A fenti sorokat egy korabeli sajtótörténeti siker, a Magyar Futár hasábjain olvashatjuk, annak is 1944. október 25-én megjelent lapszámában. Rajniss Ferencnek, a lap főszerkesztőjének gondolatai ennyi évtized távlatából sem fakultak meg, sőt, némi áthallással rendre és rendre ugyanazok a problémák környékeznek meg minket mint a korabeli nemzetiszocialistákat.

A részletben megemlített, elsősorban Bethlen István és annak arisztokrata, angolmániás körével fémjelzett "várcimboraság" kizárólag a saját túlélési érdekeit figyelembe véve noszogatta Horthy Miklós kormányzót (no, nem mintha azért annyira győzködni kellett volna), hogy szövetségeseinket cserbenhagyva, egyik percről a másikra szálljunk ki, jobban mondva álljunk át ebben az évek óta tartó, véres világszabadságharcban, hogy így tarthassák meg féltve őrzött pozícióikat, úri életvitelüket. Így született meg, majd a magyar helytállás és harci láng tüzében rekordidő alatt emésztődött fel történelmünk egyik szégyenfoltja, a kiugrási kísérlet. A név egyébként meglehetősen félreérthető abban az értelemben, hogy nem "egyszerű" kiugrásról volt szó, hanem lényegében a Romániában történtekhez hasonló forgatókönyv várt volna erre az országra is. Mindezek ellenére a történetírásban valamiért a kiugrási kísérlet honosodott meg átállási kísérlet helyett (mert, ugye azt senki nem gondolja komolyan, hogy realitás volt egyik percről a másikra "semleges" országgá válnunk), így túlnyomó többségben ezt a kifejezést használjuk rá.

Hogy elkerültük a románok sorsát, és nem esett szégyenfolt a magyar történelem lapjain, több együttes tényező eredménye. Egyrészt tagadhatatlan, hogy a kiugrás, átállás előkészületei meglehetősen amatőr módon, kapkodva történtek, a németeknek nem volt szüksége különösebb erőbefektetésre, hogy mindenről időben tudomást szerezzenek. Másrészt sem a hadsereg, sem annak németbarát vezetősége, sem a politikai elit egy markáns része nem óhajtotta letenni a fegyvert a bolsevizmus előtt, a sokat látott, dolgozott és szenvedett magyar nép értelmesebbik feléről nem is beszélve. Kiválóan átlátták, hogy semlegességről szó sem lehet, Magyarország pedig szimplán korábbi szövetségesei ellen fordult volna, hogy a bolsevizmussal karöltve részt vegyenek Európa szétrombolásában, hogy osztályrészül végül ő maga is a vörös ámokfutást kapja.

Kevéssé előtérbe tolt, azonban megkerülhetetlen tényező a nemzetiszocialista érdekeket képviselő személyek rendszerbe való beágyazottsága is. A hatalomátvétel a háborús erőfeszítések közepette is gördülékenyen, egyetlen nap alatt lezajlott, amely példaértékű és egyedülálló jelenség a korszakban. Ez pedig sosem jött volna létre a minden ágazatban, minden hivatalban, minden intézményben ott tevékenykedő hungaristák nélkül. A nemzetiszocialista pártelit ugyanis kiválóan felismerte, hogy a megfelelő politikai infrastruktúra nélkül egy hatalomátvételi fordulat könnyen fulladhat káoszba vagy éppen sikertelenségbe.

Az elkapkodott és előkészületlen átállási kísérlet után a nyilas hatalomátvétel már október 15-én este befejeződött. Másnap, október 16-án a kormányzó lemondott, és miniszterelnökké nevezte ki Szálasi Ferencet. Az ő vezetésével jött létre Magyarország ez idáig egyetlen nemzetiszocialista kormánya, a Nemzeti Összefogás Kormánya. A sokszor inkább Szálasi-kormányként emlegetett kabinet elnevezése abból ered, hogy ugyan a tárgyalt eseményeket nyilas vagy hungarista hatalomátvételként szoktuk emlegetni, a kormányban nem kizárólag ők foglaltak helyet. Pozíciót kaptak más nemzetiszocialista pártok is, de a korábbi kormánypárt jobbszárnya is. Ez egyszersmind pontot tett – ideiglenesen legalábbis – az évek óta tartó állandó civakodás és gáncsoskodás végére.

A Szálasi-korszakra az évtizedek során lerakódott bolsevista mocsok és hazugságáradat mind a mai napig kitart, attól sajnálatos módon a rendszerváltoztatás utáni történetírás sem tisztította meg. Noha egy-két eseményt sikerült az Andics Erzsébet-féle őrületnél árnyaltabban bemutatni, az általános vélekedés még mindig messze jár a valódi igazságtól. Érdekes módon egyébként maga Szálasi Ferenc (illetőleg politikai köre) is tisztában volt vele, milyen vészterhes időben sikerült átvenniük a hatalmat, és mivel fogja őket gyanúsítani az utókor, ha elveszítik a háborút. Így is lett. A rövid életű nemzetiszocialista Magyarország nem elég, hogy nem fedte le az egész ország területét, de egy évek óta tartó háború által megtizedelt, fáradt, de annál lelkesebb társadalmat kellett, hogy irányítson. A "jaj a legyőzötteknek" elv alapján pedig egyértelmű volt, hogy a háborús vereség minden terhét igazságtalanul a számlájára írják majd. Ilyetén, amit a háború után a polgári és kisgazda erőkkel összebútorozott kommunisták Szálasiék nyakába varrtak, miszerint ők okolhatóak a háborús károkért, az emberveszteségért, annak pontosan a fordítottja igaz. Minden nehézség és belátható káros következményt – ahogy a nemzetvezető mondta: "a felelősség teljes tudatában" – figyelembe véve, ezek ellenére vették át a hatalmat, és vállalták az ország irányítását, becsületének megtartását, a bolsevizmus elleni fáradhatatlan küzdelmet. Ezért az utókor nem szitokkal, hanem hálával tartozik az egykori nemzetiszocialisták felé.

1944. október 15-e a magyar történelem egy felháborítóan félrekezelt, vagy éppen mellőzött momentuma, amellyel (és az utána következő hónapokkal) kapcsolatban annyi hazugság keletkezett már, amely önmagában több mint az 1920-tól 1944 októberéig tartó időszaké. Az események tükrében a magyar nemzetiszocializmus gyakorlata általános szinten fonódott össze a háborús vereséggel és a katasztrófával, amelynek árnyalása és a múlt megfelelő feldolgozása a nemzet iránt elkötelezett történésznek feladata (lenne). Ennek ellenére szomorúan tapasztalom, hogy a téma "érzékenységétől" tartva alig vannak olyanok, akik felvállalják ennek az időszaknak és úgy általában a magyar nemzetiszocializmusnak a megfelelő rehabilitálását, sőt, a "jobboldalinak" elhazudott kóserkonzervatív történetírás bicskanyitogató módon von egyenlőségjelet a nemzetiszocializmus és a bolsevizmus között, megtámogatva azt a DK-Jobbik szövetség erőltetett hasonlatával.

Jó hír azonban, hogy az igazság így is, úgy is utat tör magának, ennek elősegítése és szolgálata pedig korunk harcosainak feladata.

Éljenek az októberi hősök, éljen a magyar nemzet becsülete!

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info