Ungváry Krisztián egy korábbi írásában a német Wikipédiából kimásolt táblázatot közöl, állítása szerint azért, hogy a „további vitát mederben lehessen tartani”. Annak természetesen örülök, hogy végre erről a kérdésről is vitatkozni lehet. Ugyanakkor Ungváry nem vette a fáradságot, és nem számolt utána a közölt adatoknak. Ideje lenne megtanulnia: a Wikipédia nem feltétlenül hiteles forrás.

A közölt adatokból ugyanis az derül ki, hogy lehetséges volt az állítólagos auschwitzi gázkamrákban egy négyzetméternyi területre nyolc embert bezsúfolni. Véleményem szerint ez a lehetetlenséggel határos, de ha valami csoda folytán mégis sikerült, akkor minek kellett a Ciklon-B? Ha ugyanis 1680 embert egy 210 négyzetméteres helyiségben összezsúfolunk (vannak "szemtanúk", akik szerint 2000-3000, sőt, 4000 foglyot is betereltek a 210 négyzetméteres kamrába egy-egy kivégzés alkalmával) – vagy akár 720 embert 90 négyzetméteren az úgynevezett „Bunker I”-ben, vagy 840-et 105 négyzetméteren a „Bunker II”-ben – akkor az oxigén néhány órán belül mindenképpen elfogyott volna, és az áldozatok megfulladtak volna. Minek pazarolták volna a németek a Ciklon-B nevű szert, amely az SS-őrökre is roppant veszélyes volt? Nem lett volna sokkal kevésbé veszélyes és olcsóbb is, ha gázkamrák helyett fullasztó kamrákat építenek? Meglehet, talán valamivel tovább tartott volna az áldozatok haláltusája, ha megfulladnak, ezzel szemben viszont nem kellett volna a művelet befejezése után a helyiséget kiszellőztetni, és attól sem kellett volna tartani, hogy a hullákat elszállító „Sonderkommando” tagjai maguk is megmérgeződnek.

Egyébként pedig teljesen légbőlkapott feltételezés, hogy a Bunker I-ben 720, a Bunker II-ben 840 (ezeknek az elgázosításra használt bunkereknek a létére természetesen semmiféle bizonyíték nincs, csak tanúvallomások vannak róluk), a birkenaui krematóriumok gázkamráiban pedig 1600-1800 foglyot zsúfoltak össze egy-egy elgázosítás alkalmával. Vannak ugyanis „szemtanúk”, akik másra emlékeznek: Rudolf Höss, az auschwitzi láger parancsnoka „vallomásában” azt mondta, hogy 2000 embert tereltek be egy-egy alkalommal a 210 négyzetméteres gázkamrába, Rudolf Vrba, Auschwitzból megszökött felvidéki zsidó fogoly szerint viszont 3000-en voltak bent egyszerre, Pery Broad SS-őr pedig azt állította, hogy 4000 embert is betuszkoltak a Krema II. gázkamrájába. (Vagyis egy négyzetméterre 10, 14, illetve 19 ember jutott volna. Hozzáteszem, azok a szemtanúk mondták ezt, akiknek a beszámolóira kulcsszerepet játszottak a holokauszt-mítosz megteremtésében.) Mindezek a számok teljesen elképzelhetetlenek, és ugyanúgy légbőlkapottak, mint a német Wikipédia állításai a gázkamrákban egy-egy kivégzés alkalmával beterelt áldozatok számát illetően. De hiába tuszkolják lejjebb és lejjebb a számaikat, még messze vannak az igazságtól: egy négyzetméterre 8 embert ugyanis bajosan lehet összezsúfolni.

Ungváry Krisztiánnak alighanem fogalma sincs arról, honnan származik az általa megfellebbezhetetlen forrásként használt német Wikipédia krematóriumok kapacitására vonatkozó adatainak egy része. Elárulom: Jean-Claude Pressac. Auschwitz: Techniqe and Operation of the Gas Chambers című, 1989-ben megjelent könyvéből.(Beate Klarsfeld Foundation, New York 1989. Nem kell megijedni, Ungváry úr, ha Pressac nevét nem ismeri, mert ugyan Pressac eredetileg a hivatalos holokauszt-történészek közé tartozott, később azonban – alapos, többek közt a moszkvai levéltárban folytatott kutatásainak hatására – egyre közelebb és közelebb került a revizionistákhoz. Azóta nevét nem illik emlegetni a „mainstream” történészi körökben, ahová Ungváry is tartozik.) 1989-es könyvét Pressac négy évvel később átdolgozta, és abban már jelentősen csökkentette a birkenaui krematóriumok kapacitására vonatkozó becsült számadatait. Például 1989-ben megjelent könyvében még azt írja, hogy az Auschwitz főtáborában lévő krematóriumban naponta 340 embert lehetett elhamvasztani (ezt az adatot olvassuk Ungváry Wikipédiából kimásolt táblázatában), ezzel szemben 1993-ban már arra az álláspontra helyezkedett, hogy 200-250 holttestnél nem lehetett többet elégetni ebben a krematóriumban naponta. Hasonlóképpen csökkentette (1000-1500-ról 800-1000-re) a birkenaui II-es és III-as krematóriumok becsült napi kapacitásának számadatait. És korántsem véletlenül cselekedett így. Habár hozzá kell tennem: alighanem Pressac adatai is túlzóak.

Ungváry egyik táblázata a guseni koncentrációs táborban berendezett krematórium pontosan dokumentált adatai alapján közöl adatokat. A táblázatban szereplő megjegyzés, mely szerint az auschwitzi krematóriumok kemencéi nagyobb teljesítményűek voltak, mint a guseniek, nem teljesen fedi a valóságot. Ugyanis a guseni krematórium kemencéjébe beépített levegőbefúvó szerkezet két égető kamrát „szolgált ki”, míg az Auschwitz I-es krematórium kemencéjében lévő hasonló szerkezet hatot. A guseni krematórium kemencéje (melyet ugyancsak a Topf cég készített, és majdnem azonos volt az Auschwitz I-es táborában használt krematórium kemencéjével) vezetője, egy bizonyos Wassner, összeállított egy listát az 1941. október 31. és november 12. között zajló hamvasztásokról. Ez idő alatt az ottani két égetőkamrás krematóriumban 677 holttestet hamvasztottak el, napi átlagban 52-t, égetőkamránként tehát 26-ot. A felhasznált koksz mennyisége pedig 20 700 kg volt, holttestenként tehát 30,6 kg. (Ez utóbbi fontos adat, mert a kokszfelhasználásról még lesz szó.) (Ezeknek az adatoknak a forrása: Öffentliches Denkmal und Museum Mauthausen, Archiv, B 12/31.) Ezek az adatok nem egyeznek azokkal, melyeket Ungváry a német Wikipédiára hivatkozva közöl. (Ott ugyanis az szerepel, hogy a guseni krematórium kemencéjének egy-egy égető kamrájában 56,5 holttestet lehetett elhamvasztani egy nap leforgása alatt.)

Két kulcsfontosságú kérdést kell tisztázni: az egyik az, hogy mennyi ideig tartott átlagosan egy ember elhamvasztása az Auschwitz-Birkenauban használt krematóriumokban, illetve mennyi volt a hamvasztásokhoz felhasznált koksz mennyisége. Ami a hamvasztások időtartamát illeti, erre vonatkozóan három dokumentum is rendelkezésünkre áll, melyek közül azonban a roppant elfogult német Wikipédia – jellemző módon - csak és kizárólag az egyikre támaszkodik. A három dokumentum a következő:

1. A krematóriumokat gyártó Topf cég 1940. november 1-jei keltezésű levele az SS Építési Hatóságának, melyben a következő mondatot olvassuk: „Prüfer Úr (a cég vezetője – P.O.) már közölte Önökkel, hogy a korábban ajánlott kemencében két holttestet lehet elhamvasztani óránként.” A szóban forgó kemence megegyezik azzal, amit Auschwitz I-ben is rendszeresítettek. Mivel két égetőkamrás kemencéről van szó, ezért tehát a levélből az derül ki, hogy egy holttest elégetése egy óráig tartott.

2. 1941. július 14-én a Topf cég válaszolt az SS Építési Hatóság egyik megkeresésére. A levélben a következőt írják: „30-36 tetem hamvasztható el 10 óra alatt a Topf cég két égetőkamrás krematóriumi kemencéjében.” Vagyis: ebben a típusú kemencében átlagosan 33-40 percig tartott egy tetem elégetése, a krematórium elméleti kapacitása pedig 24 óra alatt 72-86 holttest volt.

3. A harmadik dokumentum az, melynek adatai szerepelnek Ungváry Wikipédiából előszedett táblázatában. Karl Bischoff, az Auschwitzi Központi Építésvezetőség irányítója 1943. június 28-i keltezésű, és az SS Gazdasági-Adminisztratív Főhivatala vezetőjéhez, egy bizonyos Kammlerhez írott levelében megadja az auschwitzi és birkenaui krematóriumok napi kapacitását. A levélből az derül ki, hogy naponta 4756 holttestet lehetett elhamvasztani az Auschwitz I-es táborának egyetlen, valamint Birkenau négy krematóriumában. (Ami persze elméleti lehetőség, mert a krematóriumok kemencéi meghibásodás miatt igen gyakran voltak üzemen kívül.) Ha ez az adat hiteles, akkor (a levélben szereplő más információk alapján) egy két égetőkemencés krematóriumban 25 percig, egy három, illetve nyolc kemencés krematóriumban pedig 15 percig tartott egy halott elhamvasztása. (Három égetőkamrás kemencék voltak használatban a II-es és III-as krematóriumban, nyolc égetőkamrásak pedig a IV-es és V-ösben.)

Az adatok meglehetősen ellentmondásosak tehát. Vannak azonban más forrásaink is, amelyek alapján megkísérelhetjük meghatározni, mennyi ideig tartott átlagosan egy-egy holttest elhamvasztása a Topf-féle auschwitzi krematóriumban. Ezek a dokumentumok: Richard Kessler mérnök 1927. január 5-i Dessauban végzett hamvasztási kísérletéről készült jelentés (átlagos hamvasztási idő 55 perc), a westerborki munkatábor (Hollandia) Kori-típusú kemencéiben zajló hamvasztásokról készült feljegyzések (átlagos hamvasztási idő 50 perc), a guseni krematóriumban végzett hamvasztások dokumentumai (átlagos hamvasztási idő 60 perc), a terezini Ignis-Hüttenbau típusú krematórium hamvasztási feljegyzései (átlagos hamvasztási idő 36 perc, azonban itt hozzá kell tenni, hogy ez a fajta kemence sokkal nagyobb és hatékonyabb volt, mint az Auschwitz-Birkenauban rendszeresített Topf-féle kemence). Végezetül döntő fontosságúak Kurt Prüfernek, valamint Karl Schultzénak, a Topf cég vezető mérnökeinek vallomásai, melyeket az őket faggató szovjet kihallgató tisztek előtt tettek. 1946. március 4-én Karl Schultz a következőket mondta: „Öt kemence volt a két krematóriumban (a Krema II-ben és III-ban – P.O.), és három holttestet lehetett elhelyezni mindegyik kemencében (tehát egyet-egyet mindegyik égetőkamrában, ugyanis ezek három égetőkamrás krematóriumok voltak – P.O.)... Egy ötkemencés krematóriumban (15 égetőkemencével – P.O.) tehát 15 holttestet lehetett elhamvasztani egy óra alatt.” Karl Prüfer vallomásában ugyancsak elmondta, hogy a két öt kemencés, három égető kamrás krematóriumban (Krema II. és III.) egy óra alatt lehetett egy-egy halottat elégetni. (Lásd erre nézve FSBRF, Fond N-19262 Jp. 52. és p. 33a)

Az lett volna korrekt a német Wikipédiától és Ungvárytól, ha nem csupán a Karl Bischoff 1943. június 28-i levele nyomán kiszámítható 15-25 perces átlagos hamvasztási időt hitelesnek tekintő táblázatot közlik, melyből, mint látjuk, az derül ki, hogy az öt auschwitz-birkenaui krematóriumban naponta 4756 személyt lehetett elhamvasztani. Ha azonban elfogadjuk a feltételezést, hogy egy ember elhamvasztásához átlag egy óra kell, továbbá tekintetbe vesszük, hogy az előírások szerint a kemencék nem működhettek napi 24 órán át (mert időnként hagyni kellett azokat néhány óráig hűlni, és az égéstermékeket is el kellett távolítani), akkor a következő eredményt kapjuk:

Ugyanakkor egy 1943. március 17-i jelentés (melyre Ungváry, illetve a német Wikipédia is hivatkozik, mert kiderül belőle a napi kokszfelhasználás) arra utal, hogy a krematóriumok naponta átlag 12 órát üzemeltek, amely ha igaz, akkor az öt krematóriumban naponta 624 holttestet lehetett elégetni.
Ugyanakkor mégis azt kell, hogy mondjam, az átlagos hamvasztási idő rövidebb is lehetett hatvan percnél: a Topf cég hamvasztó kemencéi ugyanis úgy működtek, hogy kb. 40 perces égetés után az elhamvasztott emberi maradványok átestek egy rácsozaton, és belehullottak egy tartályba, ahol is kezdetét vette az úgynevezett „utóégetés” fázisa, mely körülbelül még húsz percig tartott. Viszont elvileg lehetséges volt az égetőkemencébe behelyezni a következő holttestet már akkor - vagyis átlagosan negyven perc múlva - amikor az előző tetem maradványai a tartályba hullottak. (Egy test elhamvasztásának ideje egyébként számos tényezőtől függ: a holttest állapotától, korától, nemétől és természetesen a kemence minőségétől és hőmérsékletétől, de hangsúlyoznám, a hamvasztás optimális hőfoka 800 Celsius fok, amelyet némiképpen lehet emelni, de ha 1000 fok fölé emeljük a hőmérsékletet, az égetés ideje nem lesz gyorsabb. Ami pedig azokat az állításokat illeti, hogy egyszerre két, sőt, három holttestet is betuszkoltak egy-egy égetőkamrába, nos, képtelenség, és ha megtörtént volna is, azzal nem lehetett volna siettetni a hamvasztás idejét. A koksz ugyanis egy rövid lángú anyag, és nem is maguk a lángok, hanem az égetés során keletkezett forró gázok azok, amelyek elégetik a holttesteket. Ha azonban sok hullát fektetnek a kamrába – Rudolf Vrba „szemtanú” szerint hármat, Alter Szmul Fajzylberg „túlélő” pedig kamránkénti 12 (!) holttestről számol be – akkor a gázok nehezebben tudnak felfelé áramlani a rostélyon át, melyen a holttest fekszik. Legfeljebb annyi történt - amire más lágerekből van is bizonyíték -, hogy egy felnőtt mellé elhelyeztek egy elhunyt kisgyereket. Persze az előírások értelmében ilyesmit sem lehetett volna megtenni.)

Mindemellett még figyelembe kell venni azt is, hogy a krematóriumok kemencéi gyakran elromlottak, és működésképtelenné váltak. A holokausztozók pechjére az üzemidők pontosan dokumentálva vannak. A Krema II.-t például 1943. március 15. körül vették használatba, és 1944. november 27-ig volt üzemben. 1943-ban 115 napig meghibásodás miatt nem működött. A tényleges üzemnapok száma tehát a Krema II. esetében 509 nap. A III-as számú krematórium 462 napig, a IV-es csupán 50 napig (meghibásodás miatt), az V-ös krematórium 309 napig üzemelt. A „hamvasztási kapacitásokat” tehát a krematóriumok tényleges működési ideje alapján kell kiszámolni. (Minderre nézve lásd Raul Hilberg, Die Vernichtung der europaischen Juden, Fischer Taschenbuch Verlag, 1990. 946. old. Itt jegyzem meg, hogy a 20 ezres lehetséges elgázosítási kapacitására vonatkozó adat, melyet a Wikipédia ma is készpénznek vesz, a már többszörösen lelepleződött Nyiszli Miklós nevű egykori auschwitzi fogoly könyvéből származik. (Mengele boncolóorvosa voltam, Világ, 1946. 38. old.)1992-ben Franciszek Piper, az Auschwitz Múzeum egyik vezető történésze arra az álláspontra helyezkedett, hogy 8000 embert lehetett naponta kivégezni a birkenaui krematóriumokban. F. Piper, Auschwitz. Wieviele Juden, Polen, Zigeuner … wurden umgebracht, Universitas Krakow 1992. 21. old. Jól jellemzi a tényt, hogy mennyire propaganda-szempontoknak rendelik alá a történelmet a holokausztozók, hogy a Wikipédiában még mindig a 20 ezres szám szerepel.)

És most következzék az Ungváry és holokausztos barátai számára alighanem legkínosabb fejlemény. Mert önmagában a krematóriumok elméleti kapacitása nem feltétlenül jelent sokat. Ugyanis – mint Ungváry legutóbbi cikkében írja – „a nácik célja ugyan a zsidóság megsemmisítése volt, de nem mindig és nem minden áron”. (Azért korábban ilyesmit hivatalos holokauszt-történészektől nem hallhattunk. Eddig ugyanis azt mondták, hogy éppen a zsidóság kiirtása volt a nemzetiszocialisták legfőbb és elsődleges célja.) Ha ez így van, akkor lehetséges, hogy nem használták ki teljes mértékben a rendelkezésre álló „kapacitásokat” – vagyis nem működtek éjjel és nappal, 24 órán keresztül a krematóriumok, és nem tuszkoltak be 40 (sőt, egyes esetekben 15-25 percenként) újabb holttesteket egy-egy égetőkamrába. A vitánkat a ténylegesen felhasznált koksz mennyisége fogja eldönteni. Hogy mennyi kokszra van szükség egy-egy tetem elhamvasztásához, arra nézve bőséges forrásokkal rendelkezünk. A guseni krematórium – melyben a Topf cégnek az auschwitzihoz nagyon hasonló kemencéi működtek - megőrzött hamvasztási dokumentumai alapján a következő kép bontakozik ki. Amikor a kemence folyamatosan működött, akkor 27,1 kg is elegendő volt átlagban egy-egy tetem elhamvasztásához, amikor azonban a kemencéket napokon át nem használták, majd újra begyújtották, 47,5 kg koksz is szükséges lehetett. (A jelenség oka, hogy folyamatos használat esetén a tűzálló téglák olyan mennyiségű hőt szívnak magukba, amely elegendő a hamvasztás során bekövetkező energiaveszteség részbeni pótlásához. Egy 1937-ben végzett kísérlet szerint amikor a kemence hideg, az első hamvasztáshoz akár több száz kg kokszra is szükség lehet, majd a mennyiség folyamatosan csökken, és a nyolcadik hamvasztás után éri el a 37,5 kg-os átlagértéket. Lásd erre nézve P. Schlapfer 1936-os kísérletét: Über den Bau und den Betrieb von Krematoriumsöfen 36. old. Különnyomat Jahresbericht des Verbandes Schweizerischer Feurbestattungsvereine című kiadványból, Zürich 1937. ) Az átlag tehát valahol 30-40 kg körül van, viszont kétségtelen, hogy az auschwitzi három égetőkamrás kemencékben – folyamatos üzemeltetés esetén – 15,5 kg-ra, a nyolc égetőkamrás krematórium esetében pedig 11 kg-ra is le tudták szorítani az egy holttest elhamvasztásához szükséges átlagos kokszmennyiséget. (Azonban csak folyamatos üzemeltetés esetén, ami – mint a sok meghibásodás mutatja – egyáltalán nem volt biztosítva.)

Ungváry úr, kérném, őrizze meg a hidegvérét, de muszáj feltennem a kérdést: az Ön által idézett, és a Wikipédiából előszedett adatok számadatait miért nem egyeztette egymással? A következőt kellett volna tennie. Ön idézi a Wikipédiának azt az adatát, mely szerint – egy 1943. március 17-i feljegyzés alapján – a birkenaui krematóriumok koksz szükséglete 15 680 kg volt. A másik táblázatában pedig az szerepel, hogy az auschwitz-birkenaui krematóriumokban összesen 4756 holttestet lehetett elhamvasztani. (Tekintsünk most el attól, hogy ez utóbbi esetben a főtábor I-es krematóriumában történt állítólagos kivégzéseket is beleszámolták, de annál is inkább megtehetjük ezt, mert a hivatalos álláspont szerint is arányaiban itt történt a legkevesebb „elgázosítás”.) Na mármost, a feladat az, hogy a 15 680-at osszuk el 4756-tal. Tudja, Ungváry úr, azért kell ezt megtenni, mert így kiszámolhatjuk, hogy mennyi kokszot használtak fel a birkenaui krematóriumokban egy személy elhamvasztásához. Én elvégeztem ezt a műveletet. Az eredmény: 3,296. Márpedig 3,2 kg koksszal halottakat elhamvasztani egy óra alatt hőtechnikai lehetetlenség. Következésképp: nem hamvaszthattak el naponta 4756 hullát az auschwitz-birkenaui krematóriumokban. De még a felét sem.

Mennyi lehetett a krematóriumokban elhamvasztottak száma akkor? Számoljunk. Mint fentebb jeleztem, a Krema II. és III. – mindegyik 15-15 égető kamrával – 509+462, összesen tehát 971 napig volt üzemben, a Krema IV. és V. pedig – mindegyik 8-8 égetőkamrával – 50+309, összesen 359 napig működött. Így a birkenaui Krema II-nek és III-nak a maximális elméleti kapacitása (egy órás hamvasztási idővel, és húsz órás napi működéssel számolva) 291 3000 hamvasztás. A Krema IV. és V. esetében pedig 57 440 hamvasztást kapunk végeredményként. Magyarán: Birkenau négy krematóriumában 349 000 hamvasztás történhetett. Ehhez hozzáadhatjuk még az Aushcwitz főtáborában történt hamvasztások számát, vagy mondhatjuk azt, hogy igenis elég volt átlagban negyven perc vagy éppen félóra egy-egy hamvasztáshoz (és akkor eljutunk esetleg az 5-600 ezres auschwitzi áldozati számhoz), de nincs értelme ezen az úton továbblépnünk, ugyanis a tűzálló téglák élettartama a Topf-féle kemencékben maximálisan 3000 ezer hamvasztáshoz volt elegendő. (Eredetileg csak 2000-hez, de a cégnek sikerült meghosszabbítania a téglák élettartamát. Erre nézve lásd: R. Jakobskötter: Die Entwicklung der elektrischen Einascherung…Gesundheits-Ingenieur, yr. 64, no. 43, 1941. 583. old.) 3000 hamvasztás után le kellett volna bontani a kemencéket, és újra felépíteni téglákkal. Egy ilyen jellegű munka csak a Krema II. és III. esetében 320 tonna tűzálló téglát, és kb. 9000 ezer munkaórát igényelt volna. Csakhogy az SS Építésvezetőségének a moszkvai állami levéltárban megtalálható dokumentumai között egyetlen egy irat sincs, amely akár csak utalást tartalmazna ilyen jellegű munkák elvégzésére vonatkozóan. Ha a valóban 349 ezer holttestet hamvasztottak volna el a birkenaui krematóriumokban, akkor 1943 márciusa és 1944 októbere között legalább két alkalommal le kellett volna bontani a kemencéket, és újból felépíteni azokat. Mindez természetesen hosszadalmas üzemszünettel járt volna. Tehát az 52 auschwitz-birkenaui krematóriumban (3000 szorozva 52-vel) legfeljebb 156 ezer hamvasztás történhetett.

De más módon is számolhatunk. Az Auschwitz Múzeum egyik munkatársa összeállított egy jegyzéket arról, mennyi kokszot szállítottak a lágerbe 1942. február 16. és 1943. október 25. között. 1943. március 15 (az első birkenaui krematórium üzembe helyezése) és 1943. október 25. között összesen 637, 5 tonna koksz érkezett Auschwitzba. Szeptember és október hónapokban 96 köbméternyi fát is szállítottak a lágerbe. A fa hőértéke 20 tonna koksznak felel meg. Számoljunk tehát összesen 658 tonna koksszal. A lágerben ez idő alatt – a halálozási könyvek adataiból kikövetkeztethetően – 21 850-en vesztették életüket. (Ebből 14 050 haláleset van feljegyezve a halálozási könyvekben, ezen kívül más forrásokból tudni lehet, hogy 7800 női fogoly is meghalt.) Danuta Czech Auschwitzi Kalendáriumában (mely Ungváry szerint hiteles történelmi forrás, noha abban az szerepel, hogy Auschwitzban négymillió zsidót öltek meg gázkamrában), azt olvassuk, hogy 1943 márciusa és októbere között 102 968 személyt gázosítottak el. Adjuk hozzá ehhez a természetes okokból elhunyt 21 850 fogoly számát, és kerekítve számoljunk úgy, hogy összesen 125 000 ember halt meg (kisebb részben természetes okokból, nagyobb részben elgázosítások következtében) ez idő alatt Auschwitzban. Osszuk el a 658 tonnát (ennyi kokszot szállítottak az adott időszakban a lágerbe, beleszámítva ebbe a szállított fa hőértékét is) 120 ezerrel. Azt az eredményt kapjuk, hogy átlagosan 5,3 kg koksz jutott egy holttest elhamvasztására. Fentebb láttuk, hogy ez fizikai és kémiai szempontból egyaránt lehetetlen.

Induljunk ki most abból, hogy az elgázosítások nem történtek meg. Ebben az esetben (658 tonna elosztva 21 850-nel) azt az eredményt kapjuk, hogy kb. 30 kg koksz jut egy tetem elhamvasztására, amely teljes mértékben megfelel a guseni láger hamvasztási dokumentációjából kikövetkeztethető átlagnak.

A következtetés egyértelmű: 1943 márciusa és októbere között nem történhettek elgázosítások Auschwitzban.

Az alábbiakban pontokba szedve válaszolok Ungváry Krisztián legutóbbi két írásában (itt és itt) felvetett kérdéseire, illetve reagálok megjegyzéseire.

1. Az Einsatzgruppék (német különleges osztagok) ténykedését alaposan kitárgyaltuk, többek közt a Karsai-Ungváry-Graf-Perge holokauszt-vita során is. Itt most csak annyit jegyeznék meg, hogy önmagában az a tény, hogy a különleges egységek jelentéseiben feltüntették a megölt zsidók számát, még nem bizonyítja sem az előre eltervezett népirtási program, sem a gázkamrák létét, sem pedig azt az állítást, mely szerint hatmillió zsidót gyilkoltak volna le a németek a háború alatt.

2. Ungváry azzal vádol, hogy „hamis látszatot keltve” idéztem a Holokauszt Magyarországon című weboldalon olvasható alábbi mondatot:„Az európai zsidók tömeges legyilkolása 1942 elején indult meg Auschwitzban.” Miért lenne „hamis látszat” azt állítani, hogy ennek a mondatnak az értelme az, hogy 1942 elején kezdték el a zsidók tömeges legyilkolását, éspedig Auschwitzban? A „hamis látszatot” nem én keltettem, hanem a Holokauszt Magyarországon című weblap szerkesztői. Ezen kívül én magam is utaltam rá ugyanebben a cikkben, hogy a hivatalos holokauszt-történészek álláspontja szerint Chelmnóban már 1941 decemberében kezdődtek elgázosítások. (Amire nézve természetesen semmiféle írásos vagy tárgyi bizonyíték nincsen.) Az sem világos számomra, miért zavarja Ungváryt, ha esetleg az a „látszat” keletkezik, hogy 1942 elején kezdődött meg a zsidóság tömeges megsemmisítése Auschwitzban. Hiszen számos hivatalos holokauszt-történész is így gondolja.

3. „Elismeri Perge, hogy hamisan idézett, amikor abból a mondatomból, hogy Auschwitzban 1942-től zajlott megsemmisítés azt kreálta, mintha én közelednék a holokauszttagadók álláspontjához, mert szerintem 1943-tól volt csak ilyen?”- szegezi nekem a kérdést Ungváry. Íme, mit írt korábbi cikkében: „... a halottas könyvek 1941 és 1943 között tartalmaznak adatokat (összesen kevesebb mint 70.000 főre), azaz jelentős részben abból a periódusból, amelyben Auschwitz még nem mint megsemmisítőtábor működött.” Nem azt jelenti ez a mondat, hogy 1941 és 1943 között Auschwitz nem megsemmisítő táborként működött? Miért állítja tehát Ungváry, hogy hamisan idéztem szavait?

4. Az álorvosi kísérletekkel kapcsolatban már számtalanszor hangoztattam: nem tudjuk pontosan, mi történt, mert az úgynevezett túlélők „beszámolói” telistele vannak képtelennél képtelenebb részletekkel (nem kivételek ez alól a Nemzetközi Vöröskereszt hivatalos szervei előtt tett „tanúvallomások” sem), a témával kapcsolatos könyvek pedig kizárólag a „túlélők” vallomásaira támaszkodnak. Miként a világ más országaiban, úgy a nemzetiszocialista Németországban is folytathattak orvosi kísérleteket (valószínűleg Auschwitzban is folytak ilyenek), azonban amit manapság például Mengelével kapcsolatban összehordanak, az sokkal inkább propaganda és mese, mintsem a valóság.

5. Az a tény, hogy valakit nem regisztráltak Auschwitzban, nem bizonyíték arra nézve, hogy elgázosították. Mint korábbi írásaimban utaltam rá: sokak számára Auschwitz átmenő tábor volt, és azért nem regisztrálták őket ott, mert továbbszállították más munkatáborokba. Ungváry stílusában feltéve a kérdést: Elismeri-e Ungváry, hogy nincs egyértelmű bizonyíték arra nézve, hogy az Auschwitzban nem regisztrált foglyokat elgázosították?

6. Az auschwitzi halottaskönyvekkel kapcsolatban a következőket mondhatom. Tudomásom szerint összesen 80 halottaskönyv volt (Gosudarstvenny Arkiv Rossiskoj Federatsii, Moszkva, 7021-149-189, 36. és 40. oldal.), amelyek közül a szovjetek 1990-ben 46-ot adtak át a Vöröskeresztnek. Ez a 46 könyv 68.571 nevet tartalmaz (Staatliches Museum Auschwitz-Birkenau (kiadó), Die Sterbebücher von Auschwitz, Saur Verlag, München 1995.) Hosszú időn keresztül a fennmaradó 34 könyv nem volt hozzáférhető. Lehetséges azonban, hogy a helyzet az utóbbi időben változott, és immár az összes halottaskönyv (az 1944-es évből származók is) szabadon kutatható. Erre nézve egyelőre nincsenek egyértelmű információim.

7. Danuta Czech Auschwitzi kalendáriuma komoly történész számára nem tekinthető történelmi forrásnak, többek között azért sem, mivel ebből a könyvből az derül ki, hogy négymillióan haltak meg Auschwitzban. (A mai hivatalos álláspont: 1,1 millió.) Danuta Czech legtöbb adata teljesen önkényes, forrásait sok esetben nem jelöli meg, és csak mendemondákra, valamint a „túlélők” bizonytalan beszámolóira támaszkodik. Hasonlóképpen roppant szegényes forrásanyag alapján írta meg Raul Hilberg Az Európai zsidóság megsemmisítése című (1961-ben jelent meg először, majd az átdolgozott kiadás 1985-ben látott napvilágot) művének azt a rövidke részét, amely könyve tulajdonképpeni tárgyáról - a megsemmisítésekről - szól.

8. Ismételten hangsúlyozom: pusztán a győztesek által a háború utáni évtizedekben rendezett kirakatperek során elhangzott „vallomások” alapján semmiképpen sem lehet hiteles képet alkotni arról, mi történt pontosan a zsidókkal a koncentrációs táborokban és azokon kívül. Az érthetően bosszúszomjas zsidó túlélők nem feltétlenül az igazat mondták, miképpen a megzsarolt, megfélemlített német vádlottak sem. (Számos példát hoztam fel állításomra nézve, legyen elég csak az auschwitzi láger parancsnokának, Rudolf Höss-nek a képtelenségekkel fűszerezett „beismerő vallomására” utalnom.) És való igaz, pusztán a recski rabok elbeszélései alapján sem lenne szabad megírni a láger történetét, és főleg nem lenne szabad csak a rabok emlékei alapján bárkit is börtönre, vagy halálra ítélni az őrök közül. A visszaemlékezők beszámolói persze lényegesek lehetnek, de csak akkor, ha írásos dokumentumokkal és esetleg tárgyi bizonyítékokkal is alá tudjuk támasztani szubjektív és érzelmi elemekkel is telített elbeszéléseiket. „A kommunista bűncselekmények összes áldozatát is ki kellene zárni elfogultság miatt, ha a kárukra elkövetett bűnöket vizsgáljuk” - írja Ungváry. Pontosítanék: nem „kizárni” kellene, hanem a „szemtanúk” beszámolóit egymással össze kell vetni, és írásos vagy tárgyi bizonyítékokat is fel kell sorakoztatni ahhoz, hogy bárkit is el lehessen ítélni. Az úgynevezett holokauszt esetében például a „szemtanúkat” soha nem vetették alá kellemetlen kérdéseknek – kivéve Ernst Zundel 1985-ös és 1988-as perét, amikor is a revizionista Zundel védői keresztkérdéseikkel roppant kínos helyzetbe hozták a szemtanúkat, továbbá többek közt Raul Hilberg hivatalos holotörténészt is. (Számos szemtanú, többek közt a holokauszt egyik „koronatanújának” tekintett Rudolf Vrba is megsemmisülve hagyta el a tárgyalótermet.) Maga Ungváry írja: „Történelmi tények igazolására azonban minden forrást kritikával kell kezelni. Különösen így van ez olyanok esetében, akik maguk is szenvedő alanyai annak, amiről beszámolnak… Ezeket a kérdéseket azonban akkor lehet eldönteni, ha más forrásokat is használunk, valamint ellenőrizzük az állítás technikai lehetőségét.” Ehhez nincs mit hozzátenni.

9. Ungváry nem tudja, mi az a törvényszéki orvosi jelentés. A Katynban talált holttesteket alaposan megvizsgálta egy független nemzetközi orvoscsoport, és a vizsgálatok eredményeiről részletes jelentést készítettek. A koncentrációs táborok környékén vagy a keleti fronton található hatalmas, állítólag több százezer ember elhamvasztott tetemét tartalmazó tömegsírokat is fel lehetett volna tárni. Magam sem írok szívesen ilyesmiről, de hát mégis csak az a helyzet, hogy hatalmas mennyiségű emberi maradványnak (csontoknak, fogaknak, hamunak) kellene lennie a föld alatt. Nem is oly rég arról lehetett hallani, hogy egy angol geológus hölgy Treblinkában kívánja feltárni az ottani tömegsírt.Egy lengyel archeológus, Andrzej Kola egyébként végzett feltáró munkát Belzecben és Sobiborban, azonban egyik helyen sem találta meg a feltételezett gázkamrák nyomait, és arra a következtetésre jutott, hogy az úgynevezett tömegsírokban sokkal kevesebb áldozat fekszik, mint a hivatalos holokauszt-történészek és propagandisták feltételezik. (Lásd erre nézve Jürgen Graf - Thomas Kues - Carlo Mattogno: Sobibor. Holocaust Propaganda and Reality, TBR Books, Washington D.C. 2010 ) Ungváry az „életben maradt rabok vizsgálatára” utal, melyek alapján azonban semmiképpen sem lehet bebizonyítani egyetlen elgázosítás megtörténtét sem. Ezen a ponton nem állhatom meg, hogy Ungváry szavaira hivatkozva ne utaljak egy újabb mítosz összeomlására: „Auschwitzban és a többi táborban viszont az elgázosítottak tetemei nem maradtak meg” – írja Ungváry cikkében. Pedig tankönyvekben és propagandakiadványokban évtizedeken át úgy mutogatták az egyes németországi koncentrációs táborokban (elsősorban Buchenwaldban) a halottak tömegeiről készült fotókat, mintha azok az „elgázosítások” tényét igazolnák. Az ismert képeken látható szerencsétlenek természetesen nem „elgázosítottak”, és nem is a „náci terror áldozatai”, hanem elsősorban a tífuszjárvány, vagy más betegségek, illetve a háború végén a táborokban uralkodó rettenetes élelmezési helyzet következtében hunytak el. (Félreértések elkerülése végett: a németek nem szándékosan éheztették foglyaikat, hanem a szövetségesek légi bombázása nyomán összeomlott a németországi infrastruktúra, és úgy a polgári lakosság, mint a lágerek lakóinak élelmezése lehetetlenné vált.)

10. „Minden elgázosítással kapcsolatos bizonyítékot nem létezőnek tekint” - veti a szememre Ungváry. Pontatlan megfogalmazás. Ugyanis a valóság az, hogy nincsenek az elgázosításra vonatkozó, teljesen egyértelmű bizonyítékok. Ami persze már hivatalos holokauszt-történészeknek is föltűnt. A legtekintélyesebbnek tartott élő holokauszt-történész, a zsidó származású Robert Jan van Pelt 2009. december 27-én a Toronto Star című lapnak nyilatkozva: „Amit tudunk (mármint a holokausztról), annak 99%-át nem tudjuk tárgyi bizonyítékokkal alátámasztani.” Forrás itt. Jean Claude-Pressac 1989-ben megjelent, AUSCHWITZ: Technique and Operation of the Gas Chambers című könyve angol nyelvű kiadásának 429. oldalán: "Mindenfajta 'közvetlen', vitathatatlan és nyilvánvaló bizonyíték hiányzik az elgázosításokra vonatkozóan (legalábbis a mai napig nem került elő ilyesfajta megdönthetetlen bizonyíték) .... Így a 'közvetett' bizonyítékokkal kell beérnünk, amelyek azonban elegendőek és megfelelőek.” Forrás itt. Arno J. Mayer hivatalos amerikai-zsidó holotörténész: „A gázkamrák tanulmányozásának forrásai egyszerre ritkák és megbízhatatlanok” (Arno J. Mayer: The Final Solution in History, New York, 1988. 362. old.) Politikailag súlyosan inkorrekt kérdésem a következő: milyen alapon vádoltak meg népeket, konkrét személyeket ennek a „példátlannak” kikiáltott bűncselekménynek az elkövetésével, melyet „99%-ban nem lehet bizonyítani”, és amelynek igazolására legfeljebb „közvetett bizonyítékok” állnak rendelkezésünkre?

11. „Nem holokauszt revizionizmus, ha valaki kétségbe vonja az emberből készült szappant, a 6 millió elgázosított zsidót, a krematóriumok lángoló kéményeit, stb.” - írja Ungváry Krisztián. Na de mi a helyzet például a buchenwealdi, a bergen-belseni és a dachaui gázkamrákkal, melyekről – miként az emberi szappanról, a lámpaernyőről, a krematóriumok lángoló kéményeiről - annyi sok „szemtanú” beszámolt? És mi a helyzet a négymillió auschwitzi áldozattal, melyben 1990 előtt feltétlenül hinni kellett? Annak idején azzal kezdődött az első holokauszt-vita, hogy négy kérdést tettem fel, melyek közül az egyik a következőképpen hangzott: „És vajon mennyivel szavahihetőbbek az auschwitzi gázkamrákról beszámoló szemtanúk, mint azok, akik a dachaui vagy a bergen-belseni gázkamrákról (és légkalapácsos, elektromos áramos, vízbe fojtásos kivégzésekről) mondtak valótlanságokat?” Mennyire lehet elhinni bármit is a „hivatalos holokauszt-történészeknek” (és az általuk írt Wikipédiának, amit nekem Ungváry ajánlgat), amikor folyton változtatják álláspontjukat, és mindig más a hivatalos irányvonal?

12. Örvendetes, hogy akadnak cionista-liberális értelmiségiek, akik helytelenítik az úgynevezett holokauszt cáfolását tiltó jogszabályok elfogadását. Szép az is, hogy Révész Sándor, a Népszabadság publicistája szót emel a Demjanjuk-ügyben született – minden elemi jogi normát lábbal tipró - ítélet ellen. De vajon nem taktikai okokból születnek ezek az állásfoglalások? Nem arról van-e szó, hogy egyes cionisták attól tartanak, eszme- (és faj-)társaik túllőnek a célon, és a vélt vagy valós ellenfeleik „agyagba döngölésével” még tovább gerjesztik az antiszemitizmust? Ha azonban tévedek, és valódi elvi alapokon ellenzik egyes liberális értelmiségiek, hogy a törvényészéken határozzák meg, mi történt a múltban, megemelem a kalapom.

13. Ungváry: „Nyilvánvaló, hogy vannak, akik a holokauszt emlékezetét instrumentalizálják és azzal visszaélnek. De ez így van a GULAG emlékezetével is.” Na ne vicceljen. A „holokauszt-iparhoz” hasonlóan létezik „Gulag-ipar”? Mennyi kárpótlást fizettek ki a holokauszt áldozatainak, és mennyit a Gulagon raboskodóknak, illetve a kommunizmus áldozatainak? A Gulagon történt szörnyűségekre hivatkozva alapítottak-e államot? A Gulagon történt szörnyűségekre hivatkozva melyik népet űzték el otthonaiból, és fosztották meg hazájától? Van tudomása Ungvárynak arról, hogy a Gulagon életüket vesztett emberek emlékére apellálva bizonyos népcsoport minden hatalmat a kezébe összpontosít, és bírálhatatlannak nyilvánítja magát?

14. „Azt egy mérvadónak tekinthető ember sem állítja, hogy ma bűntudatot kellene érezni bárkinek 70 évvel ezelőtti események miatt.” Pedig nagyon sokan állítanak ilyesmit. Beszélgessen csak zsidó vezetőkkel, akikről senki sem merné állítani manapság, hogy ne lennének „mérvadók”.

15. Ungváry nehezményezi, hogy egyetlen írásomban sem vállalok szolidaritást a zsidókkal, és nem írok az ő szenvedéseikről. Természetesen voltak szenvedő zsidók a történelem folyamán, és a második világháború előtt és alatt is sok méltánytalanság érte őket, és valóban sok szörnyűség történt velük – de miért kellene nekem is részt vállalni a zsidóság már így is jócskán túlhangsúlyozott, és egyértelmű hatalmi és anyagi célokat szolgáló szenvedéstörténetének megírásában? Hát nem eléggé torz már így is az örök áldozat szerepében tetszelgő zsidóság önképe? Ungváry elhiheti, anyagilag is jól járnék, és a karrierem is szépen felívelne, ha a zsidóság szenvedéseiről írnék cikkeket, vagy megírnám a szegény üldözött zsidóságról szóló egymilliomodik könyvet. De nem inkább azoknak a népeknek a szenvedéseiről kellene inkább írni, akikre nem figyel oda a világ? Nem éppen a palesztin, az afganisztáni, a pastu, az iraki, a pakisztáni vagy éppen a magyar nép szenvedésit kellene inkább a figyelem középpontjába állítani? És miért kellene nekem éppen annak a zsidó népnek a szenvedéseiről írnom, amely manapság uralja az egész nyugati világot, hatalmas pénzek és hadseregek fölött rendelkezik, ráadásul saját állama kegyetlenül üldöz és elnyom egy másik népet – a palesztint -, melytől a legelemibb emberi jogokat is megtagadja? Függetlenül attól, hogy a múltban ki szenvedett többet, napjaink üldözöttjei és szenvedői egyáltalán nem a zsidók.

16. Hogy a zsidóság „faj”, és „nem egyenlő a többi emberrel”, azt nem én állítom, hanem maguk a zsidók. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a zsidóság – abból a tévképzetből kiindulva, hogy amennyiben nem ő uralkodik, akkor őket menthetetlenül megsemmisítik – példátlan hatalmat összpontosított a kezében. Én magyar vagyok, és szeretném, ha hazám független lenne, és nem állna mások uralma alatt. Ami a nem zsidó cionistákat illeti, a helyzet az, hogy sokan vannak, akik megalkuvásból, a hatalom vagy jól fizető állások és üzletek megszerzésének reményében törleszkednek az uralmat gyakorló zsidóság köreihez. Sokkal kevesebben lehetnek azok – és ők lennének az igazi, elvhű cionisták - , akiknek meggyőződése, hogy a magyarság akkor jár jól, ha a zsidóságra bízza az ország vezetését. Nem az itt a kulcskérdés, hogy a zsidóság „élősködő”-e vagy sem. A baj az, hogy uralkodni akar úgy Magyarország, mint az egész nyugati világ felett. És a zsidó és magyar érdekek egyáltalán nem mindig esnek egybe. (Nyugaton a cionisták újabban megpróbálják a nemzeti radikálisokat az iszlámveszélyre hivatkozva maguk mellé állítani, azonban Magyarországon ilyesfajta törekvések egyelőre nincsenek és nem is lehetnek.)

17. Ungváry szerint nem tisztességes a részemről a „cionista” jelző gyakori használata sem. Ne kerülgessük a forró kását: egyes esetekben valami mélyen belém ágyazódott „politikai korrektségből” használom a cionista jelzőt, magyarán azért, hogy ne kelljen leírnom a túlságosan is megterhelt „zsidó” szót, és ne kelljen megbélyegeznem az egész népcsoportot. Ezen kívül való igaz, sok nem zsidó is szolgál cionista hatalmi érdekeket – kisebb részben meggyőződésből, nagyobb részben érdekből –, ezen kívül viszont vannak zsidók, akik nem értenek egyet a cionista lobbik hatalmi törekvéseivel és Izrael állam agresszív politikájával. Ungvárynak nem tetszik ugyan a cionista jelző, holott mindazok, akik elősegítik a zsidóság hazai térfoglalását, és a nemzetközi porondon is Izrael hűséges barátainak mutatkoznak, joggal nevezhetők cionistának.

18. „Ha Perge működése történetesen iráni érdekekkel esne egybe, akkor őt iráni ügynöknek kellene tartanom?” - teszi fel a kérdést Ungváry. Felhívnám a figyelmét, hogy a befolyásos cionisták szekerét tolni korántsem ugyanaz, mintha valaki az üldözött, háborúval fenyegetett népek ügye mellé áll. Nekem abból hasznom nem származik, ha az iráni – esetleg a palesztin, az iraki, a magyar érdekek - jogosságát hangoztatom. A cionisták megtehetik, hogy jól megfizetik az „érdekeik” mellett kiállókat – akik viszont az elnyomott és üldözött népek „érdekeit” képviselik, általában nem kapnak anyagi elismerést, és a karrierjük sem ível fölfelé. Ezért tehát aligha lehet engem palesztin vagy iráni ügynöknek nevezni. Ki fizetne, mivel jutalmazna ezért? Egyébként pedig az izraeli és az iráni (palesztin, iraki, afganisztáni, magyar stb.) „érdekek” nem említhetők egy lapon: Izrael valójában hegemóniát gyakorol a Közel-Keleten, és a cionista lobbi révén az USA-ban és Európában is, ezzel szemben azok az elnyomott népek, amelyek mellett én szót emelek, hazájukért, megmaradásukért, alapvető emberi jogaikért küzdenek. Hatalmas különbség.

19. „Örülök-e annak, hogy kevesebb zsidó él köztünk?” - szegezi nekem a kérdést immár másodszor Ungváry. Nem, nem örülök. Már múltkor is megírtam, hogy kérdése értelmetlen, mert nem erről van szó. A holokauszt-vita során is leírtam, hogy a „magyarországi zsidóság deportálása barbár tett volt, aminek nem kellett volna megtörténnie”. Hangoztattam továbbá, hogy „fejet kell hajtanunk minden áldozat – így természetesen a zsidó áldozatok – emléke előtt is”. Hogyan képzeli Ungváry, hogy én örülnék más emberek szenvedésének és halálának? Örvendetes módon Ungváry barbárságnak tartja a német polgári lakosság bombázását a háború alatt. De ilyen típusú kérdéseket én is nekiszegezhetek. Ungváry nem válaszolt arra a kérdésemre, hogy helyesli-e az Irak elleni háború megindítását? Ha igen, akkor örül annak, hogy egymillióval kevesebb iraki él köztünk? Kérdezhetném továbbá azt is, hogy helyeselte-e a zsidó államnak a Gázai övezet ellen 2008 végén megindított háborúját? Ha igen, akkor helyesnek tartja-e, hogy 1400-zal kevesebb palesztin (közülük 400 gyermek) él köztünk? Előbbre jutunk az ilyen kérdésekkel?

20. Hogy a Ciklon-B drága volt vagy sem, az viszonylagos. Ahhoz, hogy – miként a szemtanúk leírják – 5-15 perc alatt meghaljon a gázkamrába bezsúfolt 2 ezer ember, igen nagy tömegű Ciklon-B-t (legalább 4 kilogrammot) kellett beszórni egy-egy elgázosítás alkalmával. Az elsősorban ruhák és matracok fertőtlenítésére használt szer azért volt nagyon értékes, mert a lágerekben gyakran ütötte fel a fejét valamilyen betegség, elsősorban a tífusz, mely ellen a Ciklon B-vel lehetett a leghatékonyabban védekezni. Előző írásomban egyébként arra utaltam, hogy amennyiben igaz a szemtanúk állítása – melyek szerint a „nácik” képesek voltak a gázkamra egy négyzetméterre 9, 14, vagy akár 19 foglyot is bezsúfolni – akkor jobban jártak volna (és olcsóbb megoldás is lett volna), ha hagyják őket megfulladni. Ami a deportált zsidóktól elszedett értékeket illeti, arról sokat írtak a holokauszt-történészek – a revizionisták ebben a kérdésben nem ellenkeznek, legfeljebb a túlzó számokat vitatják -, ugyanakkor az elgázosítás után az elhunytak szájából kihúzott aranyfogakkal azért vigyázzunk. 2-3000 ember szájából kitépdesni az aranyfogakat a mérges gázzal telített helyiségben (miközben a Ciklon-B szemcsék még bocsátják ki magukból a hidrogén-cianidot), igencsak hosszadalmas, no és persze a „fogorvosra” nézve is veszedelmes vállalkozás lehetett.

21. A „ha nem volt megsemmisítés, akkor hová helyezték el az Auschwitzba szállított 600 ezer munkaképtelen embert?” típusú kérdések arról tanúskodnak, hogy a megsemmisítés elmélete tényleg gyenge lábakon áll. A halálozási könyvek adatai alapján rámutattam, hogy Auschwitzban igen sok gyermek, idős ember is tartózkodott, és számos operációt is végrehajtottak a láger kórházában. (Hogy azok mind, kivétel nélkül „álorvosi kísérletek” lettek volna, az csak feltételezés.) Ezen kívül bizonyítékok vannak arra vonatkozóan, hogy Auschwitz sokak számára átmeneti tábor volt. A háború végén például számos német koncentrációs táborban tartózkodtak magyarországi zsidók, akiket Auschwitzból szállítottak tovább.

22. Ungváry szemére vetettem, hogy nem igazította helyre egy holokausztról szóló tévéműsorban a „krematóriumok lángoló kéményeiről” hazudozó „szemtanú” szavait. Szerinte ez neki nem volt feladata, végtére is ő másról beszélt, és nem ő volt az adás szerkesztője. Rendben, érvelését elfogadom, habár vele ellentétben semmiképpen sem tekintem „részletkérdésnek”, hogy „lángoltak-e a krematóriumok kéményei” Birkenauban, mivel ez a döbbenetes és horrorisztikus kép régóta szerves része a holokauszt-mítosznak. (És igen sok, köztük számos kulcsfontosságúnak kikiáltott „szemtanú” beszélt a „lángoló kéményekről”.) A szemtanúk hitelességéről van szó: ha rájuk bizonyítható a hazugság egy vagy több kérdésben, akkor minden szavukat kétkedéssel kell fogadnunk. Ami annál is inkább lényeges kérdés, mert dokumentumok és tárgyi bizonyítékok hiányában jórészt az állítólagos szemtanúk beszámolóira épül az egész holokauszt-történet.

Ungváry azonban vissza is kérdez: én tőle elvártam volna a tiltakozást, de miért nem emelem fel a szavam akkor, amikor Kuruc.info valamely írásában a zsidókat mint „élősködő, parazita” fajt emlegetik? Pedig „élősködőnek” meg „parazitának” nevezni egy egész népet sokkal súlyosabb cselekedet, mint a „krematóriumok lángoló kéményeiről” hazudozni – érvel Ungváry. A párhuzam azonban némiképpen sántít: a zsidóság bizonyos jellemzőiről évezredek óta vitáznak, nem könnyű tehát végleges ítéletet alkotni az ügyben, ezzel szemben hogy lángoltak-e vagy sem a krematóriumok kéményei, az egyértelműen eldönthető technikai kérdés. (Melynek egykönnyen utána is lehet nézni.) Mindamellett megmondom őszintén, egyáltalán nem örülök annak, ha „parazitának” meg „élősködőnek” neveznek válogatás nélkül egy egész népcsoportot. A kuruc.info zsidókérdéssel kapcsolatos vitája során a következőket írtam az egyik hozzászólásra reagálva: „Semmiféle vitának nem tesz jót továbbá az a fajta mértéktelenül gúnyos, sértő, már-már gyűlölködő hangvétel, ami a szerző írását jellemzi. Elvégre mégiscsak egy történelmi-politikai kérdésről vitázunk, a mi véleményünk csak az egyik a lehetséges álláspontok közül, ezért tanácsos némi önmérséklet és óvatosság. Álláspontom szerint egyébként is egész népcsoportokról nem lehetséges ilyen hangnemben beszélni, még akkor sem, ha a minket leigázó, számtalan bajunkért okolható népről van szó. (Végtére is abban a népben vannak gyerekek, asszonyok, és bizony olyanok is, akiknek egyáltalán nem tetszik, mit művelnek a vezetőik.)”

23. Ungváry nagy jelentőségű mondata: „1943 második felétől már a munkaképes zsidók élelmezése is fontosabbá vált, mint azonnali megsemmisítésük.” Ez új elem a holokauszt-történetben, mert eddig azt mondták, hogy a nemzetiszocialisták – és személyesen Adolf Hitler – legfőbb és kizárólagos célja a zsidóság megsemmisítése volt. Továbbá gyakran ma is „irracionálisnak” nevezik a „náciknak” a „zsidóság kiirtására” vonatkozó törekvéseit, melyet „józan ésszel felfogni sem lehet” - ezek szerint azonban Ungváry és egyre több holokauszt-szakértő igenis racionálisnak tartja a nemzetiszocialisták politikáját a háború idején, hiszen a zsidóság legyilkolására irányuló céljaikat időnként alá tudták rendelni fontosabb feladatoknak. Akárhogy is nézem, Ungváry ismét csak tett egy lépést a revizionisták irányába.

24. A nürnbergi per dokumentumaival ajánlatos óvatosan bánni. Mint Rudolf Höss példája mutatja, a nemzetiszocialista politikai és katonai vezetők – részben a kínzások, részben a csökkentett büntetés lehetősége vagy a fenyegetések – hatására sok esetben azt mondták, amit vallatóik a szájukba adtak. Emlékeztetném Ungváryt: a nürnbergi törvényszék saját működését meghatározó úgynevezett Londoni Szabályzatában az szerepelt, hogy a bíróságot „nem kötik bizonyítási szabályok” (19. paragrafus), és nem kell bizonyítékokat követelnie „általánosan ismert tényekre” (21. paragrafus) Hogy melyek voltak az „általánosan ismert tények”, azt a bíróság maga döntötte el. Miféle ócska színjáték volt ez? Akkor sem járunk sokkal jobban, ha az '50-es, '60-as években lezajlott bírósági eljárások alatt elhangzottakat vesszük bonckés alá – mint ahogyan Ungváry ajánlgatja. Frankfurtban 1963 és 65 között egy kirakatper során ítélték el az auschwitzi táborban szolgálatot teljesítő számos SS-katonát. A vád koronatanúja egy Richard Böck nevű német volt, aki a háború idején gépkocsivezetőként szolgált az SS-nél. Az elgázosításokról többek közt a következőket mondta: „Rövid idővel azután (az áldozatok halála után – P.O.) kinyitották az ajtót, és akkor még mindig egy lebegő kék párafelhő látszott a hullák óriási halma fölött.” (A per jegyzőkönyvéből. Böck vallomása, 4 JS 444/59, 6878 és a következő lapok.) Kár, hogy a tárgyaláson nem hallgattak meg szakértőket, mert ők elmondhatták volna, hogy a cián-hidrogén egy teljesen színtelen gáz. A „szemtanú” tehát valójában sohasem látott elgázosítást. A végtelenségig idézhetném a háború utáni koncepciós bírósági eljárások során elhangzott képtelennél képtelenebb történeteket. A védelemnek nem adtak lehetőséget arra, hogy független, elfogulatlan szakértőket szerepeltessenek a tárgyalásokon. Az ítéletet pedig már jó előre meghozták, ráadásul a sajtó hatalmas propagandakampány kíséretében valóságos vadállatoknak állította be a vádlottakat – az ítélet kihirdetése előtt! Bizonyítékokat nem kellett a vád képviselőinek előterjeszteni, a „gyilkos fegyvert” és a „gyilkolás eszközét” nem vizsgálták meg, a tanúk pedig össze-vissza hazudozhattak, ugyanis senki sem merte kényelmetlen keresztkérdéseknek alávetni őket. (Az egyik tanú pl. azt állította a frankfurti per tárgyalásán, hogy a Ciklon-B egy palackgáz - „Flaschenhaus” - és ezért palackokban szállították. És nem volt a tárgyalóteremben egyetlen szakértő sem, aki szólt volna: a Ciklon-B-t sohasem szállították palackgázként, hanem csak és kizárólag bádogdobozokban tárolták a hodrogéncianidot tartalmazó granulátumot.)

25. A birkenaui krematóriumok építésére vonatkozó döntést két okból hozták meg: egyrészt Himmler 1942. július 17-18-i auschwitzi látogatásán elrendelte, hogy az eredetileg 125 ezer fő befogadóképességű tábort növeljék meg úgy, hogy 200 ezer fogoly elhelyezésére is alkalmassá váljon, másrészt pedig azért, mert július-augusztus folyamán a lágerben rettenetes tífuszjárvány tombolt, és attól lehetett tartani, a jelentősen megnövekedett létszámú fogolytömegben – főleg ha újabb járványok lesznek – sokkal több lesz az áldozat. Ráadásul a tífuszban meghalt embereket egészségügyi okokból valóban célszerű elhamvasztani. 1942 augusztusában 8600 fogoly halt meg (júliusban 4400). Augusztus 19-én történt a legtöbb haláleset: valamivel több, mint 500. 1942. augusztus 1-jén 21 421 férfi fogoly tartózkodott a lágerben. El lehet képzelni, mekkora pusztítást okozhatott volna egy tífuszjárvány a 200 ezer fő befogadóképességűre duzzasztott lágerben? Ungváry kételkedik abban, hogy ennyien vesztették volna életüket a tífuszjárvány következtében Auschwitzban. (Információim Carlo Mattogno: The Crematoria Ovens of Auschwitz and Birkenau című tanulmányán alapulnak. (http://www.vho.org/GB/Books/dth/fndcrema.html) Mattogno adatait az auschwitzi halottas könyvekből merítette. Sterbebücher; cf. Staatliches Museum Auschwitz-Birkenau (ed.), Die Sterbebücher von Auschwitz, Saur, Munich 1995.)

26. A „munka általi megsemmisítés” doktrínájának megjelenése figyelemre méltó fejlemény. Valamikor a háború idején még gőzkalapácsos, elektromos áramos, vízbe fojtós, légüres kamrában, klórgázzal végrehajtott kivégzésekről is terjesztettek híreket. Majd következett a gázkamra (melyekben dízel-motor kipufogógázaival, illetve Ciklon-B-vel gyilkoltak), mely állítólag minden egyes koncentrációs táborban létezett. 1960-ban már azt mondták, hogy csak a megszállt Lengyelországban voltak gázkamrák hat helyen, a régi Reich területén pedig nem voltak ilyenek. (Noha szemtanúk sokasága beszélt a bergen-belseni, buchenwaldi, dachaui stb. gázkamrákról). 1990 táján beismerték, hogy nem volt emberbőrből készült lámpaernyő, sem emberi zsírból készült szappan, Auschwitz-Birkenauban pedig nem négymillió, hanem csak 1,5, sőt esetleg 1,1 millió embert gyilkoltak meg. Majdanekben pedig még radikálisabban, 1,5 millióról 79 ezerre (!) csökkentették a megölt foglyok számát. (A hatmilliós áldozati szám azonban különös módon nem változott.) A holokauszt-tudomány - a „nácinak”, „tudatlannak”, „bolondnak” tartott revizionisták kényes kérdései és jelentős kutatási eredményei nyomán - azonban tovább folytatja a visszavonulást , és immár a „gázkamrákban” történt állítólagos megsemmisítés is kezd háttérbe szorulni, helyette pedig megjelent a „golyók általi holokauszt”, a legújabb slágertéma pedig a „munka általi megsemmisítés”. Vegyük ehhez hozzá, hogy Ungváry szerint „a nácik (nem a németek) a zsidóság megsemmisítését 1941 után ugyan fontos célnak tekintették, de egyrészt nem minden áron.” „Ha gazdasági-katonai érdekeik ezzel ellentétesek voltak, akkor leállították vagy felfüggesztették a folyamatot.” Jelentős fordulat ez a megállapítás a holokauszt-dogmatika történetében. Mi több, írja Ungváry, „1943 második felétől már a munkaképes zsidók élelmezése is fontosabbá vált, mint azonnali megsemmisítésük.” És még két idézet Ungvárytól, melyek alapján akár a „holokauszt jelentőségének kisebbítésével” is meg lehetne vádolni: „1941 és 1943 között tartalmaznak adatokat... azaz jelentős részben abból a periódusból, amelyben Auschwitz még nem mint megsemmisítőtábor működött”, valamint „1943-tól a munka általi megsemmisítés doktrínája vált uralkodóvá.”

27. Továbbra is feszült érdeklődéssel várom, hogy Ungváry mutassa be a „náci politikai elit és az SS vonatkozó irattárában” fellelhető azon dokumentumokat, amelyek egyértelműen bizonyítanák az előre eltervezett megsemmisítő program létét vagy akár az elgázosítások tényét!

28. Végezetül bejelentem, hogy ha időm engedi, és lehetőségem lesz rá, át fogom tanulmányozni „Götz Aly valamelyik könyvét”, továbbá John Zimmermann professzor tanulmányát, melynek linkjét írásában Ungváry megjelölte. Ezen kívül pedig tisztázásra vár az a kérdés, hogy az auschwitzi halottaskönyvek alapján megállapítható-e akár megközelítő pontossággal az Auschwitz-Birkenauban pusztító tífuszjárványok áldozatainak a száma.