Ahogy Andrew Joyce (2015) felidézte, a brit népesség faji összetételének megváltoztatására irányuló első nagyszabású törekvés az Empire Windrush szimbolikus esete volt. 1948-ban a Brit Birodalom gyenge volt, 1947-ben India elnyerte függetlenségét, és a megfáradt Nagy-Britannia éppen hazatelepítette gyarmati csapatait. Az Empire Windrush óceánjáró utasszállító hajót azonban nem a brit kormány, hanem az Új-Zélandi Hajózási Társaság üzemeltette, amelyet a zsidó Isaacs testvérek, Edward és Henry alapítottak. További fő részvényesek voltak a Nathan testvérek, Laurence és Alfred, szintén zsidók. (Akikről 1947 novemberében kiderült, hogy brit titkos információkat továbbítottak a britekkel szemben ellenséges palesztinai zsidó terroristáknak, az Irgunnak.) 1948 májusában a brit közlekedési minisztérium engedélyt adott arra, hogy „növeljék a nyereségüket azzal, hogy Jamaicában kereskedelmi ügyfelekkel (bevándorlókkal, nem pedig szerződéses katonákkal) töltik fel a hajóikat, mielőtt ezekkel az új telepesekkel visszatérnének Nagy-Britanniába”. Ez a döntés később negatív visszhangot kapott, így feltehetően nem előzte meg alapos megfontolás. Mindenesetre az akkori közlekedési miniszter a szintén zsidó Harry Louis Nathan volt. Három héttel azelőtt, hogy Jamaicára érkeztek, az újságok az olcsó utazás lehetőségét és a Londonban várakozó szép új életet hirdették. Joyce idézi Stephen Pollardot, aki szerint „a reakció szinte azonnal jött. Sorok alakultak ki a helyfoglalási irodák előtt, és minden hely elkelt”. Daniel Lawrence, akire Joyce szintén hivatkozik, egy akkori résztvevőtől idéz: „Nos, azért hagytam el Jamaicát, mert láttam a hirdetéseket a The Gleanerben. ... Azért mentem el, hogy jobb helyzetbe kerüljek. Ez volt a fő ok.” A The Gleaner a Gleaner Company része volt, amely monopóliummal rendelkezett Jamaicában, és amelyet 1834-ben a zsidó De Cordova testvérek, Jacob és Joshua alapítottak. A hirdetések megjelenésének idején a leszármazott Michael De Cordova volt a lap vezető szerkesztője.

A zsidó összejátszás eredményeként a Windrush végül 1948. június 22-én közel 500 jamaicai állampolgárral szállt partra, ami a gyorsan növekvő fekete beáramlás kezdetét jelentette az országba. A mai napig Windrush-generációként emlegetik őket, és június 22-ét egyesek országszerte „a multikulturális Nagy-Britannia születéseként” ünneplik. (Trinder, 2023) 1948 és 1952 között mintegy 2000 fekete szállt partra, 1957-re ez a szám 42 000-re emelkedett. 1961-ben már 172 000 nem fehér ember élt az országban. A kormány, megvizsgálva ennek az új csoportnak a foglalkoztatását, arra a következtetésre jutott, hogy az nem volt megfelelő. Egy 1953. decemberi felmérésben, amelyet Joyce idéz, a köztisztviselők azt mondták, hogy alacsony foglalkoztatásuk oka az volt, hogy „»alacsony volt a teljesítményük«, és a munkájukat »felelőtlenség, veszekedés és a fegyelem hiánya« jellemezte. A fekete nők »lassúak voltak szellemileg«, a fekete férfiak pedig »lobbanékonyabb temperamentumúak voltak, mint a fehér munkások ... könnyebben provokálhatók erőszakra ... hiányzott az állóképességük«, és általában »nem feleltek meg a brit munkaadók által megkövetelt normáknak«”. (Lásd: Paul, 1997) Ettől eltekintve a bűnügyi problémák már 1954-ben nyilvánvalóvá váltak, mivel David Maxwell Fyfe belügyminiszter jelentést készített a feketék által prostituált fehér nőkről, amelyben azt írta: „A Metropolitan rendőrségtől kapott számadatok valóban azt mutatják, hogy az e bűncselekményért elítélt színesbőrű férfiak száma nincs arányban a Londonban élő színesbőrű férfiak számával”. Egy későbbi jelentésében szintén visszatért erre a pontra: „nagyszámú színesbőrű él állami segélyből vagy fehér nők erkölcstelen keresetéből”. (Lásd: Procter, 2000) 1958-ban a Notting Hill-i faji híres zavargások jól illusztrálták ezt a növekvő feszültséget.

 

Az Empire Windrush (forrás: thetimes.com)

Ha a nem is olyan távoli múltra összpontosítunk, a zsidókat a külföldi beáramlás elősegítőinek vezető szerepében akkor is megtaláljuk. 2000-ben a Blair-kormány megbízta Jonathan Portes-t, a Miniszterelnöki Hivatal vezető zsidó közgazdászát, hogy készítsen egy tanulmányt, amely a megváltozott bevándorlási politikára vonatkozó terveik alapjául szolgált. Portes egy olyan tanulmányt tett le az asztalra, amely gazdasági alapon engedélyezné a nem fehérek tömeges bevándorlását, és társa, Barbara Roche menekültügyi és bevándorlási miniszter volt az, aki a korábban viszonylag kevésbé nyitott kapuk megnyitását az Afrikából és a Közel-Keletről érkező, ma már jól ismert tömeges beáramlásra alapozta. Portes azóta is aktív szószólója az Egyesült Királyság e demográfiai változásának, akár a The Guardian hasábjain, akár a BBC-ben, a harmadik világbeli migránsokat gazdaságilag hasznosnak ábrázolva, „energikus, magasan motivált (és gyakran képzett és művelt) embereknek” nevezve őket. (Portes, 2015) A bevándorlási reformok eredményeként a migránsok és menedékkérők számára juttatásokat, egészségügyi ellátást és lakhatást biztosítottak, így az ország vonzóbbá vált a migránsok számára.

Tom Bower nemzetközileg elismert oknyomozó újságíró 2016-os Broken Vows című könyvében megjegyzi, hogy Blair gyakorlatilag szabad kezet adott Roche-nak, egyetlen kikötése az volt, hogy ne engedje be a nem igazi menekülteket. Roche még ezzel sem igazán törődött, azt mondta, hogy „szerintem a menedékkérők maradhatnak Nagy-Britanniában. A kitoloncolás túl sokáig tart, és ez érzelmi kérdés”. (Bower, 2016, 171. o.) A fehér őshonosok azonban kevesebb szimpátiát érdemelnek, mivel Roche „nyíltan kritizálta az IND személyzetét is, amiért az egyöntetűen fehér férfiakból áll”. (Uo.) Roche szerint „a bevándorlók számának alacsonyan tartása »elhibázott« volt, mert »a bevándorlás és a multikulturalizmus pozitív jót hozott«”, és „a brit városoknak, ebben egyetértettek, nagy nem európai közösségekkel kell rendelkezniük”, ahogy Bower megjegyzi (i. m., 172. o.).

A nem valós menedékkérőket ezután munkásoknak nyilvánították, munka- és tartózkodási engedélyt kaptak, a juttatásokkal együtt. A folyamat kimenetele ismert: kisebbségi többségű városok (Dawar, 2013), gyermekgyilkos és erőszaktevő közel-keleti bandák megfigyelhetők szerte az országban (Bird, 2017), iszlamista buszrobbantások (2005. július 7., London), lefejezés a nyílt utcán (Lee Rigby meggyilkolása), felgyújtott városrészek faji zavargásokban (2011-es londoni zavargások), „gyújtogatások, súlyos testi sértések, emberrablások, lövöldözések és késelések – melyek mind az utcákon játszódtak le”, kábítószer-kereskedő közel-keleti bandák által (Gibbons, 2014), súlyos problémák vannak velük az egészségügyi ellátásban is (Ryan, 2019; lásd még: Joyce, 2017; 2018), felülreprezentáltság az erőszakos bűncselekményekben (Kirkegaard, 2022), kulturális és társadalmi sorvadás a magasabb születési arányszám és a tömeges beáramlás miatt, aminek következtében a becslések szerint 2066-ra a fehérek kisebbségbe kerülnek saját országukban, hacsak nem történik sürgős változás (Brown, 2013).

Portes néha hivatkozik zsidó származására, amikor a bevándorlási politikával foglalkozik (mint például a fent idézett cikkben), ami azt jelzi, hogy származása motiváló tényező. Ennek ellenére nem fél a muszlim és arab – potenciálisan antiszemita – tömegek beáramlásától, mint az átalakulás egyik formálója. Barbara Roche esetében is egyértelmű, hogy annak ellenére, hogy a „sokszínűség” híve, a saját fajtájával nőtt fel; zsidó iskolába járt. A The Independentnek úgy beszélt zsidóságáról, hogy ha bárki más írta volna őt le így, feltehetően az antiszemita címkét megkapná: „Az, hogy zsidó vagyok, teljesen meghatároz engem, meghatározza a politikámat. Megértem az etnikai csoportok másságát.” (Waugh, 2003; lásd még: Langdon, 2016) Természetes, hogy az, akik vagyunk, befolyásolja, hogyan látjuk a világ dolgait, és a származásunk nagy hatással van arra, hogy kik vagyunk. Valóban, az utóbbi időben Roche aktívan tevékenykedik az általa alapított Migrációs Múzeumban. Ennek a múzeumnak az a célja, hogy meggyőzze az őshonos briteket arról, hogy nemzeti identitásuknak a bevándorlók identitásának kell lennie, hiszen ők maguk is bevándorlók, akárcsak a (Roche saját aktivizmusa miatt) egyre nagyobb számban megjelenő faji idegenek az országukban – vagy inkább „az ő” országukban, hiszen ez a narratíva elutasítja a briteket mint őshonos népet, akiknek jogos igényük lehet egy föld, vagy egy állam feletti uralomra. Az intézmény alapításának motivációjáról szólva Roche először is zsidóságára és annak a migráns identitására gyakorolt hatására hivatkozik. Ahogy korábban megjegyezte: „Szeretem London sokszínűségét... egyszerűen jól érzem magam”. (Muir, 2011)

Joyce (2019) bemutatja az Írországban tapasztalható hasonló helyzetet is. Megjegyzi, hogy „2002 és 2016 között az ír lakosság külföldön született tagjainak aránya 5,8%-ról több mint 17%-ra emelkedett” – főként pakisztániak, romániai cigányok, afgánok –, ami a viszonylag kis népességet tekintve pusztító tendencia. Ennek a változásnak az egyik kiemelkedő alakja Alan Shatter, a zsidó származású, régóta parlamenti képviselő, aki 2011-ben lett igazságügyi és egyenlőségi miniszter. „Shatter hatása Írországra rendkívüli volt, és ezt nehéz eltúlozni” – jegyzi meg Joyce, és idézi Shattert, aki dicsérte a bevándorlást, mert az „átalakító hatással volt az ír társadalomra – méghozzá jobbra alakult át”, és a nem írek ma már „egyre fontosabb szerepet játszanak az élet számos területén”, ami „nagyban javította az ország társadalmi, kulturális és gazdasági szerkezetét”. Shatter számára fontos, hogy Írország olyan nemzetté váljon és maradjon, amely befogadja az idegeneket, és az íreknek kell „alkalmazkodniuk az ír társadalom egyre sokszínűbbé váló jellegéhez”. Shatter előtt „az ír kormány lépéseket tett a nem európai bevándorlás csökkentésére, többek között eltörölte az automatikus állampolgárságot az Írországban született külföldiek gyermekei számára, és drasztikusan csökkentette a menedékkérők befogadását”, de hivatalba lépése óta „Shatter azzal foglalatoskodik, hogy növelje az Írországban élő afrikaiak és ázsiaiak számát”. (Camillus, 2013)

Ahogy az jellemzően megfigyelhető, a zsidó aktivizmus legalább két lábon áll: egy elméleti és egy közvetlenebb politikai lábon. A Blair-kormány esetében Portes biztosította az elméleti kereteket, míg Roche volt az izom, aki az ajtók mögött mozgatta a dolgokat. Írországban, ha Shatter a politikai erő, akkor Ronit Lentin szociológus professzor az, aki a szükséges kereteket kialakította, aki „nyitott ajtókkal járó bevándorlási politikát szorgalmazott Írország számára, és ellenzett minden deportálást”. Joyce (2019) Lentin nézete szerint az íreket csupán „homogénnek” és „fehérnek tételezik fel,” ami talán az ő verziója arra, hogy az őshonos fehér népek valójában nem azok, akik; Roche számára az angolok bevándorlók, nem Anglia őshonos népe – bármi más, csak nem egy legitim nép, amelynek van egy földje a maga számára. Sőt, az ilyen népiség helyett Lentin ideálja az írek számára „a sokszínűség és az integráció és a több fajúság és a multikulturalizmus és az interkulturalizmus”, hozzátéve, hogy „javaslom annak a kiderítését, hogy az ír nemzet hogyan válhat mássá, mint fehér”.

Nincs egyedül ezzel a vágyával, hogy megszabadítsa az íreket fehér-európai jellegüktől. Lewis Glucksman zsidó pénzember intézménye, a Glucksman Ireland House a New York-i Egyetemmel és még egy tucat intézménnyel együttműködve 2011-ben kidolgozott egy projektet, amelynek célja, hogy valóban egy „a fehérektől eltérő” ír identitást népszerűsítsen, mivel „ez a projekt kapcsolódik ahhoz a kortárs vitához, hogy mit jelent az írség” egy egyre inkább nem fehér Írországban. (GIH, 2011, 2. o.) Ezek szerint „vita” tárgya ez, mint általában, amikor egy nép alapvető jellegét és létét megkérdőjelezik és absztrakt módon relativizálják. A folyamatot több zsidó szervezet segítségével viszik véghez, például a Support Refugees, amelynek honlapja azt állítja, hogy ez egy „egylépéses rendszer azok számára, akik részt akarnak venni a menekültek és menedékkérők támogatásában az Egyesült Királyságban és külföldön egyaránt”, amelyet „a The Jewish Council for Racial Equality (JCORE) és a West London Synagogue of British Jews” hozott létre és irányít. Működésük „a Jewish Communal Taskforce for Refugees égisze alatt” zajlik, amelynek tagjai a következők: Board of Deputies, a JCORE, Jewish Leadership Council, Liberal Jewish Synagogue Drop-In, Mitzvah Day, René Cassin, West London Synagogue, Union of Jewish Students, World Jewish Relief, és „az egész közösség támogatja őket”, többek között a Board of Deputies, a Liberal Judaism, a Masorti Judaism, a Movement for Reform Judaism, az Office of Chief Rabbi és a United Synagogue.

Ha a nem zsidók demográfiai változását célzó zsidó aktivizmus hasonlít az Egyesült Államokéhoz, akkor az, amit Ausztráliában találunk, talán még jobban tükrözi ezt a stratégiát. Brenton Sanderson ausztrál szakértő ezt a zsidó évtizedekig tartó küzdelmet az ország „Fehér Ausztrália” irányelve ellen, és az ezzel kapcsolatos szempontokat vizsgálta. Ahogy Sanderson felvázolja:

Ezen aktivisták és befolyásos személyiségek zsidó motivációját mutatja be Sanderson többek között Robert Manne professzor személyével, aki megjegyezte, hogy a nem fehér migránsokat támogató aktivizmusa az ő szemében a holokauszthoz kapcsolódik. Úgy tűnik, hogy Manne ellenségesen tekint a nem zsidó befogadó nemzetekre, és fél azoktól, amint megjegyzi: „szinte egyetlen nyugati nemzet sem volt hajlandó otthont kínálni a Németországból az 1930-as években elmenekült jelentős számú zsidónak”. Manne emiatt stratégiailag tekint a bevádorlásra: „A menekültek védelme számomra és sok, a holokauszt utáni zsidó számára a politikai tájkép állandó eleme lett”. (Uo.) Ahogy Sanderson (2012b) megjegyzi, „ennek a mérgezően fehérellenes ideológiának és politikának a valódi kialakítója Ausztráliában Walter Lippmann volt, egy németországi zsidó menekült, aki 1938-ban telepedett le Melbourne-ben”. Az Egyesült Államokból származó Horace Kallen hatására ismét a zsidó aktivizmus elméleti oldalát láthatjuk markánsan megjelenni személyében. Lippmann azonban „igazgatósági pozíciókat is szerzett a Nemzetközösségi Bevándorlási Tanácsadó Testületben, az Ausztrál Szociális Szolgáltatások Tanácsában (ACOSS), a Victorian Ethnic Affairs Commissionben és egy sor más, a kormányzati politika alakításában részt vevő testületben” – hangsúlyozza Sanderson.

A zsidók, mint látható, nagyon magas hatalmi pozíciókat töltöttek be, és képesek voltak akaratukat keresztülvinni, akár volt mögötte népi igény, akár nem. Ahogy az Australian Jewish Times szerkesztője, Susan Bures büszkélkedett a Sydney-i Zsidó Múzeumban 1997-ben megnyílt Sydney-i Interkulturális Tanulmányok Központjának megnyitóján: „Zsidónak lenni Ausztráliában ma azt jelenti, hogy mind az állami, mind a szövetségi kormányok örömmel fogadják a hozzám hasonló zsidók munkáját a hatóságokban, bizottságokban és testületekben.” (Uo.) Sanderson nem tud nem arra a következtetésre jutni, hogy „Walter Lippmanntól David Manne-ig a zsidók kulcsszerepet játszottak és játszanak ma is az ausztrál nemzet társadalmi és demográfiai átalakulásában”. Valóban, Mark Lopez (1978) már az 1970-es években Lippmannt azonosította ennek az átalakulásnak a mozgatórugójaként. Még ezt megelőzően Isi Leibler, a Zsidó Világkongresszus későbbi alelnöke egy 1960-as éves jelentésében arra szólította fel a zsidókat, hogy saját érdekükben segítsék ezt a folyamatot:

W. D. Rubinstein zsidó szerzőt idézve Sanderson (2012c) hangsúlyozza, hogy az ausztrál zsidóság „a világ egyik legjobban szervezett diaszpóra közössége, és gyakran az etnikai és multikulturális ügyek élvonalában van Ausztráliában”. Ezt, mint megjegyezte, a zsidó aggodalmak és érdekek motiválják. Ezt az álláspontot képviseli Andrew Markus zsidó professzor is, aki megjegyzi, hogy a zsidókat, ha nem a messianisztikus vágy hajtja, hogy „megjavítsák és meggyógyítsák” a világot úgy, ahogyan azt ők jónak látják, akkor az „önérdek” vezérli, mert „a történelem során többször bebizonyosodott” – érvel Markus –, hogy „a korlátok felállítása és a párbeszéd megszüntetése méregként hat”. A zsidó közösség vezetői a Hanson-mozgalom megjelenésével felismerték ezt a veszélyt. Ugyanez a veszély mutatkozik meg a muszlim ausztrálokkal szembeni ellenségeskedésben”. A multikulturalizmus ebben az értelemben olyan struktúrát hoz létre a nemzsidó társadalmak körül, amelyet a zsidók úgy érzékelnek, hogy az védelmet nyújt számukra: „a zsidó közösséget minden bizonnyal rendkívül zavarná, ha az egymást követő kormányok alapvetően megfordítanák a multikulturalizmus iránti elkötelezettségüket”.

Ahogy máshol is láthattuk, a zsidó aktivizmus annak elérése érdekében, amit saját érdekeiknek tekintenek (nem törődve a nem zsidó befogadó nemzetek érdekeivel), több rétegből áll – elméleti és intellektuális keretek kialakításából, érdekérvényesítésből, közvetlen politikai befolyásolásból és kulturális, vagy tudományos propagandából, általában finanszírozással. Az első kettőt fentebb már láttuk, de Sanderson az utóbbit is bemutatja nekünk: „A gazdag zsidó ingatlanfejlesztő Morry Schwarz [Schwartz] évek óta finanszírozza az értelmiségi baloldalt Ausztráliában, és kiadóvállalata, a Black Inc. a multikulturalizmust támogató értelmiségi intézmény médiainfrastruktúrájának kulcsfontosságú részévé vált. Schwartz Quarterly Essay-jét és The Monthly magazinját »a legerőteljesebb baloldali hangoknak nevezték Ausztráliában«”. Az Ausztrália/Izrael és Zsidó Ügyek Tanácsa szintén egy ilyen zsidó csoport, ahogy Sanderson (2020) hangsúlyozza: „Miközben az AIJAC hevesen elutasítja Izrael mint etnikailag sokszínű, multikulturális állam megvalósíthatóságát, addig az AIJAC mélyen elkötelezett az ausztráliai multikulturalizmus mellett, és fáradhatatlanul »lobbizik az ausztrál zsidókat érintő kérdésekben, például az antiszemitizmus és a multikulturalizmus egészségének kérdésében«. Rubinstein ragaszkodik ahhoz, hogy »a multikulturalizmus jól szolgálta a zsidó közösséget«”. Valóban, ezek az aktivista zsidók zsidóként értelmezték magukat, mint egy kívülálló csoport egy gazdanép terében. Lippmann ezt fejezte ki, amikor úgy fogalmazott: „Úgy gondolom, hogy nem zsidó vallású ausztrálok vagyunk, hanem az Ausztráliában élő zsidó nép részei”. (Idézve: Cannon, 2023)

Érdemes további figyelmet fordítani az Egyesült Államokban a demográfiai változás érdekében folytatott zsidó aktivizmus stílusára és tartalmára. Ennek két jó oka van. Egyrészt az amerikai példa jól dokumentált, és kellemetlen emlékeztetőül szolgál arra, hogy az evolúciós folyamatok könyörtelenek, és a lavinákhoz hasonlóan nem kérnek engedélyt: ha egyszer elindulnak, mindent elpusztítanak, ami az útjukba áll. Valóban, 1965-ben, amikor a Hart-Celler-törvényt bevezették, az Egyesült Államokban 84 százalék volt a fehérek aránya (Chishti et al., 2015), míg 2024-ben 58,9 százalék. Ha a legfiatalabb generációt, a 18 év alattiakat nézzük, akkor 2020-ban ez az arány csak 52 százalék volt. Chishti et al. megjegyzi, hogy 2065-re „az Egyesült Államok lakosságának mindössze 46 százaléka lesz fehér”. Ez történelmi szempontból a szakadékba való esés demográfiai megfelelője, mindössze néhány évtized alatt, ami egy szempillantás a történelemben. Másfelől az Egyesült Államokban bekövetkező fontos változások általában visszhangot keltenek a világban, de legalábbis a nyugati világban. Valóban, ahogy Roger Hewitt (2005, 4. o.) megállapítja: „A multikulturalizmussal kapcsolatos politikai fejleményeket az Egyesült Királyságban, Kanadában és Ausztráliában, valamint a közelmúltban az európai kontinensen történteket közvetlenül vagy közvetve befolyásolták az Egyesült Államokban végbement fejlemények”.

Ezt más szakértők is hangsúlyozzák: „szeizmikus geopolitikai fejlemények teremtettek lehetőséget az 1965-ös bevándorlási és állampolgársági törvényhez hasonló reformok számára, amelyek jelentősen csökkentették a faji alapú törvényeket az Egyesült Államokban és azon túl. Valóban, más nagy angolszász országok később követték a példát, és megszüntették faji alapú politikájukat – Kanada az 1960-as években, Ausztrália 1973-ban, Nagy-Britannia 1981-ben és Új-Zéland 1986-ban”. (FitzGerald és Cook-Martín, 2015) Az európai országok jogszabályait nemzetközi környezetben kell vizsgálni. Tomas Hammar (1985, 239. o.) ezt hat európai ország vizsgálatával mutatta be: „A hat vizsgált ország tehát nem független eset, azon egyszerű oknál fogva, hogy bevándorlási politikájukat ugyanazon gazdasági és politikai feltételek mellett és ugyanazon uralkodó ideológiák hatása alatt alakítják ki és hajtják végre”.

MacDonald (2002, 301. o.) tanulmányában ezt Kanada esete szemlélteti, ahogyan Freda Hawkins professzor 1989-ben megjegyezte: „Ez a fontos politikai változás nem parlamenti vagy népi követelés eredményeként történt, hanem azért, mert néhány magas rangú kanadai tisztviselő ... helyesen látta, hogy Kanada nem működhet hatékonyan az Egyesült Nemzetek Szervezetében vagy a többnemzetiségű Nemzetközösségben, ha a nyakán a faji megkülönböztetésen alapuló bevándorlási politika malomköve van”. Megállapítható, hogy a bevándorlási reform győzelme és a faji kvóták elutasítása túlmutatott az amerikai demográfiai folyamatok közvetlen befolyásolásán, és hatással volt magára a nyugati világ egy részére is, különösen a második világháború és az 1950-es UNESCO-nyilatkozat által képviselt új keretrendszer után, amely utóbbi maga is erősen támaszkodott a zsidó alapokra (amint az korábban bemutatásra került). Fontossága miatt indokolt, hogy a korábbi kutatásokat szem előtt tartva, most újból megvizsgáljuk e zsidó aktivizmus részleteit.

Európa kapcsán említést érdemel itt az úgynevezett haszkala, a „zsidó felvilágosodás”, amelynek aktivistái, a maszkilim már ismerős narratívákat javasoltak: „a legelső zsidó behatolást a nyugati kultúrába így a határok eltörlése, valamint az »idegen« migrációs és letelepedési jogainak követelése kísérte”. (Yeats, 2024b, 21. o.) Az Egyesült Államok történelmében több évszázadot tekinthetünk vissza, hogy korai panaszokat találjunk a zsidók kapcsán, amiért azok megpróbálták átvenni az irányítást a politika felett. Az 1790-es pennsylvaniai alkotmány szerint a külföldiek kétéves tartózkodás után szavazhattak, ha a választások előtt legalább hat hónappal befizették az állami és megyei adókat: „Az idegenek szavazati jogának egyik különösen provokatív következménye az volt, hogy 1797-ben Israel Israel [1746–1822], az egyik philadelphiai demokrata társaságban kiemelkedő szerepet játszó zsidót beválasztották az állami szenátusba.” (Zolberg, 2006, 92. o.) Ez egyesek részéről olyan vádakat váltott ki, amelyek szerint ez „a zsidók uralma és az »Izrael törzsének« az amerikai politika irányítására irányuló összeesküvésének része”. (I. m., 95. o.) Az 1820-as évekre a politika egyik fontos vezető személyisége a zsidó Mordecai Noah (1785–1851) volt: „Most már egyértelműen a bevándorlók pártja, a demokraták a következő évtized nagy részében megőrizték az irányítást a város felett, miközben az újonnan érkezők folyamatosan özönlöttek”. (I. m., 135. o.) A 19. század végére „a »zsidók« bejutottak a Kereskedelmi Minisztérium Hivatalába, amely a bevándorlási biztosokat felügyelte. Ez – tükrözve, hogy prominens zsidó pénzemberek és üzletemberek számos nemzeti szervezetet indítottak el vallástársaik érdekeinek védelmére – szintén egy innovatív korporatista megállapodás volt, de inkább az etnikai, mint az osztálypolitika szférájában”. (I. m., 201. o.)

Zolberg megjegyzi, hogy a nagyszámú zsidó jelenléttel rendelkező szakszervezetek körében „az etnikai szolidaritás a kirekesztés célpontjaival néha felülmúlta a bérekre gyakorolt káros hatásukkal kapcsolatos számításokat”, példaként említve „az erősen zsidó női ruhaipari munkásokat”, akik még 1912-ben is elleneztek „minden olyan politikát, amely megakadályozná, hogy a politikai, vallási és gazdasági elnyomás áldozatai menedéket találjanak az Egyesült Államokban”. (I. m., 219. o.) Amikor 1910-ben a népszámlálási hivatalnokok a bevándorlási célokat illetően a faji szempontok érvényesítését szorgalmazták, ezt „A zsidó szervezetek ismét hevesen ellenezték, a javaslatot a konferencián Simon Guggenheim coloradói amerikai szenátor, valamint Adolph Sabbath [recte: Sabath] és Henry Goldfogle New York-i képviselők erőfeszítéseinek köszönhetően elvetették”. (I. m., 231. o.) A megnevezettek mind zsidók voltak. Ez és az 1912-es elnökválasztási kampányban való részvétel „a zsidó szervezetek sikeres beavatkozását tükrözte, amelyeknek azt is sikerült elérni, hogy a bevándorlóknak ne kelljen erkölcsi bizonyítványt bemutatniuk, amit a zsidók nehezen tudtak volna megszerezni a cári hatóságoktól”. (I. m., 236. o.) Az amerikai népszámlálásban inkább az „anyanyelv” rögzítését írták elő, de végül egyelőre az etnikumhoz való viszonyulás érvényesült. Valóban, ez azt időszakát a zsidó küzdelmeknek néhány győzelem, de vereség is jellemezte: „Az etnikai fronton a vezető zsidó szervezetek meghajoltak a számbeli korlátozás szükségessége előtt, de harcoltak a nemzeti származás alapvonala ellen, egészen odáig mentek, hogy azt a világ szinte minden országával kötött szerződések megsértéseként jellemezték, »a németek első világháborús viselkedéséhez hasonlóan«”. (I. m., 260. o.)

A zsidók ebben a folyamatban betöltött vezető szerepét vitatók egyik visszatérő narratívája, amellyel a bevándorlási irányelvek kutatása során óhatatlanul találkozik az ember, hogy a zsidók csak egyike voltak a számos etnikai és vallási csoportnak ebben az aktivizmusban – példaként az etnikai téren az olaszokra, a vallási téren pedig a keresztényekre történik efféle hivatkozás. Sőt, egyesek odáig mennek, hogy azt állítják, ezek a csoportok kiemelkedőbb szerepet játszottak a folyamatban. A keresztény részvételre később fogunk kitérni, egyelőre azonban szükséges az olasz részvétel világos áttekintése, különösen a zsidóhoz mérten. Ebben a vizsgálatban segítségünkre van a Nemkívánatos: A korlátozó bevándorlási törvények elleni olasz és zsidó mozgósítás, 1882–1965 (2020) című mélyreható tanulmány, amelyet Maddalena Marinari olasz származású bevándorlási történész készített.

Marinari tanulmányának egyik hátulütője, hogy többször és szinte automatikusan csoportosítja az „olasz és zsidó aktivistákat”, általában nem téve különbséget közöttük, és feltehetően az egyik csoport aktivizmusát a kettő egységének tulajdonítja. Ennek ellenére időnként világos támpontokat kapunk tőle arra vonatkozóan, hogy valójában hol helyezkedett el a mozgatórugó ebben az aktivizmusban, sőt, néha kifejezetten ki is jelenti azt. Marinari (2020, 16. o.) kiemeli, hogy a 19. század végére „Ezen a már önmaguk által szelektált csoporton belül a németországi származású amerikai zsidók váltak az európai bevándorlás korlátozásának legbefolyásosabb és legszervezettebb korai kritikusává. Megvoltak a kapcsolataik és a pénzügyi eszközeik ahhoz, hogy fenntartsák ezt a harcot”. (Ebben az Európából érkező bevándorlásban akkoriban nagy számban voltak zsidók is.) Marinari hozzáteszi, hogy a szinte teljes egészében újonnan érkezőkből álló „olasz közösségnek nem voltak olyan kapcsolatokkal, eszközökkel és hozzáféréssel rendelkező tagjai, mint a zsidó közösségnek a belső megosztottsága ellenére”, ráadásul az olaszok „hevesen megosztottak voltak regionális vonalak és politikai nézetek mentén”, míg a zsidók sokkal erősebb összpontosítást és egységet mutattak mindebben. (Uo.) Marinari ezután leírja, hogy 1906-ban „a zsidó közösségben két olyan érdekvédelmi szervezet alakult, amelyek szöges ellentétben álltak egymással a bevándorlási vitába való beavatkozás mikéntjét illetően. A Nemzeti Liberális Bevándorlási Liga (NLIL) és az Amerikai Zsidó Bizottság (AJC) hamarosan a bevándorlásellenes harc legbefolyásosabb szereplőivé váltak.” (I. m., 24. o.)

Valójában ez a két csoport úgy működött, mint a satu két oldala, ahogy Marinari elmagyarázza: „Míg az NLIL vezetői a hatalmas propagandakampányok és nagyszabású tiltakozó gyűlések mellett döntöttek, az AJC tagjai elutasították a nyilvános tüntetéseket, és a politikai kapcsolatok kiterjedt hálózatával rendelkező befolyásos zsidók kis csoportja általi csendes meggyőzés módszerét választották. Az NLIL és az AJC közötti stratégiai különbségek tükrözték a bevándorlási korlátozásokat ellenző közösségen belül kialakult két oldalt, és ez a megosztottság 1965-ig fennmaradt.” (Uo.) Miután 1906-ban New Yorkban és Bostonban sikeresen szervezett tömeggyűléseket az írástudási teszt (mint a bevándorlási politika korlátozó része) elleni tiltakozásra, Nissim Behar – akit Marinari mint „a párizsi székhelyű Alliance Israélite Universelle propagandistája, pedagógus és cionista” mutat be – megalapította az NLIL-t egy „nem felekezeti szervezetként, hogy ellenezze a bevándorlás korlátozását és befolyásolja a törvényhozást a Kongresszusban”. (Uo.) Edward Lauterbach, egy zsidó ügyvéd volt az NLIL elnöke, míg az olasz Antonio Zucca a pénztárosa – tehát ismét zsidó irányítást látunk, amit még jobban kiemel Marinari kiegészítése, miszerint „Behar és Lauterbach olyan prominens amerikai vezetőket hívott meg az elnökségbe, mint Andrew Carnegie és Woodrow Wilson, majd nekiláttak, hogy az európai bevándorlók széles körű szervezeteit toborozzák maguk mellé”. (Uo.)

Igazgattak régebbi európai bevándorló csoportokat is, például németeket és íreket, valamint más zsidó csoportokat, például a B'nai B'rith Független Rendjét. A zsidó mozgató szerepet Marinari tovább tisztázza: „Annak ellenére, hogy Behar és Lauterbach erőfeszítéseket tettek egy kétpárti és etnikailag sokszínű tagság létrehozására, a korlátozáspártiak továbbra is zsidó szervezetnek tekintették az NLIL-t, mivel Behar a liga egész fennállása alatt ügyvezető igazgatóként a szervezet minden aspektusát koordinálta, és ő volt annak a mozgatórugója.” (I. m., 25. o.) Ez a zsidó dominancia akkoriban annyira nyilvánvaló volt, hogy ez vezetett ahhoz, hogy „a korlátozásellenes kampányt »zsidó ügynek« bélyegezték”. (I. m., 26. o.) Louis Marshall, az akkor még új AJC vezetője például „a zsidó szavazatot használta fel nyomásgyakorlásra, amikor a zsidókat érintő kérdésekben a közhivatalnokokkal tárgyalt. Ez volt például a stratégiája, amikor 1907-ben Marshall megpróbálta megnyerni Page vermonti kormányzó politikai támogatását az újonnan szervezett Amerikai Zsidó Bizottság bevándorlási törvény elleni erőfeszítéseihez”. (Dalin, 2022, 105. o.)

Az olasz aktivizmus az Amerikai Olasz Fiak Rendje (OSIA) révén, bár jelen volt, ebben az esetben valóban háttérbe szorult: „A zsidó szervezetek közötti széttagoltság gyakran okozott frusztrációt a közösségen belül, de sikere a zsidó reformereket még több támadásnak és vizsgálatnak tette ki a fősodratú amerikaiak és a törvényhozók részéről. Az OSIA modellje ezzel szemben az energia és az erőforrások szétszóródásához vezetett, ami aláásta a törvényhozási folyamat befolyásolására való képességét, és kritikát is kiváltott az olasz kormánnyal való együttműködési hajlandósága miatt.” (Marinari, 2020, 26. o.) Az is szembeötlő, hogy az OSIA újra és újra követi a zsidó vezetést: „Az NLIL bátorítására az OSIA petíciót terjesztett az írástudási teszt elfogadása ellen, hogy támogatást szerezzen »a lehető legnagyobb számú, minden fajú és származású állampolgár« körében”, és „az NLIL nyomán széles körben népszerűsítette azt a bevándorló újságokban”, ahogy Marinari felidézi. (I. m., 32. o.) Ennek köszönhető, hogy a szerző a régebbi és újabb zsidó közösségeket nevezi meg mint „a nemzeti származási kvótarendszerrel szembeni ellenállás arcai,” és mint „az Egyesült Államokról mint toleráns, pluralista és egalitárius országról alkotott vízió hirdetői”. (I. m., 2. o.) Ezek a zsidók „magukra a világ zsidó diaszpórájával összefonottként tekintettek”, és „az Egyesült Államokba érkezésükkor egy jobban megalapozott és jó kapcsolatokkal rendelkező zsidó közösséghez csatlakoztak” (i. m., 4. o.), ami kifinomultabb kapcsolatépítési képességekre utal, míg az olaszok „megtartották erős kötődésüket származási országukhoz, ellenálltak a honosításnak, és nem csatlakoztak egy már jól megalapozott közösséghez”. (I. m., 5. o.)

Marinari hangsúlyozza a zsidó dominanciát ebben az aktivizmusban azzal, hogy emlékeztet: „Az olasz hatóságok jobban bíztak a zsidó szervezetek azon képességében, hogy javítsák az írástudási teszt legyőzésének esélyeit, mint maguknak az olasz vezetőknek bármilyen kezdeményezésében”. (I. m., 34. o.) Az „olasz és zsidó aktivisták” (vagy „vezetők”) csoportosítását Marinari tanulmányában tehát ennek fényben kell értelmeznünk, és ezt kell szem előtt tartanunk, amikor egyesek az „olaszokra” mint a bevándorláspárti aktivizmus mögött álló kiemelkedő csoportra mutatnak rá. (A keresztények szerepe hasonló képet fog festeni, mint látni fogjuk).

Philip Weiss (2001) szintén jóval Marinari tanulmánya előtt nyilatkozott a kérdésről: „Igen, voltak olasz-amerikaiak, ázsiaiak, de az a tengernyi változás, ami bekövetkezett, az amiatt volt, hogy a középosztálybeli zsidók fontos helyet foglaltak el a berendezkedésben”. Azt is megjegyezték már egyesek, hogy „az 1965-ös bevándorlási törvényt az afroamerikai szervezetek nem erőltették túlságosan”, és hasonlóképpen „az Egyesült Mezőgazdasági Dolgozók vezetője, César Chávezt jobban foglalkoztatta a Bracero ideiglenes munkásprogram munkaerő-piaci versenyének megszüntetése ... mint az egész bevándorlási rendszer megváltoztatása”, és „az ázsiai-amerikai kongresszusi képviselők ellenezték a nemzeti eredetű kvótákat, de nagyrészt hatástalanok voltak, tekintettel rendkívül kis számukra és választóikra”. (FitzGerald et al., 2014, 119. o.) John Higham amerikai történész már 1955-ben írva is ezt a zsidó dominanciát hangsúlyozta:

Higham azt is megjegyzi, hogy „több külföldi csoport is tiltakozott ellene [az írástudási tesztek ellen], de a zsidó tiltakozás messze a leghevesebb volt”. (I. m., 128. o.) Máshol Higham (1956, 225. o.) szintén felidézte az NLIL aktivizmusát, és kifejezetten a zsidókra mutat rá, mint a korlátozás-ellenesség vezető erejére: „a bevándorlók egyre növekvő befolyásukat kihasználva nyomást gyakoroltak a Kongresszusra, valahányszor korlátozó törvényjavaslatok kerültek napirendre. Egyetlen jogalkotási kérdés sem állt közelebb a szívükhöz, és a kongresszusi bizottságoknak a meghallgatások megnyitásakor bevándorlók képviselőinek csapataival kellett szembenézniük. A zsidók általában az élen jártak; a zsidók égisze alatt működő Nemzeti Liberális Bevándorlási Liga sokat tett azért, hogy 1906-ban és az azt követő években az írástudásról szóló törvényjavaslat ellenzékét összefogja.” Marinari (2020, 51. o.) tovább illusztrálva, hogy az olaszok mennyire megosztottak voltak a zsidókhoz képest, felidézi Adolfo Vinci, a washingtoni olasz nagykövetség királyi emigrációs tanácsosának példáját, és Giuseppe De Michelis, a római olasz emigrációs biztost, akik nem tiltakoztak a bevándorlási bizottság elnökének, Albert Johnson képviselőnek a korlátozó törvényjavaslata ellen, mert – Vinci úgy vélte – „Johnsont kevésbé érdekelte az olaszok korlátozása, és inkább az érdekelte, hogy megvédje az országot »a szélsőséges eszmék veszélyes propagandistáinak tartott bevándorlók (különösen a kelet-európai izraeliták) inváziójától«”, de Vinci arra számított, hogy „mindenképpen nagyon heves ellenállás fog kialakulni, különösen a zsidók részéről, akiket az Egyesült Államokban lévő erős izraelita pénzemberek támogatnak”.

Valóban, még a nem zsidó etnikai tüntetéseket is – legalábbis időnként – zsidók szervezték: „az Amerikai Zsidó Kongresszus dél- és kelet-európai alulról szerveződő csoportokat mozgósított, hogy tömeges tüntetéseket szervezzenek a keleti part több városában”. (I. m., 61. o.) Bár az amerikai olaszok támogatták a CCDP [Citizens Committee on Displaced Persons] erőfeszítéseit és az Országos Katolikus Jóléti Konferencia részvételét, „a DP[Kitelepített személyek]-törvényről szóló vita perifériáján maradtak. Aligha képeztek kivételt. Az etnikai szervezetek jelentős támogatása ellenére a bizottság tevékenysége mögött álló pénzeszközök több mint 90 százaléka egyes amerikai zsidóktól és zsidó szervezetektől származott”. (I. m., 103. o.) Ez a dinamika folytatódott az évtizedek során, ahogy Marinari megállapítja, az olasz amerikaiak „sokkal kevésbé voltak aktívak, mint az amerikai zsidók az 1940-es években”. (I. m., 110. o.) Egy másik példaként Abba Schwartz (1969, 164. o.) felidézi, hogy a War Refugee Boardot, amelyet a zsidó Henry Morgenthau Jr. javaslatára hoztak létre a Végrehajtó Hivatal részeként, főként az USA-ba érkező zsidók megsegítésére, elsősorban a zsidó szervezetek finanszírozták. Sőt, az 1940-es években az AJC belső közleménye azt javasolta, hogy „az AJC hozza létre saját bevándorlási bizottságát, hogy megfogalmazza és irányítsa a nagyobb projektben való részvétel programját. A gyors cselekvés ebben a kérdésben lehetővé teszi, hogy bizottságunk vezető szerepet játsszon.” (AJC, 1947, 4. o.)

(A folytatásban tovább merülünk az amerikai zsidó aktivizmus hínárjai közé, bemutatva annak az idővel végül elért győzelmét, és kitérve az aktivizmus fontos teoretikai síkjára is.)

 • AJC, 1947. Memorandum from S. Liskofsky and M. Yagupsky to Simon Segal (February 26, 1947). Itt: “AJC Immigration Committee file, AJC Subject Files Collection. Correspondence, minutes, and reports. (16)” (AJC Archives, ajcarchives.org; CID: 3901)
• Bird, Steve. 2017. “Grooming gangs of Muslim men failed to integrate into British society.” The Telegraph (December 9, 2017).
• Bower, Tom. 2016. Broken Vows:  Tony Blair, The Tragedy of Power. Faber & Faber.
• Brown, Martyn. 2013. “Migrants change UK forever: White Britons ‘will be in minority by 2066.’” Express (May 2, 2013).
• Camillus. 2013. “The Misplaced Minister: Ireland and Israel’s Alan Shatter.” The Occidental Observer (March 2, 2013).
• Cannon, Jason. 2023. “The Goldene Medine: Anglo-Jewish Responses to the White Australia Policy.” The Occidental Observer (December 4, 2023).
• Chishti, Muzaffar, Faye Hipsman & Isabel Ball. 2015. “Fifty Years On, the 1965 Immigration and Nationality Act Continues to Reshape the United States.” Migration Policy Institute (October 15, 2015).
• Dalin, David G. 2022. Jews and American Public Life: Essays on American Jewish History and Politics. Academic Studies Press.
• Dawar, Anil. 2013.“White Britons are now a minority in 4 towns and cities.” Express (January 11, 2013).
• FitzGerald, David S. & David Cook-Martín. 2015. “The Geopolitical Origins of the U.S. Immigration Act of 1965.” Migration Policy Institute (February 5, 2015).
• FitzGerald, David, David Cook-Martín & Angela S. García. 2014. Culling the Masses: The Democratic Origins of Racist Immigration Policy in the Americas. Harvard University Press.
• Gibbons, Brett. 2014. “Gang members hit with injunctions after 'campaign of violence' in Birmingham.” Birmingham Live (February 14, 2014).
• GIH, 2011. “Black, Brown & Green Voices. Diversity in Irish America.” Glucksman Ireland House, NYU (Summer, 2011)
• Hammar, Tomas. 1985. European Immigration Policy: A Comparative Study. Cambridge University Press.
• Hewitt, Roger. 2005. White Backlash and the Politics of Multiculturalism. Cambridge University Press.
• Higham, John. 1956. “American Immigration Policy in Historical Perspective.” Law and Contemporary Problems Vol. 21, No. 2: 213–235.
• Higham, John. 2002 [1955]. Strangers in the Land: Patterns of American Nativism, 1860–1925. Rutgers University Press.
• Joyce, Andrew. 2015. “The SS Empire Windrush: The Jewish Origins of Multicultural Britain.” The Occidental Observer (July 12, 2015).
• Joyce, Andrew. 2017.“Bad Medicine I: The Sickening Truth About Britain’s Foreign ‘Doctors.’” The Occidental Observer (September 5, 2017).
• Joyce, Andrew. 2018. “Bad Medicine II: The Escalating Problem of Third World Doctors.” The Occidental Observer (August 29, 2018).
• Joyce, Andrew. 2019. “‘Become other than White’: Ireland and Radical Jewish Activism.” The Occidental Observer (August 30, 2019).
• Kirkegaard, Emil. 2022. “13/52 is out, 3/18 is in.” Just Emil Kirkegaard Things (August 12, 2022).
• Langdon, Tobias. 2016. “Roche Motel Revisited: The Comfort of an Atomized Society.” The Occidental Observer (March 11, 2016).
• Lopez, Mark. 2000. The Origins Of Multiculturalism In Australian Politics 1945–1975. Melbourne University Press.
• MacDonald, Kevin. 2002. The Culture of Critique: An Evolutionary Analysis of Jewish Involvement in Twentieth-Century Intellectual and Political Movements. AuthorHouse. (Eredetileg: Praeger, 1998).
• Marinari, Maddalena. 2020. Unwanted: Italian and Jewish Mobilization against Restrictive Immigration Laws, 1882–1965. University of North Carolina Press.
• Markus, Andrew. 2004. “Anti-Semitism and Australian Jewry.” In: Geoffrey Brahm Levey & Philip Mendes (eds.). Jews and Australian Politics. Sussex Academic Press: 109–126.
• Muir, Hugh. 2011. “Hideously Diverse Britain: The immigration ‘conspiracy.’” The Guardian (March 2, 2011).
• Paul, Kathleen. 1997. Whitewashing Britain: Race and Citizenship in the Postwar Era. Cornell University Press.
• Portes, Jonathan. 2015. “The truth about the people and numbers in loud and furious migration debate.” The Guardian (August 1, 2015).
• Procter, James. 2000. Writing Black Britain, 1948–1998: An Interdisciplinary Anthology. Manchester University Press.
• Ryan, Jake. 2019. “Foreign doctors are revealed to be behind 60% of all sex assaults on patients - but NHS wants fewer of them taken to disciplinary hearings.” Mail Online (July 13, 2019).
• Sanderson, Brenton. 2012a. “The War on White Australia: A Case Study in the Culture of Critique, Part 2 of 5.” The Occidental Observer (August 16, 2012).
• Sanderson, Brenton. 2012b. “The War on White Australia: A Case Study in the Culture of Critique, Part 3 of 5” The Occidental Observer (August 18, 2012).
• Sanderson, Brenton. 2012c. “The War on White Australia: A Case Study in the Culture of Critique, Part 4 of 5.” The Occidental Observer (August 20, 2012).
• Sanderson, Brenton. 2013. “The War on White Australia: A Case Study in the Culture of Critique.” The Occidental Quarterly Vol. 13, No. 1: 3–56.
• Sanderson, Brenton. 2020. “Mark Leibler: Powerbroker for Australia’s Jewish Plutocracy — PART 4: Australian Foreign Policy: Hijacked by AIJAC.” The Occidental Observer (December 7, 2020).
• Schwartz, Abba P. 1969. The Open Society. Simon and Schuster.
• Trinder, Matt. 2023. “Windrush Day marks the 75th anniversary of the symbolic birth of multicultural Britain.” Morning Star (June 22, 2023).
• Waugh, Paul. 2003. “Roche urges Labour to promote the benefits of legal migration” Independent (June 24, 2003).
• Weiss, Philip. 2001. “Jews in Bush’s Cabinet? Don’t Hold Your Breath.” New York Observer (January 22, 2001).
• Yeats, Marshall. 2024b. “The Jewish Question.” The Occidental Quarterly Vol. 24, No. 1: 3–29.
• Zolberg, Aristide R. 2006. A Nation by Design: Immigration Policy in the Fashioning of America. Harvard University Press.

Az előző rész: A fehér nemzetek fajkeveredésében játszott zsidó szerep (I. rész): a demográfia manipulálása mint önvédelmi stratégia