 |
Nos, a Megváltó megnyilatkozásai közötti ellentmondások valójában éppenséggel nem gyengítették, hanem erősítették a kereszténységet. Hogy miképpen? Nos, Jézus ellentmondásos kijelentéseinek köszönhetően a keresztény vallásnak két különböző arca is van: az egyik egy harcos, a másik pedig egy szelíd arc. Mindkettő szükséges volt a kereszténység bámulatosan gyors elterjedéséhez és fennmaradásához. A „szeretet vallásának” követői időnként elképesztő fanatizmussal küzdöttek – általában a hitetlenek, esetenként pedig sajnos egymás ellen is. A kereszténység elképzelhetetlen az önfeláldozó szeretet, az alázat, a jászolban megszülető „kis Jézus”, a betegek, a szenvedők, a „lelki szegények” nélkül, de ugyanígy elképzelhetetlen a pogányok körében a hitet diadalmasan terjesztő „vértanúk” és a „keresztes lovagok” önfeláldozó hősiessége nélkül is.
Amióta azonban megkezdődött a nyugati világ szekularizációja és rohamos ütemben terjed a hitetlenség, a keresztény vallás egyre inkább csak „szelíd”, „alázatos”, „szerető” arcát mutatja felénk. Pedig történhetett volna másképp is, hiszen valamely hit vagy eszme befolyásának erőteljes visszaszorítása, a hívek és követők üldözése kiválthatott volna egy erőteljes, sőt erőszakos reakciót is. Erre persze azt mondják, a „kereszténység nem lehet erőszakos”. Amikor azonban a jézusi hit még ereje teljében ragyogott, a keresztények igenis tudtak „erőszakosak” lenni. Mióta elveszett a hit és az erő, Jézus Krisztus vallása „megszelídült”. Figyeljük csak meg az egyházi vezetők karácsonyi prédikációit: mindenki a „békességről”, a „kis Jézusról”, a „kicsiségben és gyengeségben rejlő erőről”, beszél, legfeljebb még a „reménységet” emlegetik, amelyet a „jászolban fekvő kis Jézus” hozott volna a Földre. De hogy a „reményeket” csakis lankadatlan, kitartó erőfeszítés, sőt néha harc eredményeképpen lehet valóra váltani ezen a világon, arról nem esik szó.
Egyáltalán nem véletlen, hogy a pietizmus – vagyis a lelkiséget, a jámborságot, a spiritualitást mindenek fölé helyező vallási irányzat – akkor erősödött meg a kereszténységen (elsősorban a protestáns felekezeteken) belül, amikor a XVIII. században a felvilágosodás súlyos csapást mért Jézus Krisztus vallására. De egyáltalán nem mindegyik keresztény gondolkodó van elragadtatva ettől a látványos „megszelídüléstől”. Magyarországon például Prohászka Ottokár, majd nyomában többek közt Bangha Béla emelte magasba a „harcos kereszténység” zászlaját. Sajnos a kommunisták uralomra jutását követően Mindszenty Józsefen valamint az evangélikus Ordass Lajoson és a református Ravasz Lászlón kívül nemigen akadt senki, aki tovább adta volna ezt a megszentelt zászlót. Az 1990-es politikai fordulatot követően a nyugati világot irányító cionista oligarchia gondoskodott arról, hogy senkinek eszébe se jusson a „harcos kereszténységet” emlegetni. Valójában a kereszténység összes ellensége elégedetten dörzsöli a markát, amikor Jézus Krisztus egyházainak vezetői az „alázatról”, a „gyengeség, a kicsiség” előnyeiről szónokolnak, és igyekeznek egyre csökkenő számú híveiket rábeszélni arra, hogy „semmiképpen se álljanak ellen a gonosznak”. Miképp egykor a kommunisták, úgy a napjainkban felettünk uralkodó cionisták is kifejezetten támogatják a keresztény felekezeteken belül működő lelkiségi, pietista mozgalmakat, hiszen ha a keresztények elmerülnek a saját belső világukban, úgy nem kell tartaniuk a szervezett ellenállásuktól.
Jézus Krisztus jól ismerte az emberi természetet, és pontosan tudta, hogy a szeretet és az igazság nemes eszményei csakis akkor diadalmaskodhatnak, ha harcolunk értük. Erről beszélt, amikor kimondta azt a mondatot, amit a kereszténység nevében megszólaló – de valójában a cionista oligarchia járszalagján csüngő – egyházi vezetők hallani sem akarnak: „Nem békét hoztam, hanem kardot”. A muzulmán vallásban sem véletlenül kap központi szerepet a „dzsihád” fogalma, amely a lelkünkben és a külvilágban is jelen lévő Rossz elleni harcot jelenti. Harcra persze (és itt nem fegyveres harcra gondolok) csak az képes, akiben nagyon erősen él a hit. Attól tartok azonban, a kereszténység legnagyobb baja, hogy vezetőinek és a híveknek a lelkébe világi eszmények és ideálok fészkelték be magukat. A hit elillant, persze nem csak úgy magától, mintegy véletlenül, hanem a hagyományos nemesi és egyházi arisztokráciát a hatalomból kiszorító polgárság ténykedésének valamint a tudományok fejlődésének következményeképp.
Vajon talpra állhat-e még a kereszténység? Karácsony van, szívesen mondanék valami biztatót, valami reményteljeset, de sajnos nem tehetem. Pillanatnyilag ugyanis a „keresztény újjászületés” jelei – sajnos - nyomokban sem fedezhetők fel. Baljós jel, hogy a kereszténység nem csupán a polgárság különböző ideológiái illetve a „tudományos világnézet”, valamint a kommunizmus, a zsidóság, és a fogyasztói társadalom előtt tette le a fegyvert, de még az iszlám napjainkban tapasztalható látványos előretörése sem készteti ellentámadásra, vagy legalább maradék erőinek mozgósítására. Vagy talán már nem maradt erő, amit mozgósítani lehessen?
Perge Ottó
