Egy történet, amely megmutatja, hogy valójában mi az értelme a szívhangnak: itt egy család példája, akik ennek hatására mondtak igent a gyermekükre, és ahogy az édesanya fogalmaz: "Az én kisfiam életét sajnos nem én (hiába mi döntöttünk így), hanem a rendelet mentette meg. A rendelet nyomására változott meg bennünk a döntés."
Mi lehet ennél fontosabb, mint hogy életet mentsünk?
Itt él most velünk egy kis ember, akit szeretnek, aki megérkezett a családjába, akiben minden nap örömét lelhetik a szülei és a szerettei. Az édesanya, B. N. azt is elmondta, hogy a kisfiának is el fogja mesélni a történetet, ha nagyobb lesz.
Köszönöm annak az orvosnak, aki betartotta a jogszabályt, s bekapcsolta a szívhangot. Ezzel esküjéhez hű volt, és életet mentett.
Köszönöm az édesanyának és az édesapának, hogy nem élték meg presztízsveszteségként, hogy megváltoztatták a döntésüket.
Köszönöm nekik a bátorságot, hogy megoszthatom a történetüket; ezzel erőt adnak számos más családnak, akik hasonló helyzetben vannak. Becsülöm őket.
(A biztonság kedvéért leírom: a történetet személyes kapcsolatokon keresztül, több oldalról ellenőriztük, és tényleg valós. A képen pedig az a gyermek látható, aki így esélyt kapott az életre.)
Alább a történet:
Kedves Dóri!A szívhang-rendelet kapcsán úgy döntöttem, megosztom veled az én, pontosabban a kisfiam történetét, és hozzájárulok, hogy megoszd...Az első fiam után már nem szerettem volna második gyermeket. Több mint 10 év telt el így, és váratlanul ért, hogy kimaradt a havim, majd pár nappal később vettem tesztet. Nagyon izgultam... Pozitív lett... Nekidőltem a falnak és zokogtam...Aztán megbeszéltük, nem tartjuk meg.Nagyon nehéz téma ez az abortusz… Iszonyatosan nehéz…És tudom ennek az éremnek két oldala van, és nehezen viseltem én is, emlékszem, hogy egyáltalán köteleztek arra, hogy hallgassam meg a szívhangot.VISZONT.Ha ez nem lett volna, (a szívhang és az ultrahang), a kisfiam nem létezne most.A terhesség megállapítása során köteleztek a szívhang meghallgatására.A mai napig hallom….Csak pár másodperc volt, de ott és akkor örökre belém égett….A műtét napján ott ültem a folyosón és vártam a vizsgálatokra. Párom kint az aulában várakozott. Behívtak az utolsó ultrahangra. Ott összetörtem.Láttam őt... Mocorgott... Istenem, sosem felejtem el...Már nem kapcsolták be a hangot, de én ennek ellenére is hallottam… hallottam, amit korábban egy életre megjegyeztem.Számoltam vissza a perceket. Tudtam, csak rajtunk múlik ez az egész.Vége lett a vizsgálatnak.Visszamentem a folyosóra.Írtam a páromnak, hogy láttam őt és sírtam...Aztán ő válaszolt: "Tudod mit? Gyere ki most!"Az én kisfiam életét sajnos nem én (hiába mi döntöttünk így), hanem a rendelet mentette meg. A rendelet nyomására változott meg bennünk a döntés.És ennek utólag nagyon nagyon hálás vagyok.Felálltam... és zokogva vonultam a folyosón a kijárat felé...Ezek a megkönnyebbülés könnyei voltak...Kinyitottam az üvegajtót, a párom ott várt…Átölelt szorosan…És távoztunk.És lett egy csodálatos fiam.Én azt mondom, ha csak 100-ból 1 anyuka dönt úgy, ahogy én... már megérte a rendelet! Mert legalább az az egy gyermek esélyt kap az életre...Ha pedig azok a nők, akik ennek ellenére sem döntenek másképp, legalább kicsit érzik a súlyát, mi mellett döntenek.Támogatom hogy továbbra is kötelező legyen.Sok sikert kívánok!B. N.
