Számtalan cikkünkben foglalkoztunk már (egyik legutolsó ITT) a cigányok rabszolgatartásával. Azzal, amelyet a 18%-ig MSZP-tulajdonban levő Népszabadság március 15-én adófizetői közpénzből (!) kitüntetett (Táncsics Mihály-díj) Tóth Ákosa azt írta lapjában, hogy tulajdonképpen örülnünk kellene, hogy rabszolgái lehetünk a romának, mert legalább van, aki gondunkat viseli (ez nem vicc – tessék elolvasni EZT és levonni a konzekvenciákat)…
A SZOLJON a tárgyhoz kapcsolódó, kitűnő sorozatát (előző rész ITT) ma folytatták. Bár elég hosszú, érdemes elolvasni.
Napokig szenvedtették a lábánál fogva fellógatott férfit
Miből lesz az ezüst Mercedes? | Folytatódik a csicskáztatásról szóló sorozatunk. Ebből kiderül, Szolnokon a hajléktalanok vannak legjobban kiszolgáltatva a gátlástalan csicskáztatóknak.
Tavaly ősszel „beszökött” a hír a szerkesztőségbe, miszerint kunszentmártoni rendőrök hullát találtak egy ellenőrzés során egy személyautó csomagtartójában. Miként gyanús csontokat, tetemeket is egy város környéki kútban. A rendőrség cáfolt, de a szellem mégis kiszabadult a palackjából...
Ma már tudjuk, amit tavaly még nem: a hír igaz volt, csak egy kicsit másként. A holttestet hat évvel korábban találták, s egy természetes módon elhunyt emberé volt, akit azért gyömöszölt az autója hátuljába valaki, mert nem akart költeni az eltemettetésére. És találtak csontokat is egy kútban — amik azonban elhullott teheneké voltak.
Nem jutottunk tehát a hullák nyomára, viszont megszületett egy riport, ami később kilenc részes sorozattá duzzadt, Jász-Nagykun-Szolnok megye néhány olyan településéről, ahol teret nyertek a szociális rabszolgaság különböző formái: az uzsora, a maffiaszerű lakásszerzés vagy az úgynevezett csicskáztatás. És most visszatérünk, a sorozat folytatódik.
Szolnokról eddig még alig esett szó. Pedig a megyeszékhelyen is van miről beszélni. A szolnoki kizsákmányolók — „csicskáztatók”, „tartók” — számára, mondhatni természetes célközeg a hajléktalanok több százas tömege.
A hajléktalan kiszolgáltatott. Nincs hol laknia, jövedelme, ha van, kevés a tisztességes élethez. Egészségét elhasználta, gondolkodását gyakorta beszűkítette már az utcán eltöltött idő. Hiszékeny és könnyen kordában tartható, többnyire senkinek sem hiányzik a „leltárból”.
Birtokunkban van egy lista a szolnoki csicskáztatókról! Két és fél oldalas. A hírhedt családok mellett néhány rendkívül érdekes, közismert név is szerepel rajta. Pedig errefelé sem bocsánatos bűn egy-két hajléktalant kivonni a forgalomból. S valóban: nincs is ezzel semmi baj, mindaddig, amíg — ahogy mondani szokás: kosztért, kvártélyért — munkát ad valaki a hajléktalannak, és az a kvártély, a szállás normális viszonyokat jelent. Ez ugyanis mindenkinek jó: a hajléktalannak, mert munkája és szállása van, a „tartójának”, mert olcsó munkaerőhöz jut, no és talán még a társadalomnak is, mert kevesebb a megoldandó gond.
Szolnokon az efféle, tisztességes ügyletekből van jóval kevesebb. Az így befogadottak többsége állatias körülmények között kényszerül élni, a nyugdíját, segélyét elszedik, korlátozzák a szabad mozgásában, és rendszeresen fenyítik, verik, hogy tudja, hol a helye.
Az esetek többségében olcsó albérlet ígéretével „etetik be” a hajléktalanokat a tartóik. Hiszen tudják: ez a gyenge pont, a fedél. A tíz-tizenötezer forintos lakbérek csábítóak azoknak, akiknek télen-nyáron a csillagos ég alatt kell élniük. János is így szaladt be a csőbe T.-ékkel. (Természetesen a szolnoki történeteink is valósak, hús-vér emberekkel. A neveket azonban megváltoztatjuk. A kizsákmányoltakét azért, hogy óvjuk őket, a bűnözőkét viszont jogi kényszerűségből. Ahogy mondani szokás, nevek és címek a szerkesztőségben.)
— Tavaly ősszel szóltak T.-ék, hogy költözzek hozzájuk, mert megüresedett az albérleti szobájuk — mesélte. — Azt mondták, fizetnem nem kell, csak tartsam rendben az udvart. Az ingyen aztán gyorsan, már az első hónapban, fizetőssé változott. Először tizenötezret követeltek, meg hatalmas villanyszámlát, pedig csak egyetlen negyvenes égőm volt. Aztán elvették a nyugdíjamat, és amikor nem akartam odaadni, jól meg is vertek. Verést később többször is kaptam. Lopták a tűzifámat, elvették a maradék pénzemből vett kávémat, cigimet. Még a konzerveket is, amiket hajléktalanként kaptam. Később ötezer forintért akartak adni egy szál cigit és egy kávét, és a lakbértartozásom is az egekbe emelkedett. Tószegen nyittattak velem egy számlát, és decemberben már arra ment a nyugdíjam, onnan pedig T.-ék vették fel. Közben nagyon őriztek, még a szomszédokhoz sem nagyon szólhattam.
János januárban eljött a tartóitól, és visszament az utcára. Elszökött, a ruháit és a holmijait azonban nem adták ki a házigazdáék, sőt, ma már kétszázezer forintot követelnek rajta, valamiféle adósságként.
János története persze csak egy a sok közül. S.-sel például műszaki cikkeket vásároltattak szállásadói, F.-ék, az U. tanyában tartott B.-vel pedig autót a tartói. Hogy hogyan, ne kérdezzék, mert csak sejtéseink vannak róla. A. állatokat gondozott még a múlt ősszel, napi tíz-tizenkét órában, fedélért és napi egyszeri étkezésért. Inkább vállalta azonban újra az utcán a telet, mintsem, hogy mindezt eltűrje. Még mindig fenyegetik a „gazdái”, de nem megy vissza hozzájuk.
B. Pista bácsival szintén a tószegi takarékszövetkezetben nyittattak számlát a tartói, az S. utcai P.-ék. Jó nyugdíja van, nem csoda, hogy még az őt meglátogató szociális gondozókat is megfenyegették: jobb, ha nem jönnek többé. A jóhiszemű B. A.-val elhitették a P. utcai csicskáztatói, hogy a rendőrség kukázás miatt elvette a nyugdíját, azért nem kapja meg. P. Feri bácsinak egy fáskamrában kell élnie a negyvenezer forint nyugdíjáért, amiben fel se lehet egyenesedni. Ismerünk olyan embert, akit, mert nem akart ingyen dolgozni, és szökni próbált, lábánál fogva lógattak fel napokra a lovak istállójában, büntetésül.
És a sort sajnos még nagyon hosszan tudnánk folytatni. Ehelyett inkább interjúra kértük Czinege László ezredes, szolnoki rendőrkapitányt, hogy a rendőrségnek milyen információi vannak a helyi uzsorásokról, csicskáztatókról.
— Kár lenne tagadni, mi is tudunk róla, a megyeszékhelyen is jelen vannak az uzsorások, csicskáztatók — kezdte a beszélgetést teljes őszinteséggel a kapitány. — Az már más kérdés, hogy bár nem igazán van hivatalos adat az ilyen jellegű bűncselekményekről, Szolnok és térsége talán a kevésbé fertőzött területek közé tartozik. Egyre több a mély szegénységben élő, a létminimum alá szorult személy, akik megfelelő munkalehetőség hiányában, a megélhetésük biztosítása érdekében, a bűn útjára lépnek, vagy uzsorások karmai közé kerülnek. Aki pedig egyszer a hálójukba került, annak az esetek nagy részében már nincs menekvés, szinte soha nem tud megszabadulni tőlük. Sajnos kevés olyan konkrét információval rendelkezünk, amely bizonyító erejű. Az ilyen helyzetbe került emberek nagy része ugyanis olyan rettegésben él, hogy nem meri a segítségünket kérni, nem mer tanúskodni ellenük.
— Sorozatunkban sikerült megszólaltatnunk egy csicskatartót, aki szinte úgy állította be magát, mint aki merő jó szándékból vesz magához hajléktalanokat.
— Akkor először is tisztázzuk, mit is értünk csicskáztatáson. A törvénykönyv ugyanis nem ismer olyan fogalmat, hogy csicskáztatás. A hozzá kapcsolódó bűncselekmények, személyi szabadság megsértése, garázdáság, testi sértés, hogy csak a leggyakoribbakat említsem azok, viszont igenis üldözendő cselekmények. Az tehát, hogy egy hajléktalan kosztért, kvártélyért, önszántából „elszerződik” egy tehetősebb személyhez, nem rendőrségi ügy. Abban a pillanatban azonban, amint erőszakkal elveszik a pénzét, kifosztják, megverik, nem engedik ki a portáról, már bűncselekmény történik, s ha tudomást szerzünk róla, igenis közbelépünk. A mi fogalmaink szerint tehát a csikáztatás akkor válik üggyé, amikor legalább egy erőszakos bűncselekmény társul hozzá. Mivel a legtöbb esetben ezek a szerencsétlenek önszántukból szegődnek el, ritkán kérnek tőlünk segítséget. Természetesen azért akad kivétel is. A közelmúltban például, a családsegítő központ közbenjárásának is köszönhetően, sikerült felgöngyölítenünk egy olyan ügyet, ahol „kamu” eltartási szerződéssel akartak kisemmizni egy szerencsétlent.
— A köztudatban az uzsorások felbukkanása alig néhány éves múltra tekint csak vissza.
— Azt kell mondanom, hogy régebben is létezett ez a fajta bűnözés, ám törvényileg sokáig nem volt ilyen konkrétan megfogalmazva, és emiatt talán kisebb nyilvánosságot is kapott. A másik ok, ami miatt most mintha többen foglalkoznának ezzel az „üzlettel”, az a terjedő szegénység. A munkahelyek elvesztése után sorra dőlnek a dominólapok. Az a család, amelyik havi biztos bevétele alapján építette fel életét, esetleg még kölcsönt is vett fel, s egyik napról a másikra elveszti megélhetési forrását, szép lassan feléli a nagy nehézségek árán összespórolt, félretett pénzét. Ettől a pillanattól kezdve pedig kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Ha a rokonság, barátok, ismerősök vagy akár az önkormányzat nem tud segítséget nyújtani, kényszerpályára kerül. Pillanatnyi megélhetése érdekében vállalja annak veszélyét, hogy akár ismeretlentől is, kamatra kölcsönt kér. Ezt aztán természetesen nem tudja visszafizetni, a korábban jótevőnek hitt személy pedig villámgyorsan és teljesen kifosztja, megszerzi maradék ingó és ingatlan vagyonát.
A kifosztott ezáltal utcára kerül, hajléktalan lesz, s a mindennapi betevőért akár kész a bűn útjára is lépni. Az uzsorások által mindenükből kiforgatott szerencsétlenek a huszonkettes csapdájában vergődnek: munkahelyre, lakhatásra, pénzre lenne szükségük, hogy ki tudjanak szabadulni a „rabságból”. Mivel mindezekkel nem rendelkeznek, ismét egyenes útjuk vezet az uzsorásokhoz, s minden kezdődik elölről.
— Ha a szerencsétlen nincstelenek félelmükben nem is tesznek feljelentést, azért vélhetően jó néhány eset a rendőrség tudomására jut...
— Szinte napi kapcsolatban vagyunk a szociális munkásokkal, akik a tevékenységük révén talán a legjobban belelátnak ebbe a világba. Hasonlóan szoros az együttműködésünk a családsegítő központtal, vagy éppen a hajléktalanszállóval is. Sok információ birtokába jutunk így, de a bűn bizonyíthatóságához azért az áldozatok közreműködésére is szükségünk van. Most is vannak folyamatban lévő ügyeink, ám a nyomozás, illetve az áldozatok érdekében konkrétumokkal nem szolgálhatok. Amint sikerült rács mögé juttatnunk az elkövetőket, azonnal kiterítjük a kártyáinkat.
Nyomozások indultak, hatóságok szövetkeznek
December elején jelentkeztünk legutóbb a sorozattal, történetesen arról a megyénkbeli településről, amelyiknek polgármestere és alpolgármestere maga is otthonos, a fenti „üzletágak” egyikében-másikában. Hál' istennek, azóta sem telt azért eseménytelenül az idő. Két településen is nyomozás indult az általunk feltárt ügyek kapcsán, a megyei rendőr-főkapitányság pedig társadalmi összefogást kezdeményezett a témában érintett hatóságok és szervezetek részvételével, hogy így hangolja össze munkájukat a modern kori szociális rabszolgatartás ellen. A bizottságba, a nyilvánosság biztosítása érdekében, lapunkat is meghívták.
Mi pedig tovább folytatjuk nyomozásunkat a szociális rabszolgatartás kegyetlen világában.
A SZOLJON a tárgyhoz kapcsolódó, kitűnő sorozatát (előző rész ITT) ma folytatták. Bár elég hosszú, érdemes elolvasni.
Napokig szenvedtették a lábánál fogva fellógatott férfit
Miből lesz az ezüst Mercedes? | Folytatódik a csicskáztatásról szóló sorozatunk. Ebből kiderül, Szolnokon a hajléktalanok vannak legjobban kiszolgáltatva a gátlástalan csicskáztatóknak.
Tavaly ősszel „beszökött” a hír a szerkesztőségbe, miszerint kunszentmártoni rendőrök hullát találtak egy ellenőrzés során egy személyautó csomagtartójában. Miként gyanús csontokat, tetemeket is egy város környéki kútban. A rendőrség cáfolt, de a szellem mégis kiszabadult a palackjából...
Ma már tudjuk, amit tavaly még nem: a hír igaz volt, csak egy kicsit másként. A holttestet hat évvel korábban találták, s egy természetes módon elhunyt emberé volt, akit azért gyömöszölt az autója hátuljába valaki, mert nem akart költeni az eltemettetésére. És találtak csontokat is egy kútban — amik azonban elhullott teheneké voltak.
Nem jutottunk tehát a hullák nyomára, viszont megszületett egy riport, ami később kilenc részes sorozattá duzzadt, Jász-Nagykun-Szolnok megye néhány olyan településéről, ahol teret nyertek a szociális rabszolgaság különböző formái: az uzsora, a maffiaszerű lakásszerzés vagy az úgynevezett csicskáztatás. És most visszatérünk, a sorozat folytatódik.
Szolnokról eddig még alig esett szó. Pedig a megyeszékhelyen is van miről beszélni. A szolnoki kizsákmányolók — „csicskáztatók”, „tartók” — számára, mondhatni természetes célközeg a hajléktalanok több százas tömege.
A hajléktalan kiszolgáltatott. Nincs hol laknia, jövedelme, ha van, kevés a tisztességes élethez. Egészségét elhasználta, gondolkodását gyakorta beszűkítette már az utcán eltöltött idő. Hiszékeny és könnyen kordában tartható, többnyire senkinek sem hiányzik a „leltárból”.
Birtokunkban van egy lista a szolnoki csicskáztatókról! Két és fél oldalas. A hírhedt családok mellett néhány rendkívül érdekes, közismert név is szerepel rajta. Pedig errefelé sem bocsánatos bűn egy-két hajléktalant kivonni a forgalomból. S valóban: nincs is ezzel semmi baj, mindaddig, amíg — ahogy mondani szokás: kosztért, kvártélyért — munkát ad valaki a hajléktalannak, és az a kvártély, a szállás normális viszonyokat jelent. Ez ugyanis mindenkinek jó: a hajléktalannak, mert munkája és szállása van, a „tartójának”, mert olcsó munkaerőhöz jut, no és talán még a társadalomnak is, mert kevesebb a megoldandó gond.
Szolnokon az efféle, tisztességes ügyletekből van jóval kevesebb. Az így befogadottak többsége állatias körülmények között kényszerül élni, a nyugdíját, segélyét elszedik, korlátozzák a szabad mozgásában, és rendszeresen fenyítik, verik, hogy tudja, hol a helye.
Az esetek többségében olcsó albérlet ígéretével „etetik be” a hajléktalanokat a tartóik. Hiszen tudják: ez a gyenge pont, a fedél. A tíz-tizenötezer forintos lakbérek csábítóak azoknak, akiknek télen-nyáron a csillagos ég alatt kell élniük. János is így szaladt be a csőbe T.-ékkel. (Természetesen a szolnoki történeteink is valósak, hús-vér emberekkel. A neveket azonban megváltoztatjuk. A kizsákmányoltakét azért, hogy óvjuk őket, a bűnözőkét viszont jogi kényszerűségből. Ahogy mondani szokás, nevek és címek a szerkesztőségben.)
— Tavaly ősszel szóltak T.-ék, hogy költözzek hozzájuk, mert megüresedett az albérleti szobájuk — mesélte. — Azt mondták, fizetnem nem kell, csak tartsam rendben az udvart. Az ingyen aztán gyorsan, már az első hónapban, fizetőssé változott. Először tizenötezret követeltek, meg hatalmas villanyszámlát, pedig csak egyetlen negyvenes égőm volt. Aztán elvették a nyugdíjamat, és amikor nem akartam odaadni, jól meg is vertek. Verést később többször is kaptam. Lopták a tűzifámat, elvették a maradék pénzemből vett kávémat, cigimet. Még a konzerveket is, amiket hajléktalanként kaptam. Később ötezer forintért akartak adni egy szál cigit és egy kávét, és a lakbértartozásom is az egekbe emelkedett. Tószegen nyittattak velem egy számlát, és decemberben már arra ment a nyugdíjam, onnan pedig T.-ék vették fel. Közben nagyon őriztek, még a szomszédokhoz sem nagyon szólhattam.
János januárban eljött a tartóitól, és visszament az utcára. Elszökött, a ruháit és a holmijait azonban nem adták ki a házigazdáék, sőt, ma már kétszázezer forintot követelnek rajta, valamiféle adósságként.
János története persze csak egy a sok közül. S.-sel például műszaki cikkeket vásároltattak szállásadói, F.-ék, az U. tanyában tartott B.-vel pedig autót a tartói. Hogy hogyan, ne kérdezzék, mert csak sejtéseink vannak róla. A. állatokat gondozott még a múlt ősszel, napi tíz-tizenkét órában, fedélért és napi egyszeri étkezésért. Inkább vállalta azonban újra az utcán a telet, mintsem, hogy mindezt eltűrje. Még mindig fenyegetik a „gazdái”, de nem megy vissza hozzájuk.
B. Pista bácsival szintén a tószegi takarékszövetkezetben nyittattak számlát a tartói, az S. utcai P.-ék. Jó nyugdíja van, nem csoda, hogy még az őt meglátogató szociális gondozókat is megfenyegették: jobb, ha nem jönnek többé. A jóhiszemű B. A.-val elhitették a P. utcai csicskáztatói, hogy a rendőrség kukázás miatt elvette a nyugdíját, azért nem kapja meg. P. Feri bácsinak egy fáskamrában kell élnie a negyvenezer forint nyugdíjáért, amiben fel se lehet egyenesedni. Ismerünk olyan embert, akit, mert nem akart ingyen dolgozni, és szökni próbált, lábánál fogva lógattak fel napokra a lovak istállójában, büntetésül.
És a sort sajnos még nagyon hosszan tudnánk folytatni. Ehelyett inkább interjúra kértük Czinege László ezredes, szolnoki rendőrkapitányt, hogy a rendőrségnek milyen információi vannak a helyi uzsorásokról, csicskáztatókról.
— Kár lenne tagadni, mi is tudunk róla, a megyeszékhelyen is jelen vannak az uzsorások, csicskáztatók — kezdte a beszélgetést teljes őszinteséggel a kapitány. — Az már más kérdés, hogy bár nem igazán van hivatalos adat az ilyen jellegű bűncselekményekről, Szolnok és térsége talán a kevésbé fertőzött területek közé tartozik. Egyre több a mély szegénységben élő, a létminimum alá szorult személy, akik megfelelő munkalehetőség hiányában, a megélhetésük biztosítása érdekében, a bűn útjára lépnek, vagy uzsorások karmai közé kerülnek. Aki pedig egyszer a hálójukba került, annak az esetek nagy részében már nincs menekvés, szinte soha nem tud megszabadulni tőlük. Sajnos kevés olyan konkrét információval rendelkezünk, amely bizonyító erejű. Az ilyen helyzetbe került emberek nagy része ugyanis olyan rettegésben él, hogy nem meri a segítségünket kérni, nem mer tanúskodni ellenük.
— Sorozatunkban sikerült megszólaltatnunk egy csicskatartót, aki szinte úgy állította be magát, mint aki merő jó szándékból vesz magához hajléktalanokat.
— Akkor először is tisztázzuk, mit is értünk csicskáztatáson. A törvénykönyv ugyanis nem ismer olyan fogalmat, hogy csicskáztatás. A hozzá kapcsolódó bűncselekmények, személyi szabadság megsértése, garázdáság, testi sértés, hogy csak a leggyakoribbakat említsem azok, viszont igenis üldözendő cselekmények. Az tehát, hogy egy hajléktalan kosztért, kvártélyért, önszántából „elszerződik” egy tehetősebb személyhez, nem rendőrségi ügy. Abban a pillanatban azonban, amint erőszakkal elveszik a pénzét, kifosztják, megverik, nem engedik ki a portáról, már bűncselekmény történik, s ha tudomást szerzünk róla, igenis közbelépünk. A mi fogalmaink szerint tehát a csikáztatás akkor válik üggyé, amikor legalább egy erőszakos bűncselekmény társul hozzá. Mivel a legtöbb esetben ezek a szerencsétlenek önszántukból szegődnek el, ritkán kérnek tőlünk segítséget. Természetesen azért akad kivétel is. A közelmúltban például, a családsegítő központ közbenjárásának is köszönhetően, sikerült felgöngyölítenünk egy olyan ügyet, ahol „kamu” eltartási szerződéssel akartak kisemmizni egy szerencsétlent.
— A köztudatban az uzsorások felbukkanása alig néhány éves múltra tekint csak vissza.
— Azt kell mondanom, hogy régebben is létezett ez a fajta bűnözés, ám törvényileg sokáig nem volt ilyen konkrétan megfogalmazva, és emiatt talán kisebb nyilvánosságot is kapott. A másik ok, ami miatt most mintha többen foglalkoznának ezzel az „üzlettel”, az a terjedő szegénység. A munkahelyek elvesztése után sorra dőlnek a dominólapok. Az a család, amelyik havi biztos bevétele alapján építette fel életét, esetleg még kölcsönt is vett fel, s egyik napról a másikra elveszti megélhetési forrását, szép lassan feléli a nagy nehézségek árán összespórolt, félretett pénzét. Ettől a pillanattól kezdve pedig kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Ha a rokonság, barátok, ismerősök vagy akár az önkormányzat nem tud segítséget nyújtani, kényszerpályára kerül. Pillanatnyi megélhetése érdekében vállalja annak veszélyét, hogy akár ismeretlentől is, kamatra kölcsönt kér. Ezt aztán természetesen nem tudja visszafizetni, a korábban jótevőnek hitt személy pedig villámgyorsan és teljesen kifosztja, megszerzi maradék ingó és ingatlan vagyonát.
A kifosztott ezáltal utcára kerül, hajléktalan lesz, s a mindennapi betevőért akár kész a bűn útjára is lépni. Az uzsorások által mindenükből kiforgatott szerencsétlenek a huszonkettes csapdájában vergődnek: munkahelyre, lakhatásra, pénzre lenne szükségük, hogy ki tudjanak szabadulni a „rabságból”. Mivel mindezekkel nem rendelkeznek, ismét egyenes útjuk vezet az uzsorásokhoz, s minden kezdődik elölről.
— Ha a szerencsétlen nincstelenek félelmükben nem is tesznek feljelentést, azért vélhetően jó néhány eset a rendőrség tudomására jut...
— Szinte napi kapcsolatban vagyunk a szociális munkásokkal, akik a tevékenységük révén talán a legjobban belelátnak ebbe a világba. Hasonlóan szoros az együttműködésünk a családsegítő központtal, vagy éppen a hajléktalanszállóval is. Sok információ birtokába jutunk így, de a bűn bizonyíthatóságához azért az áldozatok közreműködésére is szükségünk van. Most is vannak folyamatban lévő ügyeink, ám a nyomozás, illetve az áldozatok érdekében konkrétumokkal nem szolgálhatok. Amint sikerült rács mögé juttatnunk az elkövetőket, azonnal kiterítjük a kártyáinkat.
Nyomozások indultak, hatóságok szövetkeznek
December elején jelentkeztünk legutóbb a sorozattal, történetesen arról a megyénkbeli településről, amelyiknek polgármestere és alpolgármestere maga is otthonos, a fenti „üzletágak” egyikében-másikában. Hál' istennek, azóta sem telt azért eseménytelenül az idő. Két településen is nyomozás indult az általunk feltárt ügyek kapcsán, a megyei rendőr-főkapitányság pedig társadalmi összefogást kezdeményezett a témában érintett hatóságok és szervezetek részvételével, hogy így hangolja össze munkájukat a modern kori szociális rabszolgatartás ellen. A bizottságba, a nyilvánosság biztosítása érdekében, lapunkat is meghívták.
Mi pedig tovább folytatjuk nyomozásunkat a szociális rabszolgatartás kegyetlen világában.
