1944. október 29-én elérte fővárosunkat a félmilliós gyilkos szovjet banda, s karácsony szent ünnepére körbezárták Budapestet a bent rekedt polgári lakossággal, és megközelítőleg 80 ezer magyar és német katonával. A belül maradottak helyzete reménytelen volt, de a haza védelme során csak győzni, vagy meghalni lehet.

Az ötszörös túlerővel szemben küzdő német és magyar vitézek oroszlánként küzdöttek, nem fordítottak hátat, két hónapon át tartották a fővárost és az egész Nyugatot a vörös hiénákkal szemben, Európa nyugalmáért, épségéért újra - mint annyiszor - magyar vér hullott. A fél ország már odaveszett, de az egész volt a tét.

1945. február 11-én, este 8 órakor a helyőrség 44 ezernyi harcképes magyar és német katonája vágott neki a hadműveletnek. A folyamatos, szűnni nem akaró szovjet pergőtűzben kitörő vitézek közül mintegy 700 hős érte el a Pilisben húzódó német-magyar vonalakat. A Vörös Hadsereg katonái harckocsikkal hajtottak át a sebesülteken, másokat benzinnel locsoltak le és gyújtottak fel.

20 ezer katona került évtizedig tartó kegyetlen hadifogságba, közel 60 ezren hősi halált haltak.

S hogyan köszönte meg a véráldozatot a hatalom? A hősi halált halt katonákat, s a heroikus küzdelmek túlélőit háborús bűnösnek kiáltották ki, a kitörés, a becsület, a hősiesség napját pedig árulásként tanították. Ismét, mint annyiszor: történelmet hamisítottak. Mind a mai napig elhallgatják, tagadják jelentőségét, kisebbítik a hősök érdemeit, s gyáván hazudoznak.

Egy évvel ezelőtt hosszú, évtizedes kényszerű hallgatást követően néhány tucat magyar tartott megemlékezést a kitörés hőseiről Püspökladányban a pintéri hatalom tiltása, fenyegetése ellenére, minden képzeletet felülmúló, eltúlzott rendőri jelenlét mellett.

Szánalmas volt a hatalom erőlködése, hogy se energiát, se közpénzt nem kímélve próbálta megfélemlíteni az emlékezőket, ahogyan üzenni akartak az otthon maradottaknak, hogy ne legyen kedvük kijönni legközelebb sem egy megemlékezésre, és sokatmondó volt a kivezényelt rendőrök pironkodása, hiszen ha valakinek, nekik bizony illene ott állni főlehajtva minden magyar hősi halott sírja, emlékhelye előtt….

De nem csak a rendőreinket vezénylik ki ellenünk, nem csak az “átlagember” marad otthon, s feledi el könnyelműen, hogy nagyapái meghaltak a hazáért, s hogy ha nem harcoltak volna, talán már nem is lenne Magyarország.

Bizony, a magukat nemzeti elkötelezettnek feltüntető, a radikalizmust köntösként használók is gyáván megfutamodnak egy kis rendőri tiltás miatt, s csak a megszégyenítő szembesítést követően, lógó orral, remegő lábakkal érkeztek a megemlékezésre. Már akik elmertek jönni…

S teszik ezt akkor, amikor már nem akkor és ott énekeljük a Himnuszt, ahol és amikor akarjuk, megszabják, mikor vehetjük kézbe a nemzeti és Árpád-sávos történelmi lobogót, kitiltanak nemzeti stadionunkból, betiltják szervezeteinket, rendezvényeinket, s még sincs bennük elég elkötelezettség, elég tűz, elég elszántság, hazaszeretet! Hát hol lenne most az ország, ha ennyi gyáva emberre lett volna bízva? És hová lesz szegény hazánk, ha ezekre a gyáva, idegen tollakkal ékeskedőkre van bízva?

S most, a 70. évforduló kiábrándító, kegyeletsértő aktualitást kapott: az elesett hős katonák maradványai kerülhettek elő, s a legkisebb együttérzés, tisztelet nélkül rakosgatták azokat. Az eset mélyen megrendítő, gyomorforgató. Értékvesztett világunkban felháborító az, hogy a munkások nincsenek tisztában azzal, hogy egy fontos történelmi helyszínen dolgoznak, hogy nem tudják, hogy magyar katonák ezrei haltak meg a haza védelmében a pusztító, óriási túlerőben szemben, hogy úgy kellett meghalniuk, hogy esélyük alig volt a túlélésére, de eszükbe se jutott, hogy megadják magukat, hogy átálljanak, hogy árulóvá váljanak.

S 70 évvel hősi haláluk után azok, akik annak kegyelméből születhettek erre a földre, hogy mások megvédték azt, életük árán örökül hagyták, saját nemzeti hőseik maradványaival úgy bánnak, mint holmi kődarabokkal, mint bóvli zsákmánnyal.

70 év, majd' három emberöltő. A kommunista diktatúra évtizedeit felváltotta a kommunista diktatúra neveltjeinek diktatúrája, mára a magyar ember saját hazájában folyamatosan a dühöngő magyargyűlölet, az igazi rasszizmus áldozata.

Utolsók lettünk a saját hazánkban, s ami a legborzasztóbb, hogy az “átlagember” ennek nem az igazságnak megfelelő jelentőséget tulajdonít, csak szenved, csak tűr, ezért még nagyobb a felelőssége azoknak, akik látnak, akik ismerik az igazságot, akik őrzik a hagyományokat.

De vagyunk még: lehet, hogy csak annyian, mint 1945. február 11-én, lehet, hogy kevesebben, de egy biztos: ki kell törnünk ebből a rabságból, ebből a gyalázatból!

dr. Ulics Erika,
a Jobbik jogsegélyszolgálatának és kabai alapszervezetének tagja