A „fülsüketítő” hallgatásnak két nyomós oka is van. Az egyik abban a tényben rejlik, hogy alig akadnak már olyan politikusok, újságírók, történészek és más értelmiségiek, akik képesek lennének elmélyülten gondolkodni. Az intellektuális elemzések és viták kora sajnos lejárt.

De még azok a kevesek is, akikben megvan még a műveltség és a szellemi elmélyülés igénye, oly mértékben függenek valamely gazdasági-politikai hatalmi erőközponttól, hogy nem mernek felsőbb utasítás, illetve jóváhagyás nélkül véleményt nyilvánítani. Márpedig sem a kormánypártok, sem az egészen döbbenetes intellektuális mélységekben vergődő „balliberális” ellenzékiek vezetőinek részéről nem hangzott el semmiféle központi állásfoglalás a „rendszerváltás rendszerének” értékelésével kapcsolatban. A másik oka az eltelt 33, illetve 66 esztendő történetét és tanulságait boncolgató elemzések és viták hiányának pedig az, hogy még a rezsim kegyeltjei is pontosan érzik: a „modern magyar demokrácia” alig több mint három évtizede súlyos kudarc, és bizony még a magyar nemzet hosszú távú fennmaradása szempontjából hasonlóképpen végzetesnek tekinthető Kádár-rendszerrel történő összehasonlítás sem válna az előnyére. Mert akár a demográfiai mutatókat, a magyar nép egészségi állapotának alakulását, akár népünk életszínvonalának, de főleg életminőségének romlását, a hazánkból a globális pénzszivattyú révén kisíbolt százmilliárdokat vagy az oktatási, egészségügyi rendszer szétesését tekintjük, ijesztő összkép rajzolódik ki.

Az alábbiakban egyetlen – de korántsem lényegtelen – tényre szeretném felhívni a figyelmet. Amellyel ugyancsak nem mer, de nem is hajlandó szembesülni sem a fideszes, sem a balliberális politikai-értelmiségi gárda. Holott ha végigtekintünk a „harmadik magyar köztársaság” dicstelen történetén, napnál világosabban rajzolódik ki az igazság: a radikális jobboldal összes baljóslatú figyelmeztetése megalapozott volt, miként ennek a „nácinak”, „fasisztának” bélyegzett politikai-szellemi erőnek a helyzetelemzései állták ki egyedül az idő próbáját. A radikális nemzeti jobboldal eszméit, gondolatait három politikai erő képviselte az elmúlt 33 év folyamán: az 1993-ban megalakult, Csurka István vezette MIÉP, 2008 és 2015 között a Jobbik (még ha vezetőinek egy részét kezdettől fogva hátsó szándékok vezérelték is), majd a Vona Gábor vezette párt gyalázatos és szégyenletes árulása után a Mi Hazánk Mozgalom. Csurka István személyében pedig két évtizeden át pedig szellemi vezetője is akadt a radikális nemzeti mozgalomnak. Amelynek médiumai, szervezetei is működtek – habár időnként hatósági fellépéssel kellett szembenézniük.

Pontokba szedve tekintsük át, melyek is voltak a nemzeti radikalizmus alapvető állításai:

1. Mint arra Csurka István már 1989/90-ben felhívta a figyelmet, sem hazánkban, sem más volt szocialista országban nem rendszerváltás történt, hanem csupán impériumváltás: az egykori szovjet blokkba tartozó államok a nyugati birodalom fennhatósága alá kerültek.

2. Az egykori kommunista nomenklatúra tagjai számára az új gyarmattartók lehetővé tették gazdasági hatalmuk átmentését, és óriási vagyonok felhalmozását. Cserében az egykori kommunisták kiszolgáltatták országaikat a globális birodalom kénye-kedvének. A kommunista nomenklatúra hatalomátmentése azonban súlyos politikai, gazdasági és erkölcsi következményekkel is jár.

3. A privatizáció, dereguláció, liberalizáció hamis „szentháromságának” nevében hihetetlen összegű vagyonokat raboltak ki az egykori szocialista országokból. A globális világbirodalom garázdálkodása nyomán súlyos nehézségekbe ütközik a kifosztott államok talpra állítása, és nyomasztó társadalmi egyenlőtlenségek alakultak ki.

4. A radikális jobboldal eszméit képviselő MIÉP egyedüli pártként élesen ellenezte mind hazánk NATO-csatlakozását, mind pedig belépésünket az Európai Unióba. A radikális nemzeti oldal médiumai a teljesen félrevezetett közvélemény álláspontjával szemben világosan kimondták: a jövőre nézve komoly veszélyeket rejt, függetlenségünk maradékainak a feladását jelenti a „nyugati integráció” megvalósítása.

5. A radikális nemzeti oldal képviselői már a 90-es években figyelmeztettek az Európába történő bevándorlás veszedelmeire. Miként elsőként és egyedüliként mutattak rá a cigányság erőteljes mértékű szaporodásának, illetve a magyarság gyorsuló ütemű fogyatkozásának végzetes következményeire is.

6. Csak és kizárólag a nemzeti radikálisok mernek nyilvánosan rámutatni a cigánybűnözés létezésére.

7. Csurka István már a '90-es évek elején figyelmeztetett: izraeli térfoglalás zajlik Magyarországon, úgy a gazdasági, mint a kulturális életben. (Simon Peresz nevezetes kijelentése igazolta az aggodalmakat: „Fölvásároltuk Manhattant, Lengyelországot és Magyarországot.”)

8. A kulturális, a tudományos életben, valamint a nyomtatott és elektronikus médiában tapasztalható nyomasztó liberális hegemónia nemzeti tudatot elsorvasztó, erkölcsromboló hatásaira, valamint a valóságos történelmünk megismerésének és tanításának szükségességére szintén a radikális jobboldal politikusai és médiája hívta fel a figyelmet a legnyomatékosabban az impériumváltás óta!

9. A gyalázatos trianoni diktátum következményeképpen határon túlra szakadt nemzettestvéreink érdekeit a magyar kormányoknak erőteljesen képviselniük kell. Amennyiben pedig a nemzetközi politika gyökeres átalakulása nyomán bizonyos területeink visszaszerzésére esély mutatkozik, azt semmiképpen sem szabad elszalasztani.

Egy pillanatig sem lehet kétséges: míg más politikai erők, az úgynevezett „bal- és jobboldal” képviselői mellébeszéltek vagy éppen igyekeztek elhallgatni a magyarság valódi sorskérdéseit, a radikális jobboldal volt az, amely a „rendszerváltás rendszerének” húsbavágó kérdéseiről idejekorán (és nem utólag) szólni mert, és megoldási javaslatokkal is előállt.

A globális birodalom hálózatának szerepét betöltő úgynevezett „balliberális” erőktől természetesen semmit sem várhatunk. A Fidesz viszont egyrészt előszeretettel sajátítja ki a nemzeti radikálisok programját és - sok éves késéssel - maga is beszél immár szinte mindegyik, fentebb megnevezett sorscsapásról. (Két témát kivéve: sem az izraeli-cionista térfoglalásról, sem a cigányság lélekszámának növekedéséből adódó gondokról szólni sem mernek.) El kell ismerni ugyanakkor, hogy bizonyos ügyekben történt előrelépés a Fidesz kormányzása idején (bankokra kivetett különadó, állampolgárság a határon túli magyaroknak, családpolitikai intézkedések, határkerítés építése stb.) Sajnos azonban a Fidesznek a magyarság hosszú távú érdekeit is szolgáló lépései részben túlságosan is óvatosak, illetve nem érik el a kívánt hatást, mert más, kulcsfontosságú területeken nem mernek határozott intézkedéseket hozni.

Így például nincs bátorságuk még csak szóba hozni sem az EU- és NATO-tagság újragondolásának ügyét, miként a kultúra, oktatás, valamint az igazságszolgáltatás terén tapasztalható liberális hegemónia is érintetlen maradt a Fidesz kormányzásának eltelt 12 esztendejében.

A nemzeti radikalizmus legfőbb üzenete a múltban is ugyanaz volt, mint napjainkban. Azonban - az Ukrajna területén zajló háború, a globalista erők identitásháborúja, a Covid-járvány nyomán kibontakozó veszedelmek idején - talán soha nem volt aktuálisabb ez az üzenet, mint éppen manapság: a magyarság nemzeti sorskérdéseinek megoldására, népünk fennmaradására csakis akkor van remény, ha a magyar nép ismét a saját maga ura lesz, és visszanyeri végre függetlenségét. Hogy megvalósul-e legkiválóbb magyarjaink – Bocskai, Wesselényi, Thököly, Rákóczi, Kossuth, az 56-os forradalmárok – nagy álma, az persze jelentős részben a világhelyzet alakulásától függ. De a történelem ítélőszéke előtt nekünk is felelnünk kell majd.

(A szerző olvasónk.)