És akkor megjelent négy-öt kölök, és elragadták a pöttyöst. A vitézek visszaszerezték, és elkezdődött a fárasztás. A gyerekek szaladtak egyik harcostól a másikig meg vissza, aztán jobbra és balra, föl és alá, de a közelébe se jutottak. Már-már úgy látszott, feladják, amikor a kapus telefonálni kezdett, néhányan beszélgetni, a hátvéd pedig áruló lett, és az ellen lábára adta a labdát. Ők boldogan kergették, a gárdisták meg lassan elszállingóztak. Föloszlott a csapat.

Mondom, Harkán történt mindez, ahol 1921-ben a Rongyos Gárda gyülekezett. A háttérben hegy, én inkább dombnak mondanám, mesélik, a hunok beavatási helye volt valaha. Kérdem, mi a neve? Hogy mi? Hát hegy. Érdeklődöm másoknál is, nem tudja senki. Úgy. Megnézhetném a világhálón, de ez a hegy a titkát őrizni akarja, hagyjuk meg neki. Bolygassuk inkább a múltat, hátha az engedi magát. A minap olvastam egy pontos állapotrajzot. Igen, minden igaz, gondoltam esetten, amikor az írás alá tévedt a szemem. A forrást megjelölték, ideje:1933. Micsoda? Hát nem a máról szólt a látlelet? Nem bizony!
O tempora, o mores! - kiálthatnék Ciceróval, ha volna ilyen szokásom, de nincs. De mit tegyek, ha egyszer igaza van. Az idők és az erkölcsök szorosan összefüggenek. Magyarország már régóta haláltusáját vívja, nem is Magyarország, hanem az emberiség, megint. Mu, Lemuria, Atlantisz sorsa kísért.

A régi idők históriáját fölfedni most nincs módomban, hiszen néhány száz évre visszakaptatni is nehéz. A történelemkönyvem lapjaira emlékezem, hogy is írta? Valahogy így: „Prónay-Ostenburg fasiszta különítményesei tartották rettegésben a...”

Énnekem ezt tanították. Már tudom a valót, azért is vagyok itt, most, Harkán, ahol a Hatvannégy Vármegye I.M. a Magyar Gárdával együtt emlékezik az igaz történetre.Koszorúk. Vörös és fehér virágok zöld ölelésben. Koszorúk, nektek, neves és névtelen hősöknek, akik visszaszereztetek kilenc falut és egy várost, Sopront.  Zagyva György Gyulának, aki beszédet mondott a koszorúzás előtt, hiányérzete támadt. Nem, nem a pénztárcáját veszítette el. Nincsenek „rendőrök”, állapította meg kissé csodálkozva. A „rendőrség”, amely eddig mindig, mint kísértet követte a magyar ellenállás legkisebb rezdülését is, most nincs sehol. Pedig a mostani kézfogó erősebb kapocs, mint eddig valaha. Gyerekek marakodnak: enyém a zászló, nem a tiéd, csak kicsit adtam oda...! Sietek leszögezni, mielőtt valamely pszichológus értekezni kezdene, a lehető legjobb jel ez. Köröznek pedig fölöttünk helikopterek szép számmal, a természet kedves, apró helikopterei; szitakötők rajzanak. Gyerekkorom emlékeit idézik az ártatlanság idejét, a patak csöndes csobbanását, a lélek békéjét.

Most nagyon kell a jóra mutató jel, mert a romlás régóta tart. Zsigmond óta legalább. Nem ő volt az első, aki a Szent Korona Országa szívének tőrt szegezett, de fekély volt, amely már akkor, a XV. században gennyedni kezdett, és ha volt is patikaszer a betegségre, a kór csak lappangott, de el nem múlt a mai napig sem. Felesége, Erzsébet, a koronatolvaj királyné a cseh Giskrát szabadította rá a szerencsétlen Felvidékre. Fosztogatni, gyilkolni. Ma sem folyik ez másképp, csak Giskrát nevezik Ficónak vagy Slotának.
Harcolnunk kell. Potyka bácsi, az '56-os veterán most sem mond egyebet: angyalkáim, kis galambjaim, de jó, hogy itt vagytok, mert én, az öreg vonó, még mindig küzdök, de jó látni, hogy nem vagyok egyedül. Kicsit furcsa ugyan, hogy mintha több ötvenhatos lenne közöttünk, mint régen bár, hullunk az idő törvényei szerint, de nem baj. Akik túléltük, most újra hadrendbe kell álljunk,mert az idők csak színleg változtak, a valóságban nem.

Most, hogy Potyka bácsiról szót ejtettem, mondanom kell még valamit. Ez az üzenet Dunaújvárosba. A HVIM meghívta Potykát és dr. Szilárd Istvánt szülővárosomba. 1956-ról beszélgettek, de más is szóba került. Ott születtem, régvolt szerelmek kötnek oda, halottaim is vannak már. Beszéltek sok mindenről, amiről manapság muszáj. Volt köztetek valaki, nem vármegyés, aki olyat tett, amitől hánynom kell.
Feljelentette Porubszky Istvánt. Nem tudom, ki vagy te. Nem is érdekel. Először azt gondoltam, meggyaláztad a várost, ahol megláttam a Napot, de rájöttem, nem. A város nem bűnös. Magadat gyaláztad meg. Az a szörnyű, hogy ez bárhol megtörténhetett volna, hisz mindenhol élnek magadfajták, de nem, ez nem máshol történt. A szívem szakad meg, de nem tehetek ellene, ez Dunaújvárosban esett meg. Ott, ahol kislánykoromban ibolyát szedtünk, a hársfán verebek zsinatoltak, ahol a vasból kipárálló kén szaga öntött el mindent, amiről azt hittem, ez a világ közepe. Ahol kisfiút temettünk és édesanyát, osztálytársat és tanítót. Élhettünk volna úgy, ahogy az embernek élnie kell. És te belepiszkítottál. Legyen neked a te akaratod szerint, de ítéltessél az Isten törvénye által. Holnap Potyka kihallgatásra megy, te meg kihallgatásra sem leszel érdemes soha.

Magyar, ládd-e, harcolni kell, ahogy a Rongyos Gárda harcolt. Szilárd István nagyapja, Miskolczi Kálmán a Rongyos Gárda tagja volt. Amikor fel kellett oszlaniuk, mert a törvény így írta elő, "törvénytelenül" folytatták. A Felvidéket vigyázták minden erejükkel, a magyarok egyetlen reménysége voltak. Kálmán egy portyán eltűnt. Soha többé nem került elő. De helyette itt van az unoka. A testvér. A öcsém. A húgom. A ló. Hülyén hangzik? Mészáros Csaba, a soproni főkapitány lovasbemutatót tartott. Nem dolgom, hogy megítéljem, mi a ló és a lovas viszonya, de egyet elmondhatok: a ló szeme az ostorpattogásra néha megrezzent ugyan, de a bizalom a gazdája iránt töretlen volt. Olyan töretlen hittel nézett, amilyennel Magyarországot megmenthetnénk és nemcsak azt, hanem a világot is.