E nap alkalmából közreadunk egy Marschalkó Lajos-írást az emlékére. Fontos körülmény és tudni érdemes, hogy Marschalkó a második világháború után, 1945-ben Németországba vándorolt ki. 1947-ben az egyre nagyobb kommunista befolyás alá kerülő magyar hatóságok a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz fordultak háborús bűnösként való kiadatása érdekében. Mivel a kérelmük megalapozatlan volt, ezért azt elutasították. Marschalkó nem tartozott semmilyen párthoz vagy szervezkedéshez. A Népbíróság ennek ellenére távollétében halálra ítélte.

Münchenben fizikai munkásként dolgozott egy gyárban. Emellett éjjel cikkeket és könyveket írt. 1951 szeptemberétől 1954 decemberéig a Csűrös Zoltán és Ráttkay R. Kálmán szerkesztésében megjelenő Új Magyarság című lap, 1960 és 1962 között pedig a montreali Összetartás című lap főmunkatársa volt. 1955-től az Új Magyar Jövő című lap társszerkesztője volt. 1954-től pedig a Süli József által alapított londoni Hídfő című lap vezércikk-írója, majd 1960-tól haláláig főszerkesztője volt. Munkásságáért 1954-ben Nyírő József-díjat kapott.

A Magyar Március 1946 óta nemcsak a szabadságharcot jelenti nekünk, hanem, miként az 1849-es és 1956-os október, a mártíromságot is. 1946. március 12-én végezték ki Szálasi Ferenc Nemzetvezetőt. 

1944. október 15-ig, a Horthy-árulás napjáig voltunk, akik, bár jobboldalon álltunk, nem tartoztunk se fanatikus, se lelkes hívei közé. Ha mindenben egyet is értettünk Vele és mozgalmával, a stíluskülönbség árnyalatai itt-ott tartózkodásra kényszerítettek. Igaz, nem tartoztunk azok közé sem, akik a hatalomátvétel után vadul törtettek a Mozgalom felé, hogy túlkiabálják magát a Nemzetvezetőt is és letapossanak, kikönyököljenek minden régi hungaristát, minden sokat áldozott és szenvedett mozgalmi harcost. Az emigrációban is sokszor akadnak ilyen neofiták, akik ki akarják sajátítani Szálasi Ferenc nevét és elő akarják írni mindenkinek, hogy milyen mértékben legyen hungarista, jobboldali, kivel barátkozzék, kivel levelezzék, mit írjon, mit mondjon. 

Vagyunk azonban sokan, akik a római századossal tartunk, aki már csak a keresztfa alatt mondhatta el: “Bizony, Istennek fia vala ez!” És én úgy hiszem, ez volt a legőszintébb megtérés. Mert a névtelen római centurió nem akkor állt Krisztus követői közé, amikor még a pálmaágak lengedeztek és a nép örömujjongása s az égi hatalomátvétel reményei kísérték a jeruzsálemi utcákon, hanem akkor, amidőn meglátta őt a halál dicsőségében. 

Sokan mi is csak 1946. március 12-én mondottuk el: “Bizony, igaz magyar vala ez”, s azt hiszem, ez nagyobb csoda, mintha valaki azért követte, mert állást, hatalmat vagy bármit kapott tőle. A római impérium büszke katonája, a hatalom részese és hordozója, akkor térdelt a keresztfa elé, amidőn már a Megfeszített palástjára is kockát vetettek, amidőn már nem volt hatalma és nem adhatott semmit.

Szálasi Ferenc életének és mártíromságának az a legtisztább csodatétele, hogy halálában egyesíteni tudta maga mellett a régi ellenfeleit, az otthoni nemzetet, a száműzötteket, legalábbis az idealistákat.

Magát a Nemzetet. És még azt az idegen, francia újságírót is, a modern kor római századosát, aki azt írta a mártírhalál nagy drámájáról:

S a római centurió már az ő szavaival mondja: 

Kapcsolódó: Purim-ünnep 1946-ban - így folytatódott