Islamic Republic of Iran Vol. 28, No. 90: PMID: 25664291.
• Meyer, Ilan H.; Jessica Dietrich & Sharon Schwartz. 2008. “Lifetime prevalence of mental disorders and suicide attempts in diverse lesbian, gay, and bisexual populations.” American Journal of Public Health Vol. 98, No. 6: 1004–6.
• Meyer, Ilan H.; Lauren Bouton & Serena Maszak-Prato et al. 2022. LGBTQ People on Sex Offender Registries in the US. The Williams Institute.
• Mize, Krystal D. & Todd K. Shackelford. 2008. “Intimate partner homicide methods in heterosexual, gay, and lesbian relationships.” Violence and Victims Vol. 23, No. 1: 98– 114.
• Morandini, James S.; Alexander Blaszczynski & Ilan Dar-Nimrod. 2016. “Who Adopts Queer and Pansexual Sexual Identities?” The Journal of Sex Research Vol. 54, No. 7: 911–922.
• Myers, Wade C. & Heng Choon Chan. 2012. “Juvenile homosexual homicide.” Behavioral Sciences & The Law Vol. 30, No. 2: 90–102.
• Nettle, Daniel. 2010. “Dying young and living fast: variation in life history across English neighborhoods.” Behavioral Ecology Vol. 21, No. 2: 387–395.
• Parsons, Jeffrey T.; Brian C. Kelly & Brooke E. Wells. 2006. “Differences in club drug use between heterosexual and lesbian/bisexual females.” Addictive Behaviors Vol. 31, No. 12: 2344–2349.
• Peterman, Linda M. & Charlotte G. Dixon. 2003. “Domestic Violence Between Same-Sex Partners: Implications for Counseling.” Journal of Counseling & Development Vol. 81, No. 1: 40–47.
• Regnerus, Mark. 2014. “Tracking Christian Morality in a Same-Sex Marriage Future.” Public Discourse (August 11, 2014).
• Reich, D. Bradford & Mary C. Zanarini. 2008. “Sexual orientation and relationship choice in borderline personality disorder over ten years of prospective follow-up.” Journal of Personality Disorders Vol. 22, No. 6: 564–572.
• Richard, Gabrielle. 2025. “Troubling Genders, Disturbing Sexualities: The Perilous Territory of the Pedagogy of Discomfort for Teaching Non-Normative Sexual and Gender Identities.” In: Robert C. Mizzi, Nelson M. Rodriguez (eds.). LGBTQ+ Studies in Education. Queer Studies and Education. (29–44) Palgrave Macmillan.
• Ristock, Janice L. 2003. “Exploring Dynamics of Abusive Lesbian Relationships: Preliminary Analysis of a Multisite, Qualitative Study.” American Journal of Community Psychology Vol. 31, No. 3–4: 329–341.
• Rubinstein, Gidi. 2010. “Narcissism and Self-Esteem Among Homosexual and Heterosexual Male Students.” Journal of Sex & Marital Therapy Vol. 36, No. 1: 24–34.
• Russell, Stephen T.; Meg D Bishop, Victoria C Saba, Isaac James & Salvatore Ioverno. 2021. “Promoting School Safety for LGBTQ and All Students.” Behavioral and Brain Sciences Vol. 8, No. 2: 160–166.
• Saewyc, Elizabeth M. & Linda H. Bearinger et al. 1999. “Sexual intercourse, abuse and pregnancy among adolescent women: does sexual orientation make a difference?” Family Planning Perspectives Vol. 31, No. 3:127–131.
• Sandfort, Theo G. M. & Ron de Graaf et al. 2001. “Same-Sex Sexual Behavior and Psychiatric Disorders.” Archives of General Psychiatry Vol. 58, No. 1: 85–91.
• Schmitt, David P. & Todd K. Shackelford. 2008. “Big Five Traits Related to Short-Term Mating: From Personality to Promiscuity across 46 Nations.” Evolutionary Psychology Vol. 6, No. 2.
• Schmitt, David P. 2004. “The Big Five related to risky sexual behaviour across 10 world regions: differential personality associations of sexual promiscuity and relationship infidelity.” European Journal of Personality Vol. 18, No. 4: 301–319.
• Semenyna, Scott W. & Charlene F. Belu et al. 2018. “Not Straight and Not Straightforward: the Relationships Between Sexual Orientation, Sociosexuality, and Dark Triad Traits in Women.” Evolutionary Psychological Science Vol. 4: 24–37.
• Semlyen, Joanna & Michael King et al. 2016. “Sexual orientation and symptoms of common mental disorder or low wellbeing: combined meta-analysis of 12 UK population health surveys.” BMC Psychiatry Vol. 16, No. 67.
• Shanafelt, Robert. 2008. “The Nature of Flag Power.” Politics and the Life Sciences Vol. 27, No. 2: 13–27.
• Staab, Shelby M. 2016. Perceptions Of Intimate Partner Violence Among Heterosexual, Gay, And Lesbian Couples. Master’s Theses. 38.
• Stacey, Judith & Timothy J. Biblarz. 2001. “(How) does the sexual orientation of parents matter?” American Sociological Review Vol. 66, No. 2: 159–183.
• Stolarski, Maciej; Anna Z. Czarna, Marta Malesza & Anna Szymańska. 2017. “Here and now: Sociosexuality mediates the associations between Dark Triad and Time Perspectives (in females).” Personality and Individual Differences Vol. 111: 119–123.
• Takács, Judit & P. Tóth Tamás. 2016. “Az „Idegbizottság” szerepe a homoszexualitás magyarországi dekriminalizációjában.” Socio.hu Társadalomtudományi Szemle Vol. 2: 207–223.
• Trocki, Karen F.; Laurie A. Drabble, Lorraine T. Midanik. “Tobacco, marijuana, and sensation seeking: comparisons across gay, lesbian, bisexual, and heterosexual groups.” Psychology of Addictive Behaviors Vol. 23, No. 4: 620–631.
• Weinberg, George. 2012. “Homophobia: Don’t Ban the Word – Put It in the Index of Mental Disorders.” The Huffington Post (December 6, 2012).
• Wilsnack, Sharon C. & Tonda L. Hughes et al. 2008. “Drinking and drinking-related problems among heterosexual and sexual minority women.” Journal of Studies on Alcohol and Drugs Vol. 69, No. 1: 129–139.
• Zietsch, Brendan P. & Karin J. H. Verweij et al. 2009. “Sexual Orientation and Psychiatric Vulnerability: A Twin Study of Neuroticism and Psychoticism.” Archives of Sexual Behavior Vol. 40, No. 1: 133–142.
• Zubenko, George S. & George Anselm W. et al. 1987. “Sexual practices among patients with borderline personality disorder.” American Journal of Psychiatry Vol. 144, No. 6: 748– 52.
Csonthegyi-dosszié: Zsidó harapófogóban az európai civilizáció
