Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar újra láthatom a Dunát. Kilépek a teraszra, vakítóan süt a nap, szikrázó fénye megtörik a vízen, és káprázatos szépségében csodálhatom az Erzsébet hidat. Csend vesz körül, mégis egy pillanatra valamitől megijedtem, hiszen valószínűtlen, hogy morajlást hallanék. Pedig nemrég, 2024 szeptemberében, sokadmagammal, küzdöttünk a folyó erejével.
Fáradhatatlanul pakoltuk a homokzsákokat. Óhatatlan, hogy ne idézzek a legkedvesebb költőm, József Attila soraiból:
A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
Másra gondoló anyának ölén,
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Megnyugszom, s közben elmerülök a könyveim között. A tanulás volt a fő oka, hogy egy kis időre felköltöztem Budapestre. Felsőfokú angol nyelvvizsgára készültem, ehhez kaptam segítségül egy angol anyanyelvű tanárnőt. A mindennapjaim csak a tanulásról szóltak. Az angol tanárnőmmel történő első találkozásunkkor már nem lehetett magyarul megszólalni. Így angolul meséltem az életemről, a mindennapjaimról, a globális világunkról. Vártam, hogy azt mondja, ez igen! De megdöbbent: - ó te szegény, ez olyan szürke, többre vagy érdemes – mondta. Megsemmisülten néztem rá, szavai kígyómarásként hatottak. Tanárként kiváló adottságai voltak, követelt és sulykolta a nyelvtant, ha kellett, ezerszer, újra és újra ismételtem, míg csak helyes nem volt. Ha álmomban felriadtam volna, csak angolul szólaltam volna meg. Viszont emberként, nőként túl sarkosnak, sznobnak éreztem. Humorérzék, a másság elfogadása, kompromisszumkészség számára nem létezett. Bár megfordult a fejemben, hogy más tanárt válasszak, de az a határozottság, amivel első perctől kezdve azt sugallta, hogy meg fogod csinálni, képes vagy rá és én ezt, tűzön, vízen, keresztülviszem veled. Ez volt, az egyetlen oka, hogy nem váltak el az útjaink.
Tudom, régimódi, elavult, és lehet sok szinonimája, aki megszállottan olvas, könyvtárba jár, és fürkészi a tudást. Kihívást jelentett, mikor Shakespeare-t olvastunk. A nagy „kedvenceim”, a szakácskönyvek világa sem maradhatott el. Hiszen, ha megkérdezik, mi a kedvenc ételem, arra még tudok válaszolni, de mit, hogyan készítünk el, még magyarul sem tudom. A gasztronómia olyan messze áll tőlem, mint szokták mondani: Makó Jeruzsálemhez. Kiváló tanáromnak érzéke volt a nehézségi fokozatokat felállítani, szinte semmi másra nem volt időm, csak tanulni, tanulni, tanulni…
A pihenést számomra a családom jelenti, így vizsgám előtt hazalátogattam, hogy feltöltődjek és magamba szívhassam azt a szeretetet, amit csak az otthon melege adhat. A család gyökerét a nagypapám képezi, akinek tudása, bölcsessége mindent felülír. Könyvek között kutattam, egy-két könyvet ki is ragadtam. De vártam, hátha valamelyik „megszólít”. A nagypapa csak csendben figyelt. Szeretem, ahogyan a tekintetünk összetalálkozik, mert az mindig mélyen megérint. Aztán leültem és tűnődtem szótlanul, a könyvhalmaz pedig lassan erődítményként kezdett tornyosulni. Nagy sóhaj és a nagypapa megtöri a csendet. Mesélni kezd. Édesapám említésére a szemem fátyolossá válik. - Tudod, édesapád oroszból érettségizett… és már mosolygott, ahogyan az emlékek újra rátaláltak. Édesapám emléke mindig velem van, bár fizikailag már nincs velünk, de szellemisége örökre jelen van az életemben.
2022-ben mikor a keleti határnál szolgáltam, nagy szükség volt azokra, akik oroszul beszélnek. Hiába beszéltem jól az angolt, németet, sajnos semmit sem ért. Akkor még azzal a kevés orosz tudásommal kellett megszólítani, segítséget nyújtani a háború elől menekülni kényszerülő embereknek. Így sodorta felém a sors Irinát, aki kéthetes babával menekült Magyarországra. Nem volt kérdés akkor, hogy őt be kell fogadnunk. Hol is lett volna jobb helye, mint a mi otthonunkban. Szerettem volna példát mutatni, hogy segíteni kell. Ártatlan civilek, akiknek a világon semmi köze a borzalmas háborúhoz. Sokan hivatkozhatnak politikai ellentétekre, ukrán- és magyargyűlöletre. Én azonban egy kétségbeesett anyát láttam egy csecsemővel. Ma azt mondom, nem én segítettem, hanem Irina nekem. Az édesapám elvesztése mentálisan beteggé tette az én sokat megélt, nyugállományú ezredes nagypapám, aki szintén jól beszéli az oroszt.
Magánemberként 2022 áprilisában volt alkalmam oroszokkal találkozni a szilvásváradi nemzetközi kutyakiállításon. Hatalmas káj kutyákkal (közép ázsiai juhászkutya - a szerk.) jelentek meg. Érezni lehetett az oroszok zárkózottságát, ami amúgy is jellemzi őket, hiszen távolságtartóak. Bár ha barátság köttetik, akkor az örökre szól. A háborús légkörben egy bűnük volt, hogy oroszok. Abban a helyzetben sajnálatomat fejeztem ki, hiszen sokat lehetne beszélni arról, ki, hogyan, miképpen vélekedik a háborúról és az oroszokról. Nekem pedig távol kell tartanom a politikai megnyilvánulást, de a diplomácia nyelvén bármi lehetséges.
Amikor elindultam Budapestre, a nagypapa meglepett egy könyvvel. Ő aztán tudja, hogy hol a lélektani határ. A kezemben volt az új kihívás, Tolsztoj híres regénye: Háború és béke. Lelkes voltam, hiszen a világirodalom remekét fogom olvasni. Mivel már kiválóan tudtam angolul vitatkozni és érvelni a szigorú tanárommal, nem volt ellentmondásnak helye. Ez jó jel volt, hiszen magabiztos voltam és határozott. Azt mondják, érvelni csak okosan lehet, hiszen angol ide vagy oda, a középkorban a latin volt a világnyelv, a XVIII. századtól a német, a XX. század első felében a francia, majd az angol. Bár Kosztolányi Dezső kritikus volt, mert azt mondta: „nincs benne, mögötte múlt, emlék, nép, lélek.” A mi nyelvünk gyökerei mélyek. Egyidős a göröggel, régebbi a franciánál, vagy spanyolnál. Csodás nagyjaink, hőseink voltak, akikből legendák születtek. Ezeket örökül kaptuk a könyvekben, a zenében, a filmekben. Szép az anyanyelvünk, a kultúránk, a sokat megélt magyarságunk.
Szabad, nem szabad dicsérni az orosz kultúrát, a klasszikusokat, én szeretem. A hányatott sorsú orosz sokatmondó nép. A történelem pedig nem hazudik, mindig szoros kapcsolatban voltunk, vagyunk, jóban, rosszban. És lám, kezemben a Háború és béke, e vaskos könyv, mely magával ragadja az olvasót, gondolkodásra késztet, vágyakat ébreszt, erőt és hitet ad. Hidat épít múlt és jelen között. Az élet körforgása, a történelem, mely ismétli önmagát. Ahogyan az életben is vannak kudarcok, csalódások, örömök, boldogság, háború és béke, melynek részesei vagyunk.
Amikor a várakozás és remény izgalma lett úrrá rajtam, már a vizsgára érkeztem. Hogy mi egy jó nyelvvizsga titka? Talán nagy klasszikusokat kell olvasni. Nem utolsó sorban adni saját magam, elmondani, hogy szeretem a „szürke” életem, mely sokszor tele van boldog percekkel és ilyenkor rózsaszín minden. De nem tagadhatom, hogy egy harcos, egy túlélő vagyok, aki bátran megkockáztatja a lehetetlent, és elmondhatja, hogy küzd a világbékéért, nemcsak szavakkal, hanem tettekkel. Valójában a titok kulcsa, a tudás, mely örömöt nyújt a belső világunk rendezésére, egy jobb jövő érdekében.
Tolsztojt és Juhász Gyula nagyságát nem szeretném összehasonlítani. Mégis Juhász Gyulát semmi sem igazolhatja jobban, mint az örök érvényű tanítása:
A lélek hőmérője: a könyv,
Mondd meg, mit olvasol,
S megmondom: mi vagy,
Megmondom: mi az akaratod,
célod, vágyad, álmod.
A szerző korábbi írásai:
