Ez az elmélet nem csak a harctereken, de a mindennapi életben is megállja a helyét; hogy úgy mondjam, az olyan általános jelenségekben is kimutatható, mint az autóvezetés: egy átlagembernek tíz-húsz év vezetési rutinjára van szüksége, amíg megtanul sallangmentesen vezetni egyetlen autót - egy másik típusnál még ilyenkor is gondjai adódhatnak. Nos, ehhez képest képzeljük el, ahogy Kimi Räikkönen, a híres finn autóversenyző huszonöt éves korában véletlenül lefullasztja a kocsit... még a gondolat is abszurd, hogy egy ekkora versenyzőzseni, egy ösztönös tehetség, egy világbajnok ilyesmit követhet el, amit egy átlagembernek viszont teljesen elképzelhető; azonban az ember hajlamos elfelejteni, hogy neki is mekkorát kellett harcolnia azért, hogy egy finn településről eljusson odáig, hogy a világ egyik leghíresebb, leggazdagabb sportautógyártó cége másodszor hívja meg a legnívósabb autóverseny legnagyobb múltú, legnagyobb befolyású versenyautójának egyik ülésébe. Ő egy fantasztikus versenyző, a maga területén egy nagy harcos, aki a maga területén megvívta és a mai napig megvívja a maga harcát - de eközben megmaradt annak a laza, nyugodt srácnak, aki csak élvezni akarja az életet.

Erre azért tartottam fontosnak kitérni, mert ez a lenyomat érvényes a politikai életre is. Az emberek hajlamosak kitérni ez elől a kérdés elől; megelégszenek annyival, hogy mindenki lop-csal-hazudik, hogy senki nem tisztességes, hogy senki nem is lehet tisztességes - vagy épp ellenkezőleg, csak a személyes preferáltja lehet fair, és csak ő mondhat igazat, és ő mentheti meg az országot. Ismerjük ezeket. Talán sokan magukra is ismertek ezekben. Ez önmagában nem baj; hiszem, hogy minden egyes emberi vélemény szent és sérthetetlen, de mindenekelőtt szigorúan tilos erőszakkal elhallgattatni. Ugyanakkor, ez a vélemény nem egy egyéni vélemény, hanem egy társadalmi sztereotípia, ami a demokrácia magyarországi gyermekbetegségéből fakad; vagy hogy egyszerűbben fogalmazzak: a magyar nemzet nem érzi magáénak igazán a demokráciát, mert egyszerűen nem ismeri - és mindig félünk az ismeretlentől. A magyar nép nem akar már harcolni; csak arra vágyik, hogy valaki végre szárnyai alá vegye, de ha ez meg is történne, az eddigi negatív tapasztalatok alapján már e jó szándék mögött is valami aljas összeesküvést szimatolna. Ez egy ördögi kör, amely önmagából táplálkozik: a magyar nemzet nem akar harcolni, ezért a politikusok - az általános robbanást elkerülendő - épp csak annyit teljesítenek, amit feltétlenül muszáj, ami miatt a nemzet még mélyebb apátiába süllyed. Ugyanakkor, a történelmi tapasztalat alapján kijelenthető, hogy amennyiben a nemzet a sarkára áll, és elkezdi a hosszú, keserves csatát önnön valós képviseletéért, úgy mind a kormánypártnak, mind az ellenzékieknek (függetlenül attól, hogy épp kik töltik be ezeket a szerepeket) a robbanás elkerülése érdekében egyre több ígéretüket kell betartani, ami növeli a társadalmi elégedettséget, ami a szavazatorientált pártokat ennek a politikának a fokozására sarkallja. Nyugaton így csinálják, és kötöznivaló bolond legyek, ha a magyar nemzet nem képes ugyanerre. Csak a különbség az, hogy Nyugaton évtizedek, évszázadok kőkemény küzdelme árán valósult ez meg, míg nekünk, magyaroknak "némileg" kevesebb idő jutott rá. Eddig egészen pontosan két személy volt a magyar politika legfelsőbb szintjén, akik valóban tudták, mit miért kell cselekedniük, hogyan kell a magyar nemzetet is "megtanítani" arra a leckére, amit a demokrácia és mindenekelőtt Magyarország érdekében előbb-utóbb meg kell tanulni minden gondolkodó embernek.

Hogy ezt miért pont a Kuruc.infón szeretném leközölni, annak több oka van. Először is, azért, mert én, bár büszke vagyok, hogy konzervatív vagyok, de azt sem titkoltam soha, hogy én a Kuruc.infón "nőttem fel", itt kezdett érdekelni a politika, és itt döntöttem úgy, hogy a való életben is ezzel szeretnék foglalkozni. Épp ezért úgy érzem méltányosnak, hogy először itt tegyem közzé gondolataimat, eddigi tapasztalataimat, amelyek - annak ellenére, hogy még nyilvánvalóan bővítésre szorulnak számtalan téren - segíthetnek sok embernek megismerni, megérteni a demokrácia természetét. És abban a pillanatban, ahogy az emberek értik a rendszert, onnantól kezdve már nem fognak félni tőle - mint ahogy nem félek én sem.

A másik, az oldal szimbolikus jelentősége: a Kuruc.info immáron túlnőtt önmagán, és a jobboldali fiatalság "lázadásának", a nemzeti gondolkodás radikalizálódásának jelképévé vált, így kvázi tökéletesen alkalmas LEHET arra, hogy eljátssza a kavics szerepét, mely a domboldalon legurulva szépen lassan lavinává növi ki magát - egy olyan lavinává, amely elsöpri a jelenlegi status quo-t, és megteremti a magyar demokrácia alapját. Egy igazi demokrácia alapját. Ami az amerikaiaknál a Függetlenségi Nyilatkozat, a franciáknál Charles De Gaulle, az nekünk lehet a Kuruc.info. A három felsoroltban a látszat ellenére sok közös vonás van: a társadalmi elégedetlenség, a változás igénye, a régi rendszer teljes kudarca miatti ellenérzések mellett mindben megvolt/megvan az a potenciál, hogy a bóvlit felborítva valami újat, valami jobbat hozzon létre; a Függetlenségi Nyilatkozat deklaráltan ezért jött létre, De Gaulle szintén ezzel a céllal lett elnök, és a Kuruc.info is ezért küzd jóformán megalakulása óta - a maga módján, ami megkérdőjelezhető és veszélyes, de a változásnak is ezek a kedvenc szavai.

Még mielőtt belevágunk, szeretnék előre tisztázni néhány esetlegesen felmerülő kérdést és problémát. Első és legfontosabb: ez (amellett, hogy az én személyes tapasztalataimat mutatja be) egy vitaindító írás, aminek a célja az emberek aktivizálása. Épp ezért mindenkit, akinek véleménye van az egyes cikkekről, kérek arra, hogy ne fojtsa magába a véleményét, ossza meg akár velem privát üzenetben, akár mindenkivel hozzászólás vagy válaszként a szerkesztőségnek elküldött levél formájában. Annyit kérek, hogy ezek ne legyenek sértő és/vagy gúnyos reakciók, és feleljenek meg az alapvető stilisztikai követelményeknek. Mindenkinek joga van mást gondolni, mint én, és mindenkinek joga van ahhoz is, hogy ezt közölje velem, de az alpári stílus csak az illetőről nyújt szegénységi bizonyítványt. Arról nem is beszélve, hogy aki így reagál, az éppen a mondanivalómat nem értette meg, így kétszeresen lejáratja magát.

A második: mint politológus hallgató, tisztában vagyok azzal, hogy a Kuruc.info egy szélsőjobb oldal. (Ehhez nem kell semmi pejoratív értelmet párosítani: egyszerűen, a szakmai definíció alapján szélsőjobb kategóriába besorolható. Nem hinném, hogy pont a Kuruc.info szerkesztősége megsértődne ezen.) Ugyanakkor, ezt nem csak az oldal úgymond "törzsolvasóinak" szánom; épp ellenkezőleg: annak örülnék a legjobban, ha a lehető legtöbb emberhez eljutna, a csepeli munkásoktól a szegedi oktatókig, épp azért, mert ahhoz, hogy valaki elkezd a politikával foglalkozni, együtt jár az is, hogy kialakulnak a személyes preferenciái - ami a társadalomban legtöbb esetben nem a szélsőséges. Én például büszkén vállaltam, hogy egy szélsőjobb hírportált olvasva alakítottam ki magamban az a politikai gondolkodást, ami lehetővé teszi, hogy a (jelenleg még) hiányos "szakmai" ismereteim dacára érdemben hozzászóljak politikai témájú beszélgetésekhez, akár olyan emberek társaságában is, akik nálam százszor jobban értenek ehhez a mesterséghez. Ugyanakkor, az én klasszikus antalli konzervatív értékrendem semmilyen formában nem összeegyeztethető a Kuruc.info politikai hozzáállásával, így értelemszerűen sok kérdésben nem feltétlenül értünk egyet. Ebben az egy esetben ez nem baj, sőt: ahogy mondani szokás, én csak az ajtót mutatom meg, utána mindenkinek magának kell belépni rajta.

A harmadik: mint az előbb is említettem, a politika egy szakma. Ugyanúgy megvannak a szakszavak, a fortélyok, ugyanúgy vannak "műkedvelő" és "hivatásos" űzői, és mint minden szakmának, ennek is van célja és értelme. Azonban az emberek többsége undorodik a politikától, szinte tabuként kezeli, ami óriási hiba, mert a politika ma már ugyanannyira befolyásolja az életünket, mint az étel, ami magunkhoz veszünk. Aki nem akarja kiismerni magát a politika útvesztőiben, az gyakorlatilag eldobja magától az élete befolyásolásának lehetőségét - csak sodródik az árral, amit nem kerülhet el, de egy légypiszoknak érzi magát ahhoz, hogy dacoljon vele. Hogy végtelenül egyszerűen fejezzem ki magam: a politikai gondolkodás minden embernek alapvető kötelessége, aki nem akar komplett idiótát csinálni magából négyévente. Ugyanakkor, a politikát az ember soha nem tanulhatja ki teljes egészében; kiváló példa erre Orbán Viktor 2002-es bukása - a miniszterelnök ott és akkor döbbent rá, hogy hiába ért a csúcsra, még mindig nagyon sokat kell tanulnia. Nem kell tehát mindenkinek nagy gondolkodóvá képezni magát, és az emberek 90%-a nem is lenne képes rá - ahogy például én sem lehetnék atomfizikus vagy profi futballista. De egy bizonyos szintet mindenkinek el kell érni, és ez a cikksorozat ebben (is) kíván segíteni.

Rövidesen elküldöm az első, vitaindító levelet.

Tisztelettel: ifj. Dósa Szilveszter,
az SZTE politológia szakos hallgatója