Az érvek alapjában értelmesen ütköztek, a hangnem nem durvult el; s úgy érzem, sikerült tisztázni számos fogalmi és szóhasználati eltérést, mely korábbi ellentétek okai lehettek. (Biztos vagyok benne, hogy a biztonsági szolgálatok megfigyelői pukkadoznak mérgükben amiatt, hogy nem ugrottunk egymás torkának, egymás álláspontját valamelyest már jobban érjtük, sőt talán nézeteink is közeledtek egymáséhoz egy árnyalattal; vagyis a megkezdett irány lényegében jó.)

Szeretném ezért dióhéjban összegezni az eddigi eredményeket, ahogyan én látom. A hivatalos hungaristák (csak a PHM, mert az MNA egyelőre nem nyilatkozott) – bár bizalmat előlegezve, nem tételeznek fel a Jobbik részéről rossz szándékot – két okból is erősen behatárolják az esetleges együttműködés lehetőségét. Először is a parlamentáris demokrácia eszközét – Budaházy Györgyhöz hasonlóan – még ideiglenesen sem tartják elfogadtatónak az országirányító hatalomért folytatott harcban, másrészt aligha fognak készek lenni gyakorlati együttműködésre mindazokkal, akik a „hungarizmus” fogalmát nem az ő doktrinális, dogmatikus meghatározásuk szerint értelmezi és alkalmazza.

Perge Ottó pragmatikusan közelít a témához, hivatkozva rá, hogy a társadalom tudati agymosottsága miatt ideológiákkal manapság nem lehet választásokat nyerni, s ebben teljesen igaza is van. Csak egy valamiről feledkezik meg – s ugyanebbe a hibába esik később Tallós Emil is: párbeszédünket nem abból a célból kezdtük el, hogy az egyszerű választókkal megértessük a nemzeti radikalizmus eszmei-ideológiai alapjait, hanem hogy a vezető szellemi elit teremtsen a maga számára egy mindenki számára elfogadható, s belső egységet biztosító „legkisebb közös többszöröst”. Mikor ez már megvan, csak azután lehet majd az egyszerű nép számára leegyszerűsíteni, érhetővé és vonzóvá tenni ezeket, választási jelszavak formájában. Ottó testvér egyébként nagyon helyesen, felszólít az alapelvek további konkretizálásra; ugyanakkor felveti a keleti vagy nyugati orientáció dilemmáját, valamint kereszténységünk politikai vetületének problematikáját, mellyel e kérdések alapos kitárgyalására is tovább biztat.

Tallós Emil indokoltan hiányolja a Szent Korona-téma (tan, eszme, jogrend) alaposabb ismeretét, ugyanakkor kissé elvesz a szakmai részletekben, ahelyett, hogy summázná azt, mit jelenthet itt és most a Szent Korona a Jobbik számára. Alighanem itt két félreértés adódik: az egyik, hogy az eszmei alapvetést mindig a történelmi helyzetekkel igyekszik cáfolni, ami ugye képtelenség. A Szent Korona-eszme – épp úgy, akár a hozzá sokban hasonló Grál kehely – nem tehet róla, ha visszaélnek vele, történelmileg alakítgatni igyekszik a gyarló ember. A második, hogy mást értünk teokrácián. Ha feltesszük, hogy a teokrácia nem az uralkodó hatalmának isteni legitimálása, hanem a mennyei birodalom szereteten alapuló belső, harmonikus rendje, akkor a magyar Szent Korona-eszme éppen azáltal szakrális és transzcendentális, abban áll minden más politikai rendszer felett, hogy benne az uralkodói szolgálat és a népfelség konstitúciós elvének gyakorlása egymással nem ellentétes, hanem egymást szükségszerűen kiegészítő és feltételező alapelvek.

Őry Mihály tömör, szisztematikus összefoglalója a lényeglátás szép példája. A szerzővel szinte teljesen egy húron pendülök. Sajnos én nem tudtam ilyen pontosan, röviden és félre nem érthetően megfogalmazni mondandómat. Csak egyetlen pontban opponálnék vele, de ott erősen: a hungarizmusban a szocialista elemek Krisztus evangéliumából forrásoznak, s mint ilyenek, nemcsak Szálasi korában voltak fundamentálisan transzcendentálisak, hanem a mai napig a legidőtlenebb és legnemesebb részei a hungarizmusnak. (Lásd akár Prohászát, akár a katolikus egyház későbbi szociális tanítását.) Viszont Tallós Emil alaptalanul bírálja Őryt azzal, hogy Vona „antidemokratizmusát” nem érti, egyszerűen a tömör keretek tették lehetetlenné, hogy szerzőnk e kérdés elemzésébe alaposabban belefogjon. Tallós sajnos a „hagyomány” szakrális fogalmával, és a szkítizmussal sem tud igazán mit kezdeni. Holott a teológiai és filozófiai tudomány jelenlegi konszenzusos álláspontja alapvető teremtői princípiumként számol előbbivel, utóbbi pedig a belső-ázsiai népcsaládok faji és kulturális közösségét jelenti, mely alapvetően különbözik az indoeurópaiakétól. (Egyébként Guénon szemére vetni, és eszméi értékét attól tenni függővé, hogy buzgó, ifjú keresőként flörtölt a szabadkőművességgel, épp oly téves lenne, mintha Kossuth, vagy Mozart esetében tennénk ugyanezt.)

Reméljük, a továbbiakban mások is építő módon bekapcsolódnak majd e megkezdett gazdag eszmecserébe, és lassan kialakul a nemzeti radikális körök közmegegyezésen nyugvó, általánosan elfogadott eszmevilága; stabil alapot teremve a Jobbik vezetésével megvalósított nemzeti összefogásnak, mely végre megvalósítja Isten kegyelmével a szebb jövőt.