A XVIII. század legelején Württembergből Magyarországra érkező ágas-bogas Schlosser nagycsalád kiváló földműveseket, szőlősgazdákat, bortermelőket, kézműveseket és vendéglátósokat adott a hazának. A „lakatos” jelentéssel bíró Schlosser is foglalkozásnév. A Schlosserek óbudai ágának egyik fia, Schlosser Károly valójában nem 1911-ben, a Bécsi út 102. alatt nyitotta meg az első kocsmáját, hanem jóval korábban, Óbuda más részén. A Schlosserek már a Millennium körüli esztendők óta működtettek borméréseket, vendéglőket, kocsmákat Óbudán és az ország más vidékein. A hazai németek szorgalmára, munkaszeretetére jellemzően a Schlosser kocsmában - amiképpen mások kocsmáiban is – a munkából az asszonyok és a nagyobbacska gyermekek is kivették a részüket.

A Bécsi úton, 1911-ben borkimérést nyitó Schlosser Károlyt Óbudán jóval megelőzték más helybeli híres német kocsmárosok, vendéglősök, mint például a Táborhegyen kocsmát nyitó Rosner János, Fahn Gyula vendéglős a Vörösvári úton, Lindmayer Lipót vendéglős a Szentendrei úton vagy Thaler István vendéglős ugyancsak a Szentendrei úton. De nem feledkezhetünk meg a Wittmann család nemzedékeken keresztül vezetett Kórház utcai kocsmájáról vagy Karl Ferenc Vörösvári úti vendéglőjéről sem.

Gálosfai Jenőné, a fentebb említett híres Wittmann és Schlosser vendéglőscsalád leszármazottja összegyűjtötte a hajdani óbudai német vendéglősök, bormérők, így a Schlosserek működésére vonatkozó adatokat, történeteket, s azokat a Kockás abrosz, jó kadarka című könyvében megörökítette az utókornak. Gálosfai Jenőné leírja, hogy Schlosser Károly a most lebontott kocsmát, pontosabban borkimérést 1911-ben akkor nyitotta meg, amikor a Bécsi út fölötti Kiscelli hegyen és a budai hegyvidék jó részén a filoxériavész pusztítása miatt már jó három évtizeddel korábban megszűnt a szőlőművelés.

Pedig az egész közösségek, falvak egzisztenciáját tönkretevő filoxériavész pusztítása előtt a Buda környéki hegyeken is híresen szorgos szőlőtermesztők és bortermelők voltak a németek, akik saját magukat Óbudán - nem kevés öniróniával - csak „Braunhaxlereknek”, azaz „napbarnított csülkűeknek”, vagy kissé finomabban szólva „barnalábúaknak” neveztek (irodalmi németül ugyanis a Hachse csüdöt, csülköt jelent – H. J.). S hogy miért mondták őket, meg hívták saját magukat is Braunhaxlereknek? Azért, mert a hegyi szőlőkben többnyire mezítláb, föltűrt gatyaszárral munkálkodtak, s így bokától térdig erősen napbarnított volt a lábuk. A kocsmák, fogadók és vendéglők világának talán legismertebb írója, Krúdy Gyula szerint nem is igazi Braunhaxler az, aki eleve nem barnalábbal jön a világra…

Schlosser Károly és neje, Behringer Magdolna 1911-ben a többi óbudai kocsmároshoz hasonlóan már nem volt, nem is lehetett „Braunhaxler” (hacsak eleve nem úgy születtek…), mert akkorra a filoxériavész már kipusztította a környékbeli szőlőket. Az óbudai kocsmárosok ekkortájt már az ország más tájékain élő rokonaiktól vagy idegenektől vásárolták, és mérték ki a „vett bort”. A kocsmát nyitó Schlosser Károlynak azonban nem kellett „vett bort” mérni, mert a manapság Dabas részét képező Gyón községben volt szőlőbirtoka, amelyet nem sújtott a Buda környékén taroló filoxériavész. Így aztán egészen az államosításnak nevezett kommunista rablásig a család Gyónból szállította a saját borát a Bécsi úti bormérésbe, a „Slóziba”.

A „Slózi” vendégforgalma főleg az első világháború utáni esztendőkben kezdett megnőni, s így ment ez egészen a második világégés végéig. A kommunista rendszer, mint sok minden mást, 1951-ben Schlosserék magánvállalkozását is tönkretette, pontosabban elrabolta. Államosították a hatnál több lakószobás házakat, ám a lakásul is szolgáló Bécsi úti épületben csak négy lakószoba volt, s ezért a Schlosser család látszólag megúszta a rendelkezést. De… Az épület ugyan magántulajdonban maradhatott, ám az üzletet annak teljes berendezésével és a vidékről fölhozott, kimérésre váró borral együtt az állam úgy tette rá a kezét, hogy „térítésmentesen tulajdonba vette”. Ezután a „Slózit” Két Kancsó borozó és falatozó néven működtette a Vendéglátóipari Vállalat.

De kik voltak a „Slózi” törzsvendégei? Itt természetesen nem alakultak ki olyan rangos irodalmi asztaltársaságok, mint például a pesti Japán kávéházban, a New York kávéházban vagy a budai Hadik kávéházban. Jobb, békésebb időkben a Schlosserba az egyszerűbb, dolgos emberek jártak. Így például a „Slózival” szemben levő GROWE Kalapgyár – az államosítás után Óbudai Kalapgyár – vagy a mellette volt közeli szomszéd, a Bécsi út 134.alatti, a Kiscelli hegybe szinte belefúródó, a jó minőségű agyagot onnan kinyerő Óbudai Téglagyár dolgozói, valamint a helyben lakó, főleg őslakos németek és az Óbudára mulatozni átránduló pestiek. Az említett gyárakat bezárták, helyükre részint panelházakat építettek, ám a „Slózi” a szocializmus idején Két Kancsó borozó, falatozó, majd a politikai változások után ismét Schlosser néven szinte mindent és mindenkit túlélt. A bezárásáig a szomszédos Óbudai Egyetem Bécsi úti Kandó Kálmán Kollégiumának diákjai is nagy előszeretettel látogatták.

A helybeli, az óbudai lakosság igényét kielégítő sramli zene is szólt – persze csak 1945 előtt – a „Slóziban”, amit a magyar vendégek is szívesen hallgattak. A sramli zenekar általában egy harmonikásból, hegedűsből, valamilyen fúvósból és a nélkülözhetetlen kétnyakú citeragitárosból állt össze. A háború utáni németellenes hivatalos politikai hangulatban a sramliról „természetesen” szó nem lehetett, ám később, az 1990-es években jött helyette Nyakas Laci, aki egy egészen más hangnemet megszólaltatva nem csak mulattatta, hanem meg is énekelte a „Slózit”. Igaz, akkoriban már nem bort, hanem sört mértek benne. Óbuda dalkrónikásának, Nyakas Lacinak a krónikása, Váczy András írja: a politikai változások után, amikor 1991-ben a Schlosser család visszakapta a negyven évvel korábban „térítésmentesen tulajdonba vett” kocsmáját, Schlosser Magda meghívta Nyakas Lacit, hogy vidítsa föl a vendégek lelkét.

Schlosser Magdolna 1991-ben nekiállt dolgozni, s szorgalmával, hozzáértésével jó két évtizeden keresztül igyekezett visszavarázsolni a múltat. A család vidéki szőlőbirtoka a létező szocializmus évtizedei alatt az ebek harmincadjára jutott, s ha visszaadták volna is, már nem volt, aki megművelje. Gyóni bor már nem volt, de jött Nyakas Laci, a legendás mulattató, dalszerző, szövegíró és előadóművész, aki a híres-neves óbudai kocsmák, köztük a „Slózi” eltűnése után néha még kijár a III. kerületi TVE labdarúgócsapat Hévízi úti pályájára, és a szurkolókkal együtt énekli, őket vezényelve a szebb napokat is látott focicsapat indulóját.

De a Hévízi útról térjünk vissza a Bécsi útra, „Slóziba”, ahol Nyakas Laci a kocsmárosné, Schlosser Magda felkérésére hosszú időn keresztül zenélt, énekelt, s megírta a „Schlosser kocsma” című dalt:

A „Slózi” már évek óta nem fogadta a vendégeket, s jó öt-hat évvel ezelőtt az utca felőli ablakba kikerült az „eladó” fölirat, míg négy hónappal ezelőtt le is bontották, nehogy valakinek eszébe jusson újranyitni. Tavaly, halottak napja körül láttuk utoljára épségben a „Slózit”, s éreztük, hogy nemsokára le fogják bontani, szerettünk volna emléknek egy-két elfogadható minőségű fényképet készíteni róla. Az idén márciusban viszont már csak a romjai egy részét találtuk a helyszínen. Az oda nem illő épületekkel szándékosan megváltoztatott, elcsúfított Óbudán már csak egy-két épület, udvar mesél Krúdy Gyula, Gelléri Andor Endre, Hidegkúti Nándor, Tóth Árpád és mások hajdani világáról, a pesti nép egykor kedvelt orgonavirágos kirándulóhelyéről, arról a városrészről, ahová jó volt kisétálni, ahol jó volt mulatni, kirúgni a hámból.

A „Slózit” az idén januárban lerombolták. A kerületi és a fővárosi illetéktelenek szenvtelenül hagyták ledózerolni, végleg eltüntetni a hajdani Óbuda egyik utolsó jelképét. Még Tarlós István is, aki – a „Slózi” még élő törzsvendégei szerint – a nagy politikai változások idején szeretett be-benézni Magda néni kocsmájába. A „Slózi” s vele együtt a régi Óbuda emlékét mostantól már csak néhány fénykép, Kássa Gábor festményei, rajzai és Óbuda legendás dalnoka, Nyakas Laci művész úr dala őrzi meg az utókornak. Ha lesz még kinek.

Hering József – Kuruc.info

Gálosfai Jenőné: Kockás abrosz, jó kadarka (Óbuda Múzeum, 2007)

Pappné Windt Zsuzsanna: Kik azok a Braunhaxlerek?

Anett Hajnal: Der „Braunhaxler“ in Altofen und sein langer Weg zum Ungarntum. In: Jahrbuch für Mitteleuropäische Studien 2014/2015
obudakocsma.blog.hu

Nyakas Laci hivatalos rajongói Fb-oldala

Váczy András: Az élet kicsit költséges, de mit mondjon a zöldséges? In: Óbudai Anziksz