„Ti vagytok a Föld sója”, hangoztatta Jézus, egy alkalommal megemlítve, hogy „nem békét hoztam, hanem kardot”. Jézus ugyanis tudta, hogy a Gonosz erőivel sohasem lehetséges kompromisszum.
Másrészt viszont, az igen nagyszámú, megalkuvásra, kiegyezésre, sőt árulásra is hajlamos keresztény egyházi vezető is a Megváltó szavaira hivatkozik. Hiszen Jézus mondta azt is, hogy „legyetek okosak, mint a kígyó”, valamint, hogy „adjátok meg a császárnak, ami a császáré”. Ezekből a kijelentésekből végülis mindenfajta kompromisszum, elvtelen megalkuvás, sőt árulás szükségessége is megindokolható.

Ha azonban Jézus Krisztus tanításainak egészét nézzük, és tetszés szerint kiragadott idézetek helyett a kereszténység lényegét igyekszünk megragadni, akkor semmi kétség, hogy csakis az igazság, valamint a szegények, az elnyomottak és a szenvedők melletti, feltétel nélküli, megalkuvást nem ismerő kiállás tekinthető Jézus hitével összeegyeztethetőnek. De a kereszténység más nagy alakjai – a vértanúk, Szent István, Szent Gellért, Szent Ferenc, Luther Márton, Kálvin János, hogy csak néhányat említsünk a kiválóságok közül – egyáltalán nem a kiegyezéseiknek, megalkuvásaiknak köszönhetik hírnevüket. Kétségtelen, hogy például Szent István is, Szent Ferenc is alárendelte törekvéseit az egyetemes Anyaszentegyház céljainak, de azért tették, mert tudták: a pápa is és ők maguk is ugyanazért a szent célért küzdenek. Való igaz, Luther Márton megegyezést keresett a német fejedelmekkel, de azért cselekedett így, mert meg volt győződve arról, hogy ők azok, akiknek a támogatása révén a leghatékonyabban tudja majd véghezvinni a kereszténység létfontosságúnak ítélt megújítását.

Más a helyzet napjainkban. Bárhová is nézünk, gerinctelen, gyáva, az árral sodródó, megalkuvó, sőt kifejezetten áruló egyházi vezetőket látunk. Úgy vélem ugyanis, a kereszténység – szembesülve befolyásának rohamos gyengülésével és az ellene fenekedő világi erők iszonyatos nyomásával – egy egészen végzetes útra lépett: a „világhoz történő alkalmazkodás”, a „modernizálódás”, az önfeladás, sőt nyugodtan mondhatom, az árulás útjára. A második vatikáni zsinat fontos mérföldkő ezen a pusztulásba vezető úton: ott határozták el ugyanis a zsinati atyák, hogy a katolicizmusnak „alkalmazkodnia kell a modern világhoz”. Megjegyzem, a protestantizmus sokkal előbb, már a XIX. században „modernizálódni” kezdett. Az eredmény: a keresztény hitelvek kiüresedése, a rohamos hitelvesztés, zavarodottság és erkölcsi romlás a papság és a lelkészek soraiban, és a templomok kiürülése.

A kereszténység immár nem csupán a történelem eseményeinek alakítására képtelen, de lassan-lassan létezése is észrevehetetlenné válik. A különböző keresztény egyházak vezetői között – a papságot immár hosszú évtizedek óta sújtó kontraszelekció következtében – nagyon sok ostoba ember van, akik átlátni sem képesek a történelmi folyamatokat, azok között azonban, akiknek „van fülük a hallásra és szemük a látásra”, nagyon sokan az elkerülhetetlen katasztrófa tudatában pusztán csak élvezni akarják pozíciójukból fakadó előnyöket. Talán még életük végéig megmaradhatnak a kényelmes püspöki vagy más „fontos” hivatalukban, azután utánuk a vízözön – gondolják ezek a hazug főpapok. A hit nem csupán a hívek köréből illant el, de a papság és a lelkészek szívéből és lelkéből is.
 

Van egy óriási különbség az ókorban és a középkorban a királyi hatalommal együttműködő, illetve az újkorban a kommunista, liberális és cionista hatalmak ülepe közelében serénykedő egyházi vezetők között: az előbbiek ugyanis keresztény uralkodókkal, a kereszténység erősítése mellett saját jól felfogott érdekükből is elkötelezett császárokkal és királyokkal működtek együtt (sok esetben úgy, hogy ők diktáltak az uralkodóknak), ezzel szemben a modern idők keresztény vezetői kifejezetten ateista, sőt vallásellenes, sok esetben vallásüldöző hatalmak kegyeit keresik, visszataszító megalkuvások közepette. Az eredmény meg is látszik a kereszténység mai állapotán. Véleményem szerint a liberalizmus támadásával és a „modern idők” vallásellenességének erősödésével szemben egyetlen hatékony válasz létezett volna: az ellenállás, az ősi hitelvek melletti feltétlen kitartás, még a szegénység, az üldözöttség vállalása árán is! Mit használt a kereszténységnek, hogy a kommunista vagy liberális hatalmak előtti hajbókolás és megalázkodás jutalmaként megőrizhette befolyásának (iskoláinak, médiájának, kórházainak, szociális intézményeinek, ingatlanainak stb.) egy csekély részét (a kommunista államokban nagyon csekély részét, vagy éppen semmit), ha cserében eladta a lelkét, vagyis éppen azt adta oda ellenségének, ami a lényege volt egykoron?

A címben felvetett kérdésre a válasz tehát általánosságban az, hogy a kereszténység elveivel csakis akkor járunk el összhangban, ha a Jóhoz alkalmazkodunk. Szabad-e egy kereszténynek a Gonoszhoz alkalmazkodni? Lehetséges-e egyáltalán kompromisszumot kötni a Gonosszal? Mi sülhet ki abból? A kommunista rendszerrel együttműködő, sok esetben jelentéseket írogató papok és lelkészek hajlandónak mutatkoztak együttműködni a Gonosszal, a kommunista diktatúrával, azzal indokolva árulásukat, hogy „menteni akarják, ami menthető”, vagyis „meg akarják menteni az egyházat”. Talán volt, aki tényleg így gondolta, habár a besúgó egyházi személyek azért saját maguk is jól jártak: a kommunista hatalom kiszolgálását ugyanis külföldi utazással, pénzzel, publikálási lehetőségekkel, a felekezeten belül jól fizető vezető (többnyire püspöki) pozíciók biztosításával honorálták. Ma is ugyanez a szánalmas csúszás-mászás folyik, csak éppen a tisztogatásra kijelölt ülepek változtak meg. A recept a karrierre, hírnévre, sok pénzre vágyó egyházi személyek előtt manapság a következő: liberálisnak kell lenni, el kell határolódni a „szélsőségesektől” és az „antiszemitáktól”, hangsúlyozni kell az Ószövetség jelentőségét, sokat kell emlegetni a „zsidó-keresztény kultúrát” és a zsidóságnak a történelemben játszott „pozitív” szerepét, no és természetesen gyakran kell hódolni a cionisták előtt a holokauszt-megemlékezéseken.

Hogy képes-e még a hitelét vesztett kereszténység feltámadni, vagyis eredeti hitelveihez, valamint a szegényekhez, a szenvedőkhöz és az üldözöttekhez visszatalálni? Nagy kérdés. Van néhány biztató jel (például a „modernséggel”, vagyis az egyház önfeladásával szemben álló Szent Piusz Társaság kiváló püspökének, a holokauszttal kapcsolatban önálló véleményt formáló Williamson atyának a fellépése), összességében azonban egyelőre nem lehetünk túlzottan optimisták. Reményeinket erősítheti, hogy a kereszténység elpusztítására törő ellenállás nagyszerű példáit találjuk meg a nem is oly távoli múltban. Gondoljunk csak az áldott emlékű Mindszenty József, vagy éppen a nagyszerű evangélikus püspök, Ordass Lajos hősies küzdelmére a kommunista diktatúrával szemben. Az ő helytállásuk, és a hozzájuk hasonló bátor és igaz keresztények példája erősítse szívünket 2010 szent karácsonyának ünnepén.

Ezúton kívánok a Kuruc.info olvasóinak áldott karácsonyt, és elvtelen megalkuvásoktól mentes boldog új esztendőt! Adjon az Isten szebb jövőt!