Az alább induló sorozatunkban bemutatjuk a hololufi kipukkasztásában elévülhetetlen érdemeket szerző másként gondolkodók életét és munkásságát, bízva ezáltal abban is, hogy az egyre erősödő nemzeti radikális oldalon is még jelentős számban megtalálható "na jó, azért ez már túlzás, ne essünk át a ló túloldalára" butácskák is jobb belátásra térnek. Dicsőség a hősöknek! Dicsőség a bátor revizionistáknak!(Kuruc.info)

Roppant különös, hogy a holokauszt-revizionizmus atyja egy olyan ember, aki részt vett az ellenállási mozgalomban a második világháború idején, mi több, néhány német koncentrációs tábornak is lakója volt. Paul Rassinierről van szó, akinek a nevét idehaza egyáltalán nem, de a nagyvilágban is csak kevesek ismerik. Éspedig azért nem ismerik, mivel a holovallás terjesztői igyekeznek elhallgatni a közvélemény elől, hogy igenis léteznek olyan bátor emberek, akik az igazság kimondásáért hajlandók az üldöztetést, a kirekesztést, mi több, a börtönt is vállalni.

Rassinier Franciaországban született 1906-ban. Történelem és földrajz szakos gimnáziumi tanári képesítést szerzett, és hosszú éveken keresztül különböző középiskolákban tanított, 1933-ban pedig a balforti College d’Enseignement professzora lett. És bizony, bizony, nácizók és fasisztázók, figyelem: 1922-ben belépett a Francia Kommunista Pártba. Igaz, a „munkásosztály elárulásának” vádjával tíz évvel később kizárták onnan. Baloldali meggyőződését azonban élete végéig megtartotta, mi több, pacifistának vallotta magát. A szocialista párt keretei között politizált, és igen sokat publikált baloldali lapokban. Miután Franciaország egy részét megszállták a németek, ellenállási mozgalmat szervezett, amely igen sok zsidót csempészett át svájci területre. 1943 októberében azonban a Gestapo letartóztatta.(Amivel talán az életét mentették meg a németek, mivel korábban a kommunista párt, továbbra is fennen hirdetett pacifizmusa miatt, halálra ítélte.) Rassinier rövidesen a buchenwaldi koncentrációs lágerben találta magát. Később átszállították a dorai táborba, és ott is maradt a háború végéig.

Miután elhallgattak a fegyverek, Rassinier hazatért Franciaországba. Politikai tevékenységbe kezdett, és rövidesen a nemzetgyűlés tagjává választották a szocialista párt színeiben. A francia kormány kitüntetéssel honorálta az ellenállási mozgalomban kifejtett tevékenységéért. Mivel végzettségét tekintve történész volt, úgy gondolta, feltétlenül meg kell írnia a német munkatáborokban átélt élményeit. Ő azonban – más úgynevezett szemtanúkkal ellentétben – csakis az igazat akarta elmondani. Írásaiban – melyek közül a legismertebb az 1950-ben megjelent Odüsszeusz hazugsága - megrázó képekkel ecsetelte, amint Dorából Buchenwaldba szállították az elhunyt foglyok tetemeit, ahol is a krematóriumokban elégették őket. „Minden nap hullákkal megrakott teherautók érkeztek a dorai táborból Buchenwaldba” – írja könyvében -, de rögvest hozzáteszi: ”ezeknek a holttesteknek a felfedezése alapján állítják, hogy micsoda borzalmak történtek Buchenwaldban.” Rassinier szerint valóban tömegesen haltak meg a foglyok a háború utolsó hónapjaiban a lágerben, a „rossz bánásmód, a hiányos táplálkozás, a gyógyszerek hiánya, a kényszermunka, valamint a tüdőgyulladás következtében”.

Gázkamrákról egyetlen szót sem szól, ellentétben számos egykori buchenwaldi fogollyal, akik bizony nem riadtak vissza a képtelenebbnél képtelenebb történeteik nyilvánosság előtti ismételgetésétől. A holokauszt-babona terjesztői elfelejtik megemlíteni, hogy Rassiniernek igaza volt: 1960-ban ugyanis Marton Broszat, a Müncheni Jelenkorkutató Intézet munkatársa nyilvánosan is beismerte, hogy sem Buchenwaldban, sem másutt a Harmadik Birodalom területén nem folyt elgázosítás. A „hivatalos holotörténészek” ma már Buchenwaldot kivétel nélkül munkatábornak írják le, ahol nem működtek gázkamrák.

Rassinier igen korán felismerte: nagyon sok egykori fogoly, amikor felidézi a náci lágerekben átélt élményeit, egész egyszerűen túlzásokba esik, sőt, hazudozik. „Hamis képet festenek a német koncentrációs táborokban uralkodó állapotokról. De arra is rá kellett döbbennem, hogy egyáltalán nem lehet csupán a nemzetiszocialistákra mutogatni, mivel lágerek másutt is működtek a háború alatt… Úgy éreztem, ha tovább hallgatok az igazságról, magam is hozzájárulok a hamis kép kialakulásához” – írta Rassinier.

Hát valahogy így kellene gondolkodni mindenkinek, aki értelmiséginek, vagy egyáltalán embernek nevezi magát! Rassinier nyilván nem azt nézte, mit kell mondania ahhoz, hogy elismerjék, karriert fusson be, és sok pénzt kereshessen. Ő csakis az igazat akarta elmondani, minden hátsó szándék nélkül. És még ő van kikiáltva „nácinak” meg „rasszistának”, és az ő nevét nem illik még csak megemlíteni sem a „politikailag korrekt” körökben! Ezzel szemben a pénzért és karrierért hazudozók előtt megnyílik minden ajtó, és fennen hirdethetik nézeteiket a nyilvánosság fórumain!

Rassinier egész egyszerűen képtelen volt csöndben maradni, amikor egykori fogolytársai ostoba agyszüleményeit hallotta vagy olvasta. Úgy döntött, lerántja a leplet a hazugságokról. Raul Hilberg máig alapműnek számító, Az európai zsidóság megsemmisítése című könyvéről például igencsak lesújtó véleménnyel volt. Nem áll mögötte komoly, lelkiismeretes kutatómunka – állította. Mint az 1964-ben napvilágot látott, Az európai zsidóság drámája című munkájában Rassinier leírta: „Eljön majd a nap, amikor senki sem fog Raul Hilberg könyvéről beszélni, vagy ha mégis, akkor valami értéktelen kacatnak tartják majd, olyasfajta fércműnek, amely korunk botrányos eltévelyedéseinek egyik pontos lenyomata.” Így igaz, noha az a nap még egyelőre nem érkezett el. (Csak a gondolkodó és látó kevesek tudják, hogy Raul Hilberg munkája hajítófát sem ér.)

Rassinier megdöbbenve hallgatta a buchenwaldi gázkamrákról szóló beszámolókat, hiszen ő maga semmiféle ilyesfajta helyiséget soha nem látott a lágerben. Mint az Odüsszeusz hazugságában írja: „1950-ben még lehetetlen pontosan véleményt formálni a gázkamrákról, ugyanis egész egyszerűen hiányoznak a bizonyító erejű dokumentumok… a megmaradt iratok részben homályos és többféleképpen is értelmezhető utalásokat tartalmaznak, vagy pedig durva hamisítványok.” Az európai zsidóság drámája című írásában még világosabban fogalmaz: „Ami a gázkamrákat illeti, a teljesen megbízhatatlan szemtanúk hazug beszámolóinak véget nem érő áradata, továbbá az utólag fabrikált dokumentumok léte – amelyekre igyekeztem is felhívni olvasóim figyelmét – számomra teljesen egyértelművé teszi: a Harmadik Birodalom vezetői sohasem tervezték a zsidók tömeges megsemmisítését, és nem is adtak soha utasítást a legyilkolásukra. De vajon egy ilyen, a legfelsőbb szintről származó parancs nélkül lehetséges lett volna-e a zsidóság genocídiuma? Nos, ezzel a kérdéssel küszködök immár 15 esztendeje.”

Rassinier tehát az első olyan kutató, aki írásaiban ki merte mondani: a náci Németország vezetői nem tervezték a zsidóság megsemmisítését, és a német koncentrációs táborokban nem folytak tömeges elgázosítások. Ezen kívül pedig szintén elsőként vonta kétségbe a hatmilliós zsidó áldozati számot. Alapos vizsgálatok után arra a következtetésre jutott, hogy a nácik 12 éves uralma idején legkevesebb 987 592, legfeljebb azonban 1 589 492 zsidó veszíthette életét. Azóta sem tudta senki megcáfolni Rassinier számításainak eredményét. Arthur Butz A huszadik század hazugsága című művében csak azt írta, hogy ami az elhunyt zsidók számát illeti, nincs oka vitába szállni Rassinierrel. Nemrégiben David Irving – aki ausztriai börtönbüntetése óta meglehetősen óvatosan közelít a holokauszt témájához -, arról értekezett, hogy vizsgálatai szerint 1 millió 200 ezer zsidó veszíthette életét a második világháború idején.

Az évek múlásával, minél többet kutatott a témában, annál inkább erősödött revizionista meggyőződése. (Ez mindenkivel így történik: próbálja ki az olvasó, mélyüljön el a holokauszt világában, vizsgálja meg a kérdést alaposan, minden oldalról, és elkerülhetetlenül revizionistává válik.) Rassinier elsőként cáfolta meg a magát „Mengele boncolóorvosának” nevező szélhámos, Miklós Nyiszli „visszaemlékezéseiben” szereplő „élmények” és „állítások” valódiságát. Felkeltette az érdeklődését a Jeruzsálemben 1961-ben megrendezett Eichmann-féle kirakatper is, melyről egy terjedelmes írást is megjelentetett. Rassinier elsőként állapította meg: az úgynevezett „háborús bűnösök” elleni bírósági eljárások azt a célt szolgálják, hogy ébren tartsák a bűntudatot Európa népeiben, és ily módon is erősödjön a cionisták ereje és hatalma. Élete utolsó éveiben a Vatikán levéltárában kutatott, mivel szerette volna bizonyítani, hogy igaztalanok azok a vádak, amelyek szerint XII. Piusz semmit sem tett a zsidóság megmentésének érdekében. A témáról írott könyve – Operation Vicar. The Role of Pius XII Before History címen – 1965-ben jelent meg.

Szinte élete utolsó pillanatáig írta könyveit és tanulmányait. Sohasem hajtotta bosszúvágy a németek ellen, pedig lett volna rá oka: a náci koncentrációs táborokban töltött fogsága idején ugyanis a veséje súlyosan károsodott. Halálát is veseelégtelenség okozta. Igazi értelmiségi volt: semmi mást nem akart, csakis az igazságot elmondani. Ő aztán tényleg soha nem szolgálta a „nyomorító hatalmakat”. Amelyek viszont igyekeztek őt elhallgattatni. Ellenségei számos alkalommal perelték be és citálták bíróság elé. De nem lehetett őt megfélemlíteni és megtörni. Egy boldogabb korban úgy fognak majd emlékezni rá, mint aki a történelmi igazság keresésének egyik nagyszerű és bátor harcosa volt.

Perge Ottó - Kuruc.info