Azt nem értem, hogy miért kell úgy tennie ennek az „értelmiségnek”, mintha ismerné a marosvásárhelyi események hátterét. Miért kell baromságokkal etetni a magyar médiafogyasztót? Ez már csak azért is gond, mert az internet korában már nem lehet elhallgatni azt, hogy a súlyos tízmilliókból gazdálkodó, Fidesz-közeli Schmidt Mária Terror Háza nevű intézménye képtelen volt becsületesen utánajárni az akkori eseményeknek, így nemcsak ők, hanem közvetve mi, magyarok is leszerepelhetünk.

„A 21 évvel ezelőtti marosvásárhelyi véres történéseket és az ottani cigányság magyaroknak nyújtott segítségét idézi fel az Egymásnak ítélve – Fekete március Marosvásárhelyen című könyv, amit a Terror Házában mutattak be" – kezdi az MTV híradója a méltatást, amely tárgyi hibái miatt jogosan számíthatna a médiahatóság büntetési csekkjére, ha annak az lenne a dolga.

De nézzük, hogyan számol be az alultájékozott médiacsőcselék 1990 márciusáról.

„Pillanatok alatt több tízezresre dagadt a magyarok jogaiért kezdődött békés tüntetés 1990. március 20-án Marosvásárhely főterén" – ez így sarkalatos, és emiatt téves megfogalmazás. A délelőtt folyamán a gyárak magyar munkásai vonultak Marosvásárhely főterére, akikhez csatlakozott a város magyar lakossága, ám nem „pillanatok alatt”. A téren nagy volt a fluktuáció, az asszonyok és a gyerekek hazamentek, érkeztek újabbak, mentek el olyanok, akik már régebb óta voltak kint a téren.

„Ehelyett kora estétől már buszokkal és teherautókkal hozták a kaszával, vasvillákkal és fejszékkel felfegyverzett román bányászokat.”

Tömör hülyeség! Marosvásárhelyen 1990 márciusában nem voltak román bányászok. A Maros-völgyében található Hodac (ejtsd Hodák) és Ibanesti (ejtsd: Ibaenest) falvakban élő román parasztok érkeztek be a városba, szervezetten, buszokkal, teherautók platóján. A bányászok pár hónappal később, 1990 júniusában válnak a román belpolitika főszereplőivé, amikor az akkori államfő, Ion Iliescu egykori kommunista funkcionárius (Gyurcsány és Horn Gyula romániai megfelelője) hívására Bukarestbe vonulnak, hogy a hónapok óta tartó, Románia teljes kommunistátlanítását követelő egyetemistatüntetést szétverjék.

„A téren ezután elszabadult a pokol. A felfegyverzett románok nekirontottak a puszta kézzel védekező magyaroknak. Ekkor jöttek a cigányok a magyarok segítségére.”

Téves! A románok nekirontottak a magyaroknak, akik a főtéren található padok léceit felfeszítve „fegyverre” tettek szert, majd egy huszáros visszafordulással kiverték a románokat a főtérről. Ekkor még nem voltak cigányok a főtéren, legalábbis a sokat emlegetett és szervezett cigány bevonulás ekkor még nem történt meg. Ezután merevedtek meg a frontok, ahova késő délután beérkeztek a cigányok.

„Van ebben a könyvben valami, amire büszkék lehetünk, van ebben a történetben befogadás” – mondta Balog Zoltán, államtitkár.

Ez már viszont az a mentalitás, amire itt, Erdélyben annyit mondanak: tápos. A Ceausecu-korszak elnyomó politikája idején kialakult szokás 1990 márciusában még elevenen élt az emberekben, nevezetesen, hogy a kisebbségek összetartanak. Megjegyezendő, hogy a német, a cigány, a zsidó, az örmény mind a magyarokkal tartott a kommunizmus éveiben. Ám a Fekete Március eseményeit a budapesti szalonmásság és beteges tolerancia példájaként bemutatni több mint szégyen, idegborzoló.

„Sokak szerint az események teljes kivizsgálása még hátra van.”

Magyarország, és úgy általában a magyarok szerint, mivel a kommunista múlttal való leszámolás terén az utolsó helyen állunk az egykori szovjet térségből. Talán még az oroszok is előbbre vannak már, mint mi.

Ahogy azt a Kuruc.infónak küldött cikkemben már kifejettem, a márciusi pogrom valódi felelősei azok a titkosszolgálati egyének, akiket a '89-es forradalom megfosztott előjogaitól. Ma már azt is tudni lehet – köszönhetően a tényfeltáró román médiának, és nem a Terror Háza-féle semmittevésnek –, hogy a rettegett Szekuritáté emberei három hónapos fizetett szabadságot kaptak, aminek lejárta után szélnek eresztették volna őket. Ez 1990. március 21-én következett volna be.

Hogy miért Marosvásárhely, és miért román-magyar konfliktus? Nos, a Terror Háza „tisztelt” igazgatónője és programszervezői megtekinthetnék a Sakk-matt című dokumentumfilmet a romániai forradalom titkosszolgálati előkészítéséről. (Amiben Tőkés László amerikai kapcsolatairól is szó esik.)

A román–magyar konfliktus, polgárháború Erdélyért mint valós forgatókönyv szerepelt, mindkettő olyan formában, mint Ceaușescu megbuktatásának eszköze. A forradalom után felállt, egykori másodvonalas kommunistákból álló új kormányzat ezt a forgatókönyvet vette elő és porolta le. Talán nem ártott volna inkább arról beszélni, hogy a pogrom előidézésben, az azt követő Szekuritáté újjászervezésében elévülhetetlen eredményeket szerzett a titkosszolgálatok későbbi vezetője, Virgil Magureanu, akiről a magyar sajtóban a Kuruc.info írta meg először, hogy Asztalos Imre néven magyarként látta meg a napvilágot.¹

Az események kivizsgálása valóban hátravan, ám a magyar értelmiség vonatkozó része jobban tenné, ha az interneten megtalálható román anyagokat előbb lefordítaná magyarra, mielőtt könyvbemutató címén hülyeségeket beszél a Terror Házában.

A legidegesítőbb a beszámoló lezárása. Amiben elsírják bánatukat, hogy több tízezren menekültek el Marosvásárhelyről. Nos, ez is megér egy misét, és hogy az anyaországi olvasó is szélesebb képet kapjon erről, mint amit a Terror Háza nyújtani tud, íme:

A városra 1990 márciusa után ráköszöntött a mellőzöttség ténye. Az Erdélyben éppen csak szárnyát bontogató magyar tőke messzire elkerülte Marosvásárhelyt, és a magyarok által sűrűbben lakott székely települések felé vette az irányt. A több tízezer menekültből aztán az „anyaország” annyit fogadott be, amennyit jónak látott. Hónapokig, sőt évekig kószáltak menekülttáborról menekülttáborra, megalázó eljárások keretében próbáltak valami igazoló dokumentumhoz jutni, aminek a hiányában a munkavállalás is nehézkes volt. Nem csoda, hogy a marosvásárhelyi értelmiség jelentős része fogta a kalapját és odébbállt. Ők ma Németország, Amerika, Franciaország stb. megbecsült polgárai lettek. A várost elkerülő tőke és a közös román–magyar mutyinak köszönhetően a gyárak személyzetét leépítették, majd a gyárak is bezártak, tönkrementek. Talán bír némi metaforikus értékkel, ha azt mondom: az egykori Prodcomplex – amelynek magyar munkásai élen jártak a márciusi eseményekben – ma már nem létezik, helyén romtelep és egy Asia Center található.

A magyar tőke pedig továbbra is csak elkerülte a várost, így az értelmiség után a szakképzett magyar munkaerő is elhagyta a várost. Többségük tűrt némán, bírta a megaláztatásokat, amelyeket a magyar államtól kellett elszenvednie (Kérdés a román–magyar határon a magyar határőr szájából 1998-ban: „Botond, maga beszél magyarul?”), a havonta pecsételés a határon, a papírokhoz való hozzájutás nehézsége stb. Aki túlment ezeken, az örült, ha van munkahelye és az életét ráncba szedheti végre. Időközben megöregedtek, lett család, gyerek, s így a hazaköltözés is nehézkes lenne már.

Kedves Balogh Zoltán, van ebben a történetben befogadás? Ebben a történetben semmi pozitív nincs, semmiféle befogadás, keresztmetszete egy olyan kornak, amelyet gátlástalan és ostoba politikusok irányítottak, egy olyan kornak, amikor az erdélyi magyart valami regénybeli egzotikus élőlénynek tekintették, aki jó, hogy jött, de menjen is haza 30 nap után. Keresztmetszete annak a kornak, amely Magyarországon sehogy sem akar elmúlni.

Marosvásárhelyen pedig valóban kisebbségbe kerültek a magyarok. Karácsonykor és húsvétkor azonban megfordul az arány.

És csak azért is: Ich bin ein Neumarkter!

Friessner József, Kolozsvár, Erdély

(Kuruc.info)

1.: Tisztelt Szerkesztőség! Kitűnő írásuk sajnos nem ellensúlyozhatja a Terror Házában rendezett Fekete Március hazugság-rendezvény hatását. Ott voltam magam is azokban a napokban. A sztrájkoló medikusoknak vittünk segítséget néhány barátommal. Fényképes tudósításaim megjelentek a Vas Népe című megyei újságban. A magyar sajtóban először ezek egyikében jelent meg először Magureanu - Asztalos valódi neve. Így elvitatom az általam nagyrabecsült Kuruc.info elsőségét a név közlésében - de roppant jellemzőnek tartom hazai közviszonyainkra azt, hogy az 1990 márciusi közlés ellenére másfél évtizedig nem jutott el a széles közvéleményig ennek a nemzetárulónak a valója. Tisztelettel. (Név és cím a szerkesztőségben.)