Sevilla, 16. század. Jézus Krisztus visszatért a földre, s amikor csodatételen érik, rögtön letartóztatják. A nagy inkvizítor személyesen hallgatja ki a foglyot. – Miért jöttél? Hogy zavarj bennünket? – kérdi. Jézustól nem kap választ. Sok egyéb mellett az inkvizítor azzal is vádolja Krisztust, hogy az embereket félrevezette a szabadság ígéretével. Az ember azonban természeténél fogva lázadó, és ha szabadon választhat, akkor mindig a kárhozathoz vezető utat fogja választani.

Dosztojevszkij
Ezért a saját érdekében, hogy lelke megmenekülhessen, üdvözülhessen, el kell venni tőle a szabadságot – ez a nagy inkvizítor érvelésének kiindulópontja. – Vagy elfelejtetted, hogy az ember a nyugalmat, sőt akár a halált is többre becsüli, mint a szabad választást a jó és a gonosz megismerésében? – faggatja tovább az inkvizítor Krisztust.
Az egyház bírája a történelem tényeiről is azt gondolja, hogy azok az ő állítását támasztják alá. Az ember ugyanis túl gyönge ahhoz, hogy ellenálljon a kísértésnek. Az eltelt másfél évezred alatt a bűn és a szenvedés posványába merülve élt, képtelenül arra, hogy kövesse a krisztusi moralitás irányát, az ő parancsait. –Te mennyei kenyeret ígértél nekik, de ismétlem: felérhet-e az a gyönge, örökké bűnös és örökké hálátlan emberi nem szemében a földivel? – folytatja okfejtését az inkvizítor. Megítélése, illetve vádja szerint Jézus nem tudott ellenállni a sátán kihívásának, nem tudta isteni mivoltát bizonyítani. Elbukott a csoda, a titok és a tekintély hármas próbáján. A pápaság valójában titkon a gonosz oldalán áll. – Mi nem veled vagyunk, hanem ővele, ez a mi nagy titkunk! Már régóta, immár nyolc évszázada – az inkvizítor itt a katolikus-ortodox szkizmára céloz – nem veled vagyunk, hanem vele.
Zoom
Duccio: Krisztus megkísértése a hegyen
A főpap keserűen megjövendöli a hit nélküli materializmus győzelmét is. –Tudod-e, hogy néhány század múlva az emberiség a saját bölcsességének és tudományának a szájával azt fogja hirdetni, hogy nincs bűncselekmény, tehát vétkesség sincs, csak éhes emberek vannak. „Tartsd jól őket, és aztán kérd számon az erényt” – ezt írják arra a zászlóra, amelyet ellened emelnek, és amely alatt lerontatik a te templomod. Mintegy 60 esztendővel később ezt Hamvas Béla a következőképpen fogalmazta meg a Poeta sacer című esszéjében Stefan George gondolatát alapul véve fejtegetéséhez:
"Der Tempel brennt, ein halbes tausend Jahr muss weiterrollen bis er neu erstehe – a szent hely ég, és félezer év dörög el felettünk, amíg újra épül. A szent hely, a közös élet szent köre, a Temenos ég. A sötét nemzedék betört és felgyújtotta. A királyoknak és nemeseknek és államférfiaknak és papoknak és bíráknak és művészeknek el kellett hagyniok. Azóta az élet a szent körön kívül van: szennyes és megszentelhetetlen. Nincs középpont, nincs fő, nincs méltóság – csak felhalmozott zsákmány, összeesküvés. Nincs felelősség, csak érdek. Tanácstalanság. Az elhatározást az istenektől szokták kérni, amikor veszély volt és kétség, mindig a népek Delphoija mondta meg, mit kell tenni: a középpont a felelős fő, a Hatalom, az Úr. Minden Delphoi elveszett. A Temenost lerombolták. Itt a veszély és a kétség, és nincs elhatározás, nincs irány, nincs cél, nincs út, csak támolygás, zavar, tévedés, szégyen, nyomor, szegénység, rémület, gond, bűn, gyalázat. Mindenki, aki valamit tudott, aki valamit ért, aki valamit mert, aki valaki volt, elrejtőzött. Der Tempel brennt."
Visszatérve Dosztojevszkij gondolatmenetéhez, a börtöncellában az inkvizítor elkerülhetetlennek látszó végkövetkeztetésre jut, amikor ezt mondja Krisztusnak: – Ha volt, aki megérdemelte máglyánkat, akkor az te vagy. Holnap elégetlek. Dixi. Az utolsó pillanatban azonban diadalmaskodik a krisztusi megbocsátás. Jézus megcsókolja a 90 éves aggastyánt, aki a szeretet hatalmától meghátrál és megremeg, szabadon engedi Krisztust a város sötét tereire.

A fenti példázatot Dosztojevszkij A Karamazov testvérek (1880) című regényében fogalmazta meg, s a kitalált jelenet jól tükrözi szerzője katolicizmusellenes előítéleteit, de azt is, hogy hitt a kereszténység lényegi egységében. Dosztojevszkij orosz nacionalista volt, aki utálta a könyörtelen zsidókat és gyűlölte a szocialistákat. Az orosz ortodox egyházat viszont annak fogta fel, ami a neve: az egy igaz hitnek. „Nyugaton megszűnt mindenféle kereszténység” – mennydörögte. Dosztojevszkij véleménye szerint a korabeli katolicizmus a bálványimádás formáját öltötte, míg a protestantizmus gyorsan ateizmussá válhat és változtatható, s egyfajta relativista moralitássá alakul. Állítólag ő állította fel a következő egyenletet: „katolicizmus=egység szabadság nélkül, protestantizmus=szabadság egység nélkül, ortodoxia=szabadság az egységben, egység a szabadságban”.
Sokan úgy vélik, hogy Dosztojevszkij erősebb érveket adott az inkvizítor, mint Krisztus szájába. Az egyház és a hit összecsapásában a hit látszik vesztesnek. Az író szándéka valószínűleg ez volt, hiszen sokkal többre becsülte a hitet a logikánál. Egyszer azt írta: „Ha bebizonyosodna számomra, hogy Krisztus kívül volt az igazságon, akkor is Krisztussal maradnék”. Dosztojevszkij átfogó, szlavofil alapról emelt Nyugat-kritikája könyörtelen volt, a kereszténység megosztottságát azonban a Gonosz művének tartotta, amelyen végül majd felül fogunk kerekedni. Őszinte hittel hirdette, miszerint a gonoszság legyőzhető. A bűn és a szenvedés a feltámadást előzi meg. Az egyház botrányai a bekövetkező keresztény harmónia szükségszerű előjátékát jelentik.
Lelke mélyén Dosztojevszkij egyetemes keresztény volt, szellemi értelemben buzgó európai. Mindenekfelett a hit gyógyító, megváltó erejében hitt. Nem véletlenül választotta A Karamazov testvérek mottójául a következő, jánosi idézetet: „Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz”. (Jn 12,24) E mondatot vésték egy évvel később sírkövére is.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info