Sok lúd disznót győz?

Ha az ember Orbán Viktor beszédeit hallgatja, akkor hajlamos hinni a Fidesz őszinte szándékaiban. De hát aligha elegendő pusztán csak a szónoklatokra hagyatkozni, mert hiszen elképzelhető, hogy a nemzeti, sőt, esetenként a radikális retorika csupán a félrevezetésünket szolgálja. Egyébként is, a fideszes megnyilvánulások ellentmondásosak: elsősorban Orbán Viktor, de persze mások szájából is hallunk szívünknek kedves mondatokat (mint pl. most október 23-án), másrészt viszont a fideszesek sem mennek a szomszédba egy kis holokausztozásért, valamint a bankárvilág és Washington ülepének tisztogatását sem tekintik rangjukon aluli műveletnek. Főleg Rogán Tóni járkál szívesen zsinagógákba és holokausztos rendezvényekre, de ha kell, csatasorba áll Kósa Lajos, Pokorni Zoltán, Tarlós István, Martonyi János is, akikről az embernek az a benyomása, hogy őszinte hódolattal imádják hazánk gyarmatosítóit. Elképzelhető persze, hogy színészkednek, ebben az esetben azonban igen meggyőzően alakítják a szerepüket.

Vagyis pusztán a retorika alapján nem lehetséges eldönteni, mit is akar valójában a Fidesz. A tetteket kell mérlegre tennünk. Nézzük csak meg a mostani kormányzati ciklus során eddig megtett döntéseket. Számos olyan törvénytervezet született, mely feltétlenül a magyarság érdekeit szolgálja: a magyar állampolgárság visszaadása, a Trianon-emléknap, a bankadó, a biztosítók, a külföldi áruházláncok és más élősködők megadóztatása stb. Feltétlenül helyes lépés volt továbbá az IMF tárgyalódelegációját kitessékelni az országból, és a radikálisok álmait teljesíti be a Fidesz, ha a csaló és rabló nyugdíjpénztárakat tényleg ellehetetleníti, a 2006-os rendőri brutalitás felelőseit megbünteti, az áldozatokat kártalanítja, a Gyurcsány-korszak idején milliókat összeharácsolt maffiózókat bíróság elé állítja. Sőt, még arra is van esély, hogy az elszakított magyarok megkapják a szavazati jogot, melynek következtében remélhetőleg a nyíltan nemzetellenes politikai erők nem jutnak újra hatalomra ebben az országban.

Az érem másik oldalán azonban ott van a holokauszttörvény (melyet ugyan kiegészítettek a kommunizmus bűneinek tagadását is tiltó szakasszal, és egyelőre legalábbis senkit sem citáltak törvényszék elé holokauszttagadás vádjával), a Tom Lantos Intézet megalapításának szándéka, bizonyos gyanús közös MSZP-s-fideszes mutyizások és háttéralkuk, az Izrael előtti folytonos hajlongás, Martonyi elvtárs felsorakozása minden cionista javaslat mögött, az elcsatolt területeken élő magyarok autonómiájáról történő lemondás, „afganisztáni szerepvállalásunk erősítésének” bejelentett terve. Továbbá elkeserítő nézni a közigazgatás középső és alsó szintjein megjelenő elvtelen és hozzá nem értő fideszes karrieristák hadát, a kulcspozíciókban megjelenő egykori komcsikat és libsiket, az államigazgatásban és a piaci szférában is továbbra is meghatározó nepotizmust és a könyörtelen pozícióharcot. A gátlástalan és tudatlan fideszes káderek esetében persze elképzelhető, hogy a pártvezetés tehetetlen, egész egyszerűen azért, mert csak abból tudnak főzni, amijük van. Magyarországon 1945 óta sajnos elképesztő erkölcsi és szellemi hanyatlás ment végbe, amely az elmúlt húsz esztendőben inkább csak felgyorsult. Egyre kevesebb a művelt, gondolkodni képes, ugyanakkor erkölcsös és a magyarság ügye mellett szívvel-lélekkel elkötelezett ember ebben az országban. Bármely jó szándékú kormány erőfeszítéseit zátonyra futtathatják a műveletlen, és csak a saját anyagi boldogulásukkal törődő „mezei hadak”.

Továbbá akkor sem leszünk sokkal okosabbak, ha az 1998 és 2002 közötti Fidesz-kormány intézkedéseit vesszük górcső alá. A kettősség abban az időben is megfigyelhető volt: egyrészt mindenképpen örülni lehetett a státustörvénynek, a „határon túli magyarok túlszeretésének”, a kis- és középvállalkozások támogatását célzó Széchenyi-tervnek, a fiatal családok támogatásának, az otthonteremtési programnak. Másrészt viszont súlyos kételyek merültek fel a radikális hazafiakban, amikor azt kellett tapasztalniuk, hogy a kormány nemigen tesz semmit a multik és az idegen bankok terjeszkedése ellen, csak lagymatagon korlátozza a múlt rendszerhez kötődő üzleti érdekeltségek hatalmát, és pisszenés nélkül aláírja a föld szabad adásvételéről szóló európai uniós egyezményeket. Hasonlóképpen kétarcúnak nevezhető a Gyurcsány-Bajnai-korszak idején követett fideszes politika: egyrészt reménykeltő volt néhány emlékezetes nagy tüntetés, az egészségügy privatizációjának népszavazással történő megtorpedózása, és általában a Gyurcsány-kormány bizonyos magyarellenes intézkedéseivel szembeni kiállás, másrészt a radikális nemzeti oldalon elkeseredetten és döbbenten nézték, amint a Fidesz különösebb fenntartások nélkül szavazta meg Románia EU-csatlakozását vagy éppen a hazánk függetlenségének teljes feladását jelentő lisszaboni szerződés olvasatlan megszavazását. Miképpen sok hazáját szerető magyar ember lagymatagnak és gyengének látta a Fideszt ElQró 2006-os őszödi beszédének nyilvánosságra kerülését követően. Egyesekben az a gyanú is felmerült, hogy a Fidesz kifejezetten az ellenállási mozgalom leszerelésére törekszik, és valójában – az előrehozott választások szükségességének hangoztatása ellenére – esze ágában sincsen megbuktatni az immár kétséges legitimitású Gyurcsány-kormányt. Azonban nem lehet pontosan tudni, hogy mi járt 2006 táján, majd a rá következő években a Fidesz-stratégák fejében? Vajon a háttérhatalom kívánságára nem nyúltak radikálisabb eszközökhöz, netán a fideszes „elit” pénzét és hatalmát nem merték kockára tenni valamiféle bátrabb fellépéssel, vagy pedig egész egyszerűen arra gondoltak, hogy az immár sok évtizede engedelmességre, alázatra és a „szélsőségek” elutasítására nevelt magyar nép körében elveszítik támogatottságukat, amennyiben a „radikalizmus” „bűnébe” esnek?

A „Fidesz-rejtély” megoldása érdekében gyakran felhívják a figyelmet a párt születésének körülményeire, valamint a „hőskorszak”, vagyis a 90-es évek elejének bizonyos eseményeire, melyek kétségkívül gyanút ébresztenek a „fiatal demokraták” szándékainak őszinteségével kapcsolatban. Hiszen semmi kétség, maga Orbán Viktor és a párt számos mai vezetője Soros Gyuri bácsi jóváhagyásával és pénzével utazgathatott és tanulhatott külföldön, és valóban nem könnyű elfelejteni az „SZDSZ egykori kistestvérének” tartott fideszes vezetők néhány politikai lépését és kijelentését, és általában véve a párt szánalmasan ostoba liberalizmusát. Máig nem lehet tudni pontosan, miféle meggondolások vezérelték a Fidesz vezetőit, amikor pártjukat szép lassan a nemzeti oldalra átvezették: pusztán taktikai meggondolások jártak a fejükben (tekintve, hogy 1994 táján a jobboldal összeomlott, ezzel szemben az úgynevezett baloldalon az MSZP és az SZDSZ minden helyet elfoglalt), netán a gyarmatosító hatalom emberinek megbízásából vették uralmuk alá a nemzeti tábort, vagy pedig valóban felismerték a liberalizmus igazi természetét, a hazánk gyarmatosítására irányuló törekvések veszélyességét, és a magyarság ügye mellé álltak?

Pillanatnyilag úgy tűnik, a második Fidesz-kormány bátrabbnak és radikálisabbnak mutatkozik az elsőnél. Aminek fő oka alighanem a kétharmados győzelem, továbbá az, hogy a Fidesz – nagyon helyesen – meglovagolja a gátlástalan pénzügyi oligarchiával szemben egyre erősödő ellenérzések hullámát. Kérdés persze, mi lesz akkor, ha ez a hullám lecsillapodik, és a pénzügyi központokból szigorúan megálljt parancsolnak Orbán Viktoréknak?

Nem tudom, valaha is megoldódik-e a „Fidesz-rejtély”. Eleve valószínűnek tűnik különben, hogy a Fidesz nem egységes: a cionista világbirodalom ügynökei egészen biztosan megtalálhatók a párt legfelsőbb vezetésében éppúgy, mint a középső és alsó szinteken. Ami a Fidesz „nemzeti vonulatát” illeti, az kétségkívül létezik, és ami nagyon jó hír, hogy Orbán Viktor maga is ehhez a „nemzeti vonulathoz” tartozik. Más kérdés persze, hogy minden erővel – akár súlyos engedmények árán is – igyekszik a liberálisoknak is a kedvében járni, mert hiszen mindenképpen szeretné egyben tartani a pártot. Ha ugyanis a nemzetközi cionista pénzoligarchia utasítására a Fidesz „neoliberálisai” palotaforradalmat, netán pártszakadást szítanak, Orbán Viktor ugyancsak kutyaszorítóba kerül, és a politikai szerepléstől is alighanem végképp búcsút mondhat.

Orbán Viktor és köre láthatóan arra törekszik, hogy bizonyos, elsősorban szimbolikus, de esetenként nagyon is valóságos (habár lehetőleg csak a bátor keveseket érintő) gesztusokkal („afganisztáni szerepvállalás erősítése”, Tom Lantos Intézet felállítása, holokauszttörvény elfogadása, hajlongás a cionisták előtt, Budaházy börtönben tartása stb.) mintegy megvásárolja a gyarmatosító elit jóindulatát, amely azután elnézi majd neki a magyarság érdekében tett óvatos lépések sorozatát. Orbán Viktor szerencséje, hogy a világbirodalmat igazgató oligarchia a megnyerhetetlen és roppant költséges afganisztáni és iraki háborúk, továbbá az úgynevezett gazdasági válság nyomában egyre erősödő elégedetlenség következtében egyelőre nem lendül támadásba, és elnézi a magyarországi provincia vezetőinek óvatos „külön utas törekvéseit”. A Jobbik akkor cselekszik helyesen, ha – miként eddig tette – a pártérdekeket alárendeli a nemzet érdekeinek, és minden erejével támogatja a Fidesznek a magyarság ügyét szolgáló intézkedéseit. A Jobbik mint ellenzéki párt pedig megteheti, hogy a Fidesznek a cionista bankárelit számára tett bizonyos szimbolikus és egyéb gesztusait össztűz alá vegye, és rámutasson azok ellentmondásosságára, magyarellenességére és veszélyességére.

Hogy azután Orbán Viktornak sikerül-e nagyobb önrendelkezési jogot kivívni Magyarország számára, egyelőre nagy kérdés. Minden attól függ, miképpen alakul a cionista-amerikai világbirodalom sorsa. Ha a gazdasági és az erkölcsi válság tovább erősödik, és a háborúskodás is folytatódik, akkor a provinciáknak, köztük Magyarországnak is lehetősége lesz további, bátrabb lépéseket is megtenni, amelyek nyomán hazánk tovább lazíthat a Washingtonhoz, Brüsszelhez és Tel-Avivhoz fűződő kötelékeken. Ebben az esetben pedig semmi esetre sem az óvatoskodó és a szétbomló birodalom elitjéhez ezer szállal kötődő Fidesz, hanem a radikális Jobbik lenne az a politikai erő, amelynek feltétlenül át kellene venni a kezdeményezést. De ha a világbirodalom most mégis valahogyan kikecmereg a válságból, és a magára találó cionista elit megbuktatja a Fidesz-kormányt – vagy akár csak céljainak feladására kényszeríti –, akkor is a Jobbik marad az egyedüli igazi nemzeti erő a politikai színpadon, amely akár egy békés nemzeti ellenállási mozgalom vezetésére is képes lehet. (Addig pedig meg kell próbálnia továbbra is jobbra tolni a Fideszt, ami eddig, úgy tűnik, sikerült.)

Bármelyik forgatókönyv is valósuljon meg, a Jobbikra mindenképpen kulcsszerep vár az elkövetkezendő években.