Az ifjú Széchenyi pályakezdése korántsem úgy alakult, legalábbis 1825-ig, hogy bárki is sejthette volna: a 19. század legjelesebb államférfiújává, a legnagyobb magyarrá válik. Ugyanis a fiatal arisztokrata az 1810-es és 1820-as években még meglehetős byroni romantikus szenvedélyességet, világfájdalmas életérzést és kozmopolita életfelfogást hordozott a lelkében és mutatott tetteiben. Abból, hogy a későbbiekben a megszállottságig, a rögeszmésségig felfokozott felelősségtudat és az őrületig növekvő önvád, továbbá mélységes elkötelezettség jellemzi majd Magyarország sorsáért, a nemzet felemelkedéséért, ekkoriban még kevés körülmény sejtette.
 Johann Nepomuk Ender: Széchenyi István gróf ifjúkori képmása, 1818. Akvarell, papír, 232x179 mm |
Mint korának annyi arisztokrata férfi sarja, 1808-ban a katonai pályát választotta, részt vett az 1809. évi győri és az 1813. évi lipcsei csatában mint huszárkapitány. Az utóbbiban végrehajtott egy őrülten vakmerő tervet: a csata előtt a francia táboron keresztül vágtatott át a porosz főhadiszállásra, hogy közölje az orosz-osztrák haditervet Blücher tábornokkal. Vitézségéért I. Sándor cár a Szent Vladimir-rend IV. osztályának lovagkeresztjével tüntette ki. Aztán a bécsi kongresszus nők és szépasszonyok által körülrajongott világfia szerepében tündöklött. De valójában legfőbb életérzése a byroni spleen, cinizmus és unalom voltak az uralkodók fényes társaságában és a debreceni kaszárnyában is. S persze volt benne egy jó adag kiválasztottság tudat, melynek köszönhetően lenézte környezetét.
Naplójának és levelezésének tanúsága szerint hiúságát roppant bántotta, hogy még 1823-ban, 32 évesen is csak kapitány volt, noha saját megítélése szerint minimum tábornoki rendfokozatot kellett volna már ekkor viselnie, ezért még az a gondolat is megkísértette, hogy temérdek katonai érdemrendjét – a szárd király például azért tüntette ki, mert egy átmulatott éjszakán a legkitartóbb ivócimborának bizonyult – mintegy szórakozásból utcalányok között osztja szét. „Szerénytelenül” vallotta, hogy bár nincs valami nagy véleménye önmagáról, de az ezred tisztjei között ő egy Arisztotelész. Ekkoriban saját bevallása szerint csak unalomból tanult. Franciául például azért, mert a nőket személyes tapasztalata alapján a franciával könnyebb meghódítani, mint magyarral vagy némettel. 30-as évei elejére elcsábított három tucat szépasszonyt, párbajozott is értük, ahogy az illem megkívánta, s dehogyis tekintette magát arcátlan nőcsábásznak, ellenkezőleg: megtört szívű, részvétre szoruló szeretőnek. Széchenyi elmeséli, hogy egy alkalommal Nápolyban a vén Belmonte herceg gyönyörű, ifjú Hortensiáját udvarolta körül, de az ostrom kudarccal végződött, ő pedig tombolt a türelmetlenségtől, sajnáltatta magát udvarlása kudarca miatt a tehetetlenségre kárhoztatott szerelmes szerepében. S természetesen fájdalmában, kiszolgáltatottságában öngyilkos akart lenni. Már éppen nyúlt a töltött pisztoly után, de a fegyver mellett ott hevert a nápolyi pénzügyminiszter ebédre szóló meghívása, így nem repíthetett golyót a fejébe. S nyilván a meghívást választotta, halálát pedig elnapolta meghatározatlan időre. Ellenben dörgedelmes és sértő levelet írt válaszként az öreg férjnek, így akarván őt párbajra provokálni. Az idős ember azonban nem akart a fiatal huszártiszt biztos áldozata lenni, így Széchenyi nagy kegyesen elállt a párbajtól.
Sikeres nőcsábász volt, elmondja, hogy kétszer is elzarándokolt Argóba, a viszonzatlan szerelem világklasszis lírikusának, Petrarcának a sírjához. Csupán divatból. S mert a rá jellemző cinizmussal mulatságosnak tartotta, hogyan epekedett költeményeiben szépséges Laurájáért, míg az 9 év alatt 7 gyermeket szült – másnak. De hát végül is a reménytelen szerelemnek köszönheti, hogy nagy költő lett. Nevetséges szerepben is lehet értelmes léte az embernek. Sokszor feltette magának a kérdést, hogy sikerei ellenére miért elégedetlen és miért agglegény. S arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy jó ugyan nőcsábásznak és szeretőnek, de mint kérő állandóan kosarat kap, és valójában akár egy romantikus byroni világfájdalmas léleknek állandó szüksége van a sajnálatra, önsajnálatra és a visszautasított kérő szerepére. Hiszen nem férjnek való, s képtelen az igaz szerelemre is. Testvérének, Pálnak a feleségét, Caroline Meade-t is elcsábította, majd továbbállt. Legjobb barátjának, Wesselényi Miklósnak, a majdani árvízi hajósnak el is dicsekedett a históriával. Eszerint sógornője oly eszeveszetten szerelmes lett belé, hogy a házassági kötelék szentsége, családi tisztesség, rokonság sem volt képes már visszatartani, és Széchenyi meg is kapta a gyönyörű Caroline-t, noha egyébként nem szerette. A bizalommal, szerelemmel való rút visszaélés eredménye az lett, hogy szegény grófnő belehalt gyalázatába. Vezeklésként Wesselényivel elzarándokolt, és három napig étlen-szomjan vezekelt a franciaországi La Trappe kolostorában. Barátja félholtan vitte ki a vállán a kolostorból.
Az okos angol nő, Lady Caroline Lamb, amikor épp London legelőkelőbb szépasszonyait próbálta elcsábítani, nyíltan a szemébe is mondta: Széchenyi egy könnyelmű, bár szellemes és művelt, elvei nincsenek, hölgytársaság szórakoztatására azért még megfelelő, s az örök szerelemre is képes – olyan tartós szerelemre, amely állandóan változtatja tárgyát.
Nos, ilyen előzmények után szinte hihetetlen, hogy a nemes gróf életében az 1820-as évek közepén milyen nagy horderejű fordulat következett be.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
Kapcsolódó:
