A mai húsvéti locsolás az ősi katartikus rítus keresztényiesített formája. Eredetének egyházi magyarázata részint a keresztelésre utal, részint arra a legendára, amely szerint a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat locsolással akarták volna a zsidók elhallgattatni, illetve a Jézus sírját őrző katonák vízzel öntötték le a feltámadás hírét vivő asszonyokat. A gyermekek locsolkodása szagos vízzel, rövid versikék kíséretében, adománykérés céljából újabb keletű, a polgárosodás korához köthető és a városokban alakult ki. A legények előre megszervezett köszöntős felvonulásai zászlóval, zenével szintén nem ősi formát tükröznek. A húsvéthétfő vízbevető, vízbehányó hétfő elnevezése utal a szokás eredeti jellegére. Szeged vidékén például a bandákba verődött legények a lányokat a kúthoz hurcolták, egész vödör vízzel leöntötték, nehogy kelésesek legyenek. Az Ipoly mentén szervezetten történt a húsvéti locsolás, öntözködés. A legények már vasárnap este tojást szedtek a lányos házaktól. Másnap reggel, előre megbeszélt helyen szalonnát kaptak, és ott tojásrántottát készítettek és elfogyasztották. A tojáshéjakat annak a lánynak az ablaka alá szórták, akire haragudtak valamiért. Ezután elindultak locsolni. A lányok igyekeztek elbújni, akit megtaláltak, azt a kúthoz vitték és vödörszám hordták rá a vizet. A legényszámba nem vett fiúk először a keresztanyjukhoz mentek, akit az ott kapott vízzel meglocsoltak, jutalmul 8–10 hímes tojást kaptak. Ezután a rokonok, szomszédok lányaihoz mentek. A legények locsolását a lányok húsvéthétfő délutánján személyesen vagy leánypajtásaikkal elküldött tojásokkal viszonozták. A locsolás jutalma általában festett tojás.

A húsvéti locsolkodás szokásáról Magyarországon már 17. századi írásos emlékek is fennmaradtak. 1736-ban Apor Péter a Metamorphosis Transylvaniae azaz: Erdélynek régi együgyű alázatos ideiben való gazdagságából ez mostani kevély, czifra felfordúlt állapotjában koldússágra való változása című művében ezt írta: „… úrfiak, alávaló, fő és nemes emberek húsvét másnapján az az vízben vetü hétfün járták a falut, erősen öntözték egymást az leányokat hányták az vízben …”

Orbán Balázs 1869. évi közlése szerint „Székelyföldön egyáltalán, de főként Csíkban a húsvéti öntözés megvan mindkét nemű fiatalságnál, húsvét másodnapján a legények öntözik a leányokat, harmadnapján a leányok a legényeket, de fenn van tartva mindkét részről a megváltás ... ha pedig valamely leány a megváltásra szükséges piros tojással ellátva nincs vagy fél a pisztolyt elsütni, azt a kúthoz viszik és jól megfürösztik.” Erdélyben egyes helyeken a ház ormára helyezett feldíszített zöldág és nyitott ajtó jelzi, hogy várják a köszöntő locsolókat. Újabb néprajzi közlés zászlós, zenés hajnalozó öntöző szokásról számol be például Tordátfalváról. A húsvéti locsolás módját illetően számos változat ismert a vödörrel való öntözéstől a vízipuskán át a kölniig. A dunántúli adatok főleg a húsvéti locsolás újabb, városias jellegű szódavizes, illatos vizes módjára utalnak.

A húsvéti locsolkodáshoz számos népi hagyomány is kapcsolódik, ezek közül a legismertebb és legelterjedtebb a tojásfestés szokása. Egyházi áldásban részesítéséről a 4. századból, majd ennek hivatalos bevezetéséről a 12. századból van tudomásunk; igénybevétele a római katolikus vallású parasztság körében Magyarországon napjainkig szokásban van. A húsvéti tojás a húsvéttal mint egyházi ünneppel szoros kapcsolatban van, az egyházi szimbolika szerint a sírjából feltámadó Krisztust jelképezi. Egy legenda szerint mikor Krisztus a keresztfán függött, előtte egy asszony egy nagy kosár tojással állt meg imádkozni, és Krisztus vére rácseppent a tojásokra. Ezért szokás a húsvéti tojást pirosra festeni. A vallásos magyarázaton túl a piros szín nemcsak a vért, az életet, hanem a szerelmet is jelképezi, és ezért a piros tojás szerelmi ajándék, szerelmi szimbólum is lehet húsvétkor.

A tojás díszítését és kultikus felhasználását azonban nem a kereszténység kezdeményezte; az egyház egy korábbi gyakorlat kereszténnyé tételére törekedett. A díszített húsvéti tojás elsősorban Európa keleti felén terjedt el. Hazánk nagy részén ismert a húsvéti tojás hímzése; eredetileg legkevésbé az Alföldön. A hímzés egyes elemei az ősrégészeti anyagban, illetve az ókori magas kultúrák szimbólumai és a Közel-Keleten ma is használt mágikus jelek között már fellelhetők.

A húsvéti tojás húsvéti ajándék, amely bármely családi, lokális, jogi kapcsolat alapján adható. Korábban feudális szolgáltatás is volt. Keresztszülők keresztgyermekeknek és leányok az őket húsvéthétfőn meglocsoló fiatalembereknek adják. Az utóbbi célra városban, újabban falun is gyári készítésű csokoládé, műanyag stb. húsvéti tojások is használatosak. Ezek előzményei a korábbi századokban főleg a magasabb társadalmi osztályok számára készített húsvéti tojásimitációk, amelyek a parasztságnál fából készültek. Az utóbbi időben Európa-szerte érvényesülő tendencia a húsvéti tojásajándékozás gyermekszokássá válása. – A húsvéti tojás fogyasztásához a parasztságnál különféle hiedelmek fűződtek, jótékony hatást tulajdonítanak neki, a héját mágikus tárgyként is használták. A díszített tojás az ókor magas kultúráitól, Európa barbár népeitől a középkoron át napjainkig sokoldalú kultikus, társadalmi és esztétikai funkciókat töltött be a társadalmak különböző rétegeinél.

Egy másik fontos, a húsvéti locsolkodáshoz köthető szokás a locsolóvers elmondása. Külön műfajjá fejlődött az idők során a néha engedélyt kérő, néha humorosan fenyegető rövid kis rigmus elmondása. Sok közismert változata létezik, de rögtönzöttek is vannak. A húsvéti locsolás köszöntő versei csekély eltérésekkel országosan ismertek, nem népi eredetűek. Szórványosan ismertek csak népiesebb köszöntőszövegek. Például egy Békés megyei szerencsekívánó mondóka szerint: "Egészségére váljon, haja nagyra nőjön!" Versbe foglalt változata esőhívogató gyermekmondókára emlékeztet:

Ezeken túl még számos kevésbé ismert népszokás is kapcsolódik húsvéthétfőjéhez, sajnálatos azonban, hogy a technikai civilizáció kiteljesedésével, az uniformizációval és a globalizációval párhuzamosan ezek mindinkább teret veszítenek, sőt egyesek örökre el is tűnnek a magyarság, illetve az egyetemes népi kultúra hagyatékából.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info