Az Országgyűlés képviselőházának 377. ülése 1939. évi március hó 7-én, kedden, vitéz Bobory György és Szinyei Merse Jenő elnöklete alatt.
 |
(…)
(Elnök): Napirend szerint következik a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szóló törvényjavaslat folytatólagos tárgyalása. (Irom.: 702., 710. sz.)
Szólásra következik?
Csikvándi Ernő jegyző: Meizler Károly.
Elnök: Meizler Károly képviselő urat illeti a szó.
 |
Meizler Károly: T. Képviselőház! Mindenekelőtt kérek negyedórai beszédidő-meghosszabbítást, (Helyeslés.) annak reményében, hogy azt egészen nem fogom igénybe venni. (Zaj.)
T. Ház! Faji-e, vagy felekezet a zsidóság, ez a főkérdés, ez az ugrópontja, ez az elintézési módja is ennek a javaslatnak. Minden ezen fordul meg. Azt kell kérdeznem, hogy ha az egész ország egyetlenegy délelőttre keresztelőmedencévé alakulna át és ha egyetlenegy délelőtt minden zsidót meg is keresztelnének, vajon akkor a zsidókérdés máról holnapra megoldatnék-e? A rabbiságok és a zsinagógák talán kiürülnének, a keresztény egyházak talán el lennének látva alaposan kegyes alapítványokkal, azonban lényegében és alapjában véve minden maradna továbbra is változatlanul.
Faj a zsidóság, kisebbség talán a zsidóság; ezzel szemben sokszor halljuk azt az ellenvetést, hogy a zsidóság sohasem kért kisebbségi iskolákat, sohasem kérte azt, hogy a zsidó nyelvet, a héber nyelvet vezessék be az iskolákba és általában véve nem szerepel kisebbségként. Ez azonban az ő részéről taktika volt: éppen ezzel szerette volna magáról elhitetni és talán ezzel szerette volna ő maga is elhinni azt, hogy itt tulajdonképpen asszimilációs folyamat van jelen. Tulajdonképpen ezzel a gettóból akart szabadulni a zsidóság, az együttélésből, a saját fajtájával való együttélésből akart szabadulni a zsidóság, mert tudva tudta azt, hogy jobb elvegyülni a befogadó népek közé és annak gazdasági erejéből összeszedni az ő magasabb élet szintjéhez szükséges anyagiakat. Ezért nem csoportosult a zsidóság, mint a többi kisebbség, nem egy területen telepedett le és ezért szóródott szét az országban, hiszen a magyar diaspora a világ diasporáinak egy kis része, azonban ugyanattól a gondolattól, ugyanattól az érzéstől sarkalva szóródtak Magyarországon szét, mint az egész világon, hogy: nem jó együttélnie a fajnak, mert ez sovány kosztot jelent, ezzel szemben ha szétszóródnak, az gazdagodást jelent a zsidóságnak. Ezért izraelitáknak nevezték, címezték magukat és azt kívánták, hogy törvényeink is felekezetként kezeljék a zsidóságot, ne pedig fajként, ők igenis felekezet akartak itt mindig lenni. Ez addig, amíg nem nemzetiség alapján állottak az országok, lehetséges volt, amikor azonban a fajiság lett az országok alapja, ezzel a kegyes csalással fel kellett hagyni, ez a hamisítás akkor kiütközött és akkor ezt természetesen tovább fenntartani nem lehetett.
A liberális korszak általában nem ismerte a kisebbségi kérdést – legnagyobb vesztünkre. A liberális korszak nem ismerte a zsidókérdést – még nagyobb vesztünkre. Éppen ezért sikerült a zsidóságnak rohamos térfoglalása. Én csak két nagyobb és jelentősebb adatot veszek ki ennek a térfoglalásnak adattárából: megemlítem, hogy a szabadforgalmú birtokoknak egyheted részét a zsidóság már a háború előtt megszerezte magának, ugyanakkor a szabadfoglalkozásúak körében még hatalmasabb előretörésben volt, mert 1890-től 1910-ig, tehát 20 év alatt 216 százalékkal nőtt meg a zsidó ügyvédek száma, míg ugyanezen idő alatt a keresztény ügyvédek száma csak 12 százalékkal nőtt. A zsidóság tehát a szukreszcencia 83,8 százalékát foglalta le a maga számára. Jogegyenlőség kellett a zsidóságnak ahhoz, hogy térfoglalását szabadon elvégezhesse és a jogegyenlőség alapján szerezte meg magának a gazdasági pozíciókat, szerezte meg magának a sajtót, később a politikai hatalmat is. Pedig az emancipáció önmagában véve nem jelent faji változást, nem szünteti meg a fajiságot. Az a zsidó, aki Galíciából bejött Magyarországra, itt kultúrzsidóvá lett és innét átköltözött Németországba, vagy átkelt a csatornán és Angliába ment, éppen úgy nem lett jó magyar, mint amennyire nem volt jó galíciai és amennyire nem lett később jó német vagy jó angol. (Füssy Kálmán: Jó cseh lett belőle!) Négyszer vagy ötször változtathatja valaki a vallását a nélkül, hogy ez a fajiságára a legkisebb behatással is lenne. Az Egyesült-Államokban az egyenjogúsított négerek vagy indiánok átváltoztak talán fehérekké azáltal, hogy egyenjogúsították őket, vagy hogy kikeresztelkedtek?
A zsidóság hivatott és hívatlan szószólói ismételten és újra előveszik azt az érvet, hogy a zsidóság véráldozatokat is hozott a magyar hazáért. Hivatkoznak a 48-as szabadságharcban való részvételükre. Természetesen statisztika nem áll rendelkezésünkre, itt a fantázia szabadon burjánozhatik, azonban a nagy világháborúban való részvételükről igenis van statisztika.
Számoljunk már le egyszer azzal a felfogással, hogy a zsidóság kivette részét alaposan a hősi háborúból, mert a helyzet az, hogy míg a keresztény lakosságnak 2,8 százaléka veszett el, pusztult el a harctéren, addig a zsidóságnak csak l,l százaléka halt el és ennek is csak fele esett el a harctéren sebesülés következtében, a másik fele pedig természetes betegség következtében. De már a háború előtt sem vette ki részét a zsidóság a katonáskodásból a számarányának megfelelő mértékben. Míg 1900-ban még 4,9 százalék számarányban szerepelt a zsidóság a katonaság körében, 10 évvel később ez az arányszám már leszállott 3 százalékra, holott 5 százalék volt a népességben való arányszáma. Azt mondja Kovács Alajos érdekesen erre az adatra vonatkozóan, hogy a zsidóság pénzzel és furfanggal törekedett már ekkor is arra, hogy tömegesen vonja ki magát a katonai szolgálat alól.
Amíg tehát most azt láttuk, hogy mi volt a zsidóság véráldozata a háborúiban, lássuk azt is, hogy ezzel pontosan ellenkezően mi volt a zsidóság gazdasági, vagyoni megerősödése a háború alatt. (Füssy Kálmán: Ez az!) Közvetlen statisztikánk nincs erre vonatkozólag, de a közvetett statisztika is éppen elég ékesen beszél. Ugyanis arról szól ez a statisztika, hogy a középiskolába beiratkozott tanulók szülei miképpen oszlanak meg s ez a statisztika megállapítja, hogy a lakosság 5 százalékát kitevő zsidóság a háborús évek alatt 5144-gyel tudta növelni tanulóinak számát ugyanakkor, amikor a 19-szer nagyobb kereszténység mindössze 8147-tel. Ez azt jelenti, hogy a háborús évek alatt körülbelül tizenkétszer több zsidó iratkozott be a háború előtti évek tanulóinál. Kovács Alajos ezt úgy magyarázza, hogy a zsidóság ezekben a háborús esztendőkben gazdaságilag is úgy megerősödött, és a vagyoni gyarapodás a zsidóság széles társadalmi rétegeire is annyira lehatott, hogy míg a keresztény középosztály elszegényedett, addig a zsidóság nagyobb arányban tudta iskoláztatni gyermekeit, mert kedvezőbb gazdasági feltételei voltak erre éppen a háborús konjunktúrák következtében.
Gazdasági téren ilyen volt a zsidóság gyors előretörése. Ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy politikai tekintetben a zsidóság sokkal óvatosabb volt és a háború előtt mindvégig igyekezett, legalább is nagyobb tömegéiben igyekezett, a nemzeti pártok politikájához hozzásimulni. Vázsonyi Vilmos volt az első, akiben öncélúvá vált a zsidó politika. Vázsonyi Vilmos volt az átmenet a Kun Béla-féle kommunista rendszer felé, az ő radikalizmusa volt a Jászi Oszkárék magyarellenességének a megfelelője, a pendant-ja és ebbe a Jászi Oszkár-féle magyarellenességbe torkollott bele a zsidó öncélú politika.
A zsidóságnak kétszer kellett volna önmagát megfékeznie és szembeszállnia saját politikai törekvéseivel, először a Vázsonyi-féle radikalizmussal, másodszor pedig Kun Béla bolsevizmusával. A zsidóság azonban mindkét esetben vezérkarát szolgálta ennek a két politikai törekvésnek, a zsidóság nagy tömege pedig passzíve viselkedett mindkét irányzattal szemben.
Vázsonyi már 1902-ben Debrecenben a Kereskedelmi Csarnok egyik estéjén megvetően, lekicsinylően beszélt a magyar történelemről és a magyar nevelésről. Azt mondja, tisztán történelmi materializmust hirdetve meg (olvassa): »Az iskolai neveltetés nálunk a vérontás apológiája. A történelmet tanulva, folyton verekedésekről, csatározásokról tanulunk, ifjúságunkban felébred a vérszomj és a szelídített kultúrbestia ver benne gyökeret.« Majd később a képviselőházi naplóban is lenyomtatott beszédében arról beszél, hogy a magyar történelemnek is vannak strohmannjai és a Károly Róbertért életét feláldozó Széchi Dezsővel szemben és a későbbi történelem folyamán a Hunyadi Jánosért életét feláldozó Kemény Simonnal szemben használja azt a kifejezést, hogy ezek tulajdonképpen strohmannok voltak.
Tisza Istvánt pedig, akitől a mi politikánkat egy világ választja el, de akkor is meg kell benne becsülnünk és tisztelnünk azt a férfiút, aki a miniszterelnöki székből a harctérre ment és igenis helytállt elveiért, ezt a Tisza Istvánt Vázsonyi reklámezredesnek nevezi el. Ugyanez a faji szellem érvényesül a Károlyi-forradalomban, a Jászi–Kunfi–Hatvany-féle triász felfogásában, a galileisták felfogásában, ugyanez a szellem érvényesült később Böhm hadügyminiszter és társai felfogásában.
Hatvany Lajos megírta memoárjait arról a szomorú kiküldetésről, amellyel annakidején Belgrádban jártak. A szomorú belgrádi eset után – ahol is ennek a küldöttségnek 70 vagy 80%-a zsidó volt – hazatértek és erről a hazatérésről a következőket írja Hatvány Lajos (olvassa): »Mindenekelőtt meg kell állapítanom, hogy visszajövet mindenki jó étvággyal ült le a vacsorához. Levonom a következtetést, – írja – legnagyobb fájdalom mégiscsak a privát fájdalom.« Ez az a szellem, amely megmérgezte a magyarságot, amely nem ismert hazafias fájdalmat, hanem csak privátfájdalmat ismert és ez az a mentalitás és szellem, amely akkor úgy nyilvánult meg, hogy Magyarország feldarabolásának hallatára jó étvággyal ültek hozzá a vacsorához.
Önkénytelenül is Lamartin szavai jutnak eszembe – éppen ellenkező értelemben – arra vonatkozólag, hogy mi az igazi hazafiság, ő ugyanis azt mondja, hogy öntudatlan és önző ösztönöket fenséges hazaszeretetté és áldozatkészséggé kell átalakítania a politikának és azt mondja, hogy (olvassa): »önfeláldozás nélkül a politika nem más, mint szentségtörés. A politika nemcsak tudomány, hanem ennél sokkal több: erény, vértanúságig menő önfeláldozás, a hazáért az emberi fajért, amelynek történetében egy-egy ember élete nem lehet több, mint suhanó perc, de amely valamennyiünket érdekel jövőjében és elkövetkezendő nemzedékeiben is.« Ők tehát a suhanó politika perceinek emberei voltak, akik nyugodtan lakmároztak akkor, amikor meghallották Magyarország feldarabolását.
Mi segítette elő az októberi forradalmat? Elsősorban a változás vágya, az elmaradt reformok után való vágyakozás, mert a parlament akkor csip-csup dolgokkal foglalkozott. Az ország lakossága ki volt éhezve, el volt keseredve, könnyű volt ezt a társadalmat nekivinni a forradalomnak, de annál szörnyűbb volt a felébredés, a felocsúdás, mert látták a tömegek, hogy a változás vágyának kielégítése és a reformok megvalósítása helyett tulajdonképpen magát a nacionalizmust temették el.
A magyarságnak egy másik nagy csalódása volt a zsidó politikában és a zsidóságnak egy második nagy csalása volt a kommunizmussá való átalakulás, amikor a zsidóság azt hirdette és azt mondta, ismét hazafias mezbe öltöztetve a gondolkodásmódját, hogy jön a bolsevista felmentő hadsereg és azért jön, hogy Magyarország integritását visszaszerezzük. Ezzel az ürüggyel tudták mozgósítani a hadsereget és átvenni a hatalmat. Míg a 48-as forradalom a magyar nemzet géniuszából született, addig az októberi forradalom a zsidóság géniuszából született. A demokrácia és a szabadság a zsidóság részére csak álarcok voltak. Amikor nem volt szükség ezekre az álarcokra, akkor ezeket messze elhajította magától. Amint a gazdasági téren a liberalizmus a fegyverük, úgy a demokrácia és a szabadság állandó hangoztatása volt a zsidóság politikai fegyvere, politikai álfegyvere és politikai ürügye.
Nagyon érdekesen írja le Radisics Elemér konzervatív, éppen nem szélsőséges és éppen nem fajvédő újságíró azt, amit én itt most állítottam és erre egy nagyon jó példát hoz fel. Azt mondja, hogy a Károlyi-kormány idejében a véleményszabadságot a második néptörvényben törvénybe iktatták és éppen ezért a cenzúrát később sem akarták bevezetni a népköztársaság védelmére. De – mondja Radisics – erre nem is volt semmi szükség. Miért? Mert volt egy másik cenzúra, a felháborodott tömeg cenzúrája, amely felháborodott tömeg dühét és cenzúráját sokszor immár napokkal előre jelezték az illető nyomdavállalatnak vagy szerkesztőségnek; ilyen előre megrendelt tömeg-felháborodás rombolta szét annakidején az Uj Nemzedék szerkesztőségét és az Apostol-nyomdát a Horánszky-utcában. Amikor ilyen tanulságok után a nem régen elhunyt Kádár Lehel jó magyar érzésű újságíró annakidején az újságírók egyesületében azt indítványozta, hogy az újságírók egyesülete írjon fel a kormányhoz és követelje annak megszüntetését, hogy a szabad véleménynyilvánítást a terror állandóan meggátolja, akikor az újságírók egyesületében, amelyben 80 százalékban voltak képviselve zsidók, a választmányban mindössze hárman mertek az indítvány mellett szavazni, a választmány nagy többsége pedig tombolva az ellenindítványt fogadta el, amely úgy szólt, hogy írjanak fel a kormánynak, hogy minden eszközzel törje le az ellenforradalmat.
T. Ház! Méltóztatnak ebből látni és valószínűleg látja Horváth igen t. képviselőtársam is, hogy amikor a zsidóságnak az volt az érdeke, hogy dobja el a szabadság és a demokrácia fegyvereit, akkor egy pillanatig sem késlekedett azt megtenni. (Horváth Zoltán: Hol volt akkor a keresztény középosztály? — Buchinger Manó: Hol volt Meizler?) Az is hibás volt, kétségtelen, (Horváth Zoltán: Én jelentkeztem, engem becsuktak! — Elnök csenget.)
T. Ház! A zsidó Grätz »A zsidók története« című munkájának mottójaként azt mondja: »Forradalom Juda csillaga«. Rá kell itt mutatnunk a forradalmakkal kapcsolatban a szociáldemokrata szakszervezetek működésére is. A szociáldemokrata szakszervezetek annakidején is a zsidóság testőrsége voltak, aminthogy most is eléggé megjátsszák ezt a szerepet. A zsidóság annakidején a forradalmak kitörése és munkája közepette sem közvetlenül cselekedett, hanem a háttérből mozgatta és cselekedtette ezeket a munkásszervezeteket.
Nagyon érdekesek azok az adatok, amelyeket a szakszervezetek értesítőjének 1920. évi május 1-i számában a szociáldemokrata szakszervezetek statisztikája tartalmaz. E szerint a statisztika szerint 1913-ban a szakszervezetek taglétszáma 107.000 volt, 1914-ben 51.000, 1915-ben 43.000, 1916-ban 55.000, 1917-ben 215.000, 1918-ban – közeledünk a forradalmakhoz – 721.000, 1919 első negyedében 800.000, második negyedében 1,422.000, a harmadik negyedében – itt már bekövetkezett a kommunizmus bukása – 452.000-re csökkent, a negyedik negyedében már csak 212.000. Méltóztatnak tehát látni a szoros összefüggést a forradalmakhoz való közeledés és a szakszervezeti taglétszám emelkedése között. (Buchinger Manó: Maga melyik szakszervezetnek volt a tagja?) Egyiknek sem. Én a szegedi »szakszervezetnek« voltam a tagja, lent voltam Szegeden a honvédelmi minisztérium beosztásában. (Zaj a szélsőbaloldalon Buchinger Manó közbeszól. – Gr. Festetics Domonkos: Hagyják egyszer a keresztényeket is beszélni! Hallgasson!)
Elnök: Csendet kérek képviselő urak! (Buchinger Manó (a szónok felé): Maga ilyen szervezetlen munkás?)
Meizler Károly: Mi Antal Istvánnal együtt... (Zaj.)
Elnök: Kérem, Buchinger képviselő úr, most Meizler képviselő úr beszél, nem pedig ön! (Buchinger Manó: Szervezetlen huligán! — Gr. Festetics Domonkos: Rovancsolja inkább a bankját!) Gróf Festetics képviselő urat kérem, hogy hasonlóképpen szíveskedjék csendben maradni. (Buchinger Manó: Vigyázzon, jön a macesz-szezon!)
Buchinger képviselő urat az ismételt figyelmeztetés után rendreutasítom. Meizler képviselő urat kérem, folytassa beszédét.
Meizler Károly: T. Ház! A zsidóságnak ezt a forradalmi szellemét jelentette Frankel Leó is, aki a francia kommünben vett részt, onnan idejött Magyarországra és itt az első szociáldemokrata szakszervezetek megalapítója volt. A zsidóság nemzetközisége természetes valami, ez az internacionalizmus a zsidóság nacionalizmusa, ezt azonban a zsidóság ráoktrojálta a magyar munkásra és ezért tulajdonképpen itt van az első nagy ellentét a magyar munkás és a zsidó nacionalizmus között. T. Ház! Mi nem védekeztünk a román és nem védekeztünk a szerb kisebbség ellen, annál kevésbé védekeztünk a magát asszimiláltnak tartó és magyar nyelven beszélő zsidósággal szemben. Trianon döbbentett rá bennünket először a kisebbségi kérdésre és a forradalom döbbentett rá bennünket a zsidókérdés lényegére. Egyszerre szakadt szét az ország testben és lélekben. Ezért volt a forradalmak után egyszerre fellángoló antiszemitizmus annyira természetes folyomány és annyira természetes helyzet, mert ebben a pillanatban megfordultak a vélemények, amelyek addig az asszimiláció mellett voltak és belátták, hogy csak a disszimiláció elismerése oldhatja meg ezt a kérdést.
T. Ház! Az irodalom azonban, mint ahogyan minden politikai kérdést az irodalom már előre kidolgoz, ezt a zsidókérdést is már előre kidolgozta. Nagyon emlékezetes az 1916-os ankét, amelyet annakidején a »Huszadik Század« rendezett meg. Ebben a folyóiratban Lakatos László író, maga is a zsidó fajhoz tartozó egyén, beszél Disraeliről, az angol miniszterelnökről és azt mondja róla, hogy e kiváló férfi írói és politikai szenvedelmének felét a zsidóságnak védelme töltötte ki annak ellenére, hogy külügyminiszter, majd miniszterelnök lett Angliában és az angol arisztokrácia vezetője lett. Nagyon érdekes Beregi Ármin zsidó mérnöknek ugyancsak már 1916-ban az e tárgyú ankét alkalmával tett kijelentése. Azt mondja (olvassa): »A zsidóság, mint a sziklába tévedt mag, léggyökereket ereget magából és bár helyenkint ki is hajt, virágzik, talajt nem találva, csak a szikla felszíni repedéseibe veszi be magát, vagy ő maga is sziklát repeszt.« Ugyancsak nagyon érdekes nyilatkozatot tett Patai József, aki a »Múlt és Jövő« című zsidó folyóiratnak volt a szerkesztője. Ő a következőiket mondotta (olvassa): »Bele kell törődnünk abba, hogy a nem zsidó fajok a maguk érvényesülése érdekében a zsidó faj visszaszorítására törekednek. Amíg tart a fajok harca, mindig lesz antiszemitizmus. Emancipáció és asszimiláció egyaránt csődöt mondott.« Ezt mondja ez a zsidó újságíró és szerkesztő.
T. Ház! Tisztánlátásunkat csak növelte az 1925-ben Bécsben tartott zsidó cionista kongresszus, amelyen már határozottan követelték a zsidó állam felállítását. Herzl szerint csak egyetlenegy lehet a megoldás: az ország nélküli népnek, nép nélküli országot szerezni. Ugyanez a kongresszus annakidején üdvözölte a bécsi, osztrák Rothschildot, ezt a dúsgazdag embert, aki az üdvözlésre a következő szövegű távirattal felelt: »Köszönöm a kongresszus nevében hozzám küldött jó kívánatot. Bámulom azt az óriási munkát, amelyet a cionista kongresszus végzett és köszönöm az Örökkévalónak, hogy megengedte nekem, hogy életem alkonyán meglássam Israel feltámadását őseink földjén.« Az a Rothschild tehát, akinek milliárdokat adott az osztrák föld, milliárdjai ellenére nem felejtette el faji hovatartozandóságát és mihelyt alkalma nyílott rá, nyíltan, ország-világ előtt meg is vallotta ezt. De kell-e nekünk nagyobb tanúság, mint amit közvetlen tapasztalatok alapján itt a mi felvidéki képviselőtársaink mondottak el felvidéki élményeikkel és tapasztalataikkal kapcsolatosan!
Nem vitás, hogy ezek a vélemények teljesen egyeznek azoknak tapasztalataival, akik annakidején az ország határait elhagyva, átmentek az akkori megszállt területre és segítettek ott a nemzeti gondolatot munkálni. Ezek az emberek, ezek az önfeláldozó hazafiak ott a zsidók megszervezett terrorcsapataival, zsidó komitácsikkal találták magukat szemben. És ha nem is minden zsidó ragadott fegyvert, de a pénzt minden zsidó szívesen odaadta azért, hogy a magyar sereggel szemben igenis megfelelően jobban felépített és jobban felszerelt cseh hadsereg vagy komitácsi hadsereg álljon szemben.
T. Ház! Tévedés volna azt gondolni, hogy csak a Felvidéken történt ez. Dehogy. Ugyanez történt az erdélyi zsidósággal is. Amikor Barabás Béla felszólította az erdélyi zsidóságot, hogy foglaljon helyet a Magyar Párton belül és itt érvényesítse befolyását, akkor azt a választ kapta Fischer Tivadar nevű zsidótól, az ottani Zsidó Nemzeti Szövetség díszelnökétől, hogy ezt ők nem tehetik, nekik a saját fajiságuk védelmére külön politikai pártot kell létesíteni. Ugyanezt a választ adta a kolozsvári főrabbi is. Amikor tehát 1916-ban egy zsidóbarát folyóirat már teljesen felfejti a fajiság kérdését, amikor megvitatják s elismerik ezt a kérdést zsidó szociológusok és újságírók, amikor látjuk ennek a kérdésnek gyakorlati megnyilatkozását évtizedeken keresztül, akkor még akadnak itt talán jóhiszemű, talán kevésbé jóhiszemű védelmezői a zsidóságnak, akik azt akarják az ország elé tálalni, hogy itt tulajdoniképpen vallásüldözésről van szó.
T. Ház! Dosztojevszkijnek van egy érdekes kis füzete a zsidókérdésről. Azt mondja Dosztojevszkij, hogy ő maga számtalan ízben tapasztalta és hallotta azt a zsidó mentalitást és felfogást, azt a vágyat, annak a vágynak a kifejezését, hogy a zsidóság azt reméli és azt várja, hogy a Messiás újból összegyűjti őt Jeruzsálemben és kardjával minden népet lábai elé kényszerít. Ebből a felfogásból folyik a zsidóságnak az a vágya és az a gondolata, hogy minden más foglalkozás felett olyan foglalkozásokat részesítsen előnyben, ahol az arannyal való kereskedés, vagy pedig az árunak aranyra való átváltása a legkönnyebb. Ez éppen abból a vágyból fakad, hogy ha elkövetkezik az az idő, hogy Jeruzsálembe kell mennie a zsidóságnak, akkor a földbirtokvagyon és a megszállott ország talajába mélyebben gyökerező egyéb vagyontárgy ne akadályozza őket abban, hogy ennek a felhívásnak eleget tegyenek.
T. Ház! Ebből nyilvánvalóan látjuk, hogy a síbolásnak tulajdonképpen hol van az alapja. Ebben a vágyban van az alapja. Ezért akarja a zsidóság kézben tartani, könnyen vihető formában, átcserélhető formában kézben tartani a vagyonát, – gyémántban, aranyban, kötvényben, vagy más hordozható vagyontárgyban – hogy ezáltal minden pillanatban engedelmeskedni tudjon az ősi parancs hívó szavának.
T. Ház! Amikor tehát már ott tartunk, hogy az egész világ át van hatva a zsidókérdés jobb és alkalmasabb megoldásától, akkor még mindig akadnak, itt a képviselőházban is olyanok, akik a zsidóság jóbarátjának tartják magukat, pedig legyenek meggyőződve, azzal, hogy tagadják e kérdés létezését, nem tesznek jó szolgálatot a zsidóságnak, mint ahogyan nem tettek jó szolgálatot azok sem, akik húsz vagy huszonöt évvel ezelőtt tagadták ennek a kérdésnek a létezését. Asszimiláció helyett disszimiláció az, ami tulajdonképpen ezeket az embereket átfűti. A felekezetiség kérdésével pedig már mindenki leszámolt, ez túlhaladott álláspont, a zsidóság óriási többsége sem hisz már benne.
T. Ház! A. zsidóságról csak egy lehet az ítéletünk: igenis, külön test a nemzetben és ezzel a külön és legtöbbször ellenséges testtel szemben védekezni kényszerülünk. Az első zsidótörvény után védőfegyverünkként a kormányt ezt a második zsidójavaslatot akarja a kezünkbe adni. Az első zsidótörvényről megmondottuk annakidején a véleményünket. Kifejtettük, hogy ez az életbe átmenni nem tud, mert annyira nevetségesen csekély és kisjelemtőségű hatásában. Most, amikor rövid idő alatt olyan csúfosan megbukott az első zsidótörvény, akkor pár hónappal később joggal remélhettük volna, hogy komoly formában fogja a kormány ezt a kérdést egyszer s mindenkorra vagy legalább is hosszú időre megoldani. Nem ez történt. Amikor már az egész világ elismeri ennek a faji kérdésnek a jelentőségét, akkor a mi kormányunk törvényjavaslata még mindig vacillál e kérdés terén s nem deklarálja azt, hogy itt fajjal áll szemben, hanem népcsoportról beszél, annak ellenére, hogy zsidó egyént, zsidó családot, zsidó fajiságot emleget. Ezekről beszél és mégis népcsoport jellegűnek tünteti fel őket ebben a törvényjavaslatban.
(Folytatjuk)
